Édesanyám!

Gyermekkoromban ezen a napon mindig korán keltünk, apával és a húgommal együtt mentünk el virágot szedni.  A falu határában hatalmas erdő van, ahol csokorszám nőtt a gyöngyvirág, hatalmas bokrokon rikított az orgona. Akkora csokrokat szedtünk a nagymamáknak, és anyának, hogy alig tudtuk a kocsiba bepakolni őket.

Most már én is vágyom rá, hogy az én gyermekem lepjen meg engem, és érezzem azt, amit minden anyuka ezen a napon.

Az egyik hétvégén apának dolga volt és mi otthon maradtunk a húgommal. A kertben rengeteg orgona nőtt, így abból szedtem egy óriási csokrot, az ibolya viszont nagyon hiányzott. Mivel már ekkor is írogattam a fióknak novellákat, verseket úgy döntöttem ezzel egészítem ki a csokromat. Egy alig tíz éves gyermek gondolatai kerültek ekkor papírra, megköszöntem, hogy vigyáz ránk, hogy minden nap hazavár, és nagyon szeret minket. Egy óra alatt összeállt a vers, amit színes papírra írtam át, és virágos borítékban kötöztem a csokor alá.  Már nagyon izgatottak voltunk a húgommal, és óriási gyermekmosoly kíséretében vittük ki a konyhába az ajándékunkat.

Anya persze számított rá, hiszen egész délelőtt nagyon csendben voltunk, és tudta, hogy készülünk valamire. Átvette a csokrot megpuszilt minket, és olvasni kezdte a verset. Mi csendben, figyelmesen álltunk előtte, amikor egy könnycsepp jelent meg a szemében, aztán a második, harmadik… Akkor még nem értettük, hogy miért sír, talán nem tetszik neki a versem, vagy más ajándékra vágyott? Ma már tudom, hogy ezek az örömkönnyek voltak, hiszen a kisiskolás gyermeke saját versében köszönte meg, hogy ő az anyukája.  

Sajnos vannak közöttünk, akiknek már a mennyben van az anyukájuk, nagymamájuk. Gyújtsunk egy gyertyát ma értük, hiszen ők örökké velünk lesznek, mindig vigyázni fognak ránk!