Családháló

Kezdőoldal Beszélgetések Pincében, kazánházban foglalkoznak az értelmi fogyatékos gyerekekkel

Pincében, kazánházban foglalkoznak az értelmi fogyatékos gyerekekkel

Könyvet írt az „elveszett gyerekek országáról”, blogot vezet a magyar közoktatás anomáliáiról. Zöld béka tanár úr, vagyis Leiner Károly azért lett gyógypedagógus, mert rabul ejtette a sérült gyerekekből áradó néma segélykiáltás. Máig hisz abban, hogy segíteni tud, tapasztalatai is ezt igazolják. De látja, érzi, hogy ezek a gyerekek ma senkinek sem kellenek.

MNO,

– Sose bánta meg, hogy gyógypedagógus lett?
– A lelkem mélyén sosem, az eszem viszont mindig megbánta. Tudom, hogy járhattam volna kevésbé göröngyös úton, de legközelebb is ugyanezt választanám. Édesanyám tanító volt, ebbe a hivatásba nőttem bele. Aztán úgy hozta a sors, hogy megszűnt a jól működő angol–testnevelés szakos iskolám, utána egy kisegítő iskolában találtam helyet, és mivel éreztem, hogy ehhez nem tudok eleget, belevágtam a gyógypedagógiába. Meg azért is, mert rabul ejtett a gyerekek szeméből áradó, soha ki nem mondott segítségkérés. Húsz éve dolgozom ezen a területen, s egyre inkább tapasztalom, hogy ennek a rétegnek senki nem segít. A vakoknak, siketeknek van megfelelő alapfokú iskolájuk, az értelmi fogyatékosoknak nincs. Az ilyen gyerekeket kiscsoportos foglalkozásokon speciális módszerekkel napi hat órában szakképzett gyógypedagógusoknak kellene fejleszteniük. Vannak kiváló kollégáim, akik pincében, kazánházban, portásfülkében dolgoznak a gyerekekkel. Az utazó gyógypedagógusok cipelik magukkal az eszközöket, természetesen nem kocsival, mert autójuk általában nincs. Ha az ilyen gyerekeket integrálják egy normál iskolai osztályba – márpedig ez történik –, akkor előáll a „befőtteffektus”. A kollégák nevezik így, mélyen sértő, bántó, de igaz: a szerencsétlen gyerek, mint a befőtt, ül a hátsó padban, folyik a nyála, és a kutya sem törődik vele. Az amúgy is túlterhelt tanító nem fogja őt felzárkóztatni, energiája, tudása sincs hozzá.

– Ilyen feltételek közt ki jelentkezik ma gyógypedagógusnak?
– Évek óta az ELTE gyakorlatvezető tanára vagyok, sok száz hallgató megfordult a kezem alatt. A többség már a felvételikor tudja, hogy nem a szakmában és nem itthon akar dolgozni. A bárczisok [Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar] fölveszik a divatos rekreációs szakot, és a diploma után azonnal külföldre mennek. A Ratkó-korszak tanítói már nyugdíjasok, aztán megyünk mi, a most ötvenesek, és nincs utánpótlás.

– Ön is elmehetett volna. Miért maradt?
– Mert megszállott vagyok. Ráadásul sokakkal ellentétben én nem panaszkodhatok, mert egy volt alapítványi, jelenleg baptista fenntartású szakképző iskolában dolgozom, ahol nem kell hónapokat várni egy villanykörte cseréjére, van digitális tábla, projektor, korlátlanul fénymásolhatok, amit ki is használok, mert a tankönyveinkből képtelenség tanítani. Az osztályom tizennégy fogyatékosból áll, mindegyik más és más, őket csak személyre szabottan lehet fejleszteni. Naplót vezetek róluk, naponta följegyzem, meddig jutottunk, hova szeretnénk elérni. A miénk vendéglátóipari szakiskola. Ha az én gyerekeimből esetleg szakácsok nem is, konyhai kisegítők még lehetnek. De ahhoz, hogy valakiből megbecsült munkaerő váljon, el kell érnem, hogy megbízható, pontos, tiszta, rendes legyen. Hogy tudjon köszönni, orrot fújni, késsel-villával enni.

– Ez nem a család dolga lenne?
– De, csak Magyarországon rengeteg a nem működő család. Az alapfokú iskolában még pótolhatók lennének az otthoni nevelés hiányosságai, de nagyon kevés kisegítő iskola működik úgy, ahogyan kellene.

A cikk itt folytatódik!

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
A nők manapság nem öregszenek meg

Van az a fogalom, hogy középkorú. Az a baj a szóval, hogy senki nem érzi magát annak. És kevesen is...

Close