Jó, akkor ma virtuális ebéd lesz! – PC-függőség anyául mondva – II. rész

Miért ne? Akkor én egy virtuális anya vagyok. Nem fair? Olyan jól meglennénk… Nem gyötörne naponta, hogy a háromszáz alapanyagból hogy kerüljem el a te kedvedért a kilencven százalékot. Nagy kaland.

Nem kell kétfélét főznöm. Ugyanis ha érdekel, egyedül a te kedvedért tettem ezt meg idáig, de egyre fáradtabb vagyok.
Persze, nem kell kétfélét főzni, persze. Ühüm.
Mert a kakaó, a csipsz, az energiaital is elég.. Csak kár, hogy gyakran fáj a fejed, tudod?
Értsd meg – te magad és nem virtuálisan vagy veszélyben!
Mi bajom a géppel? Jó kérdés.
Haragszom rá.

És a szünet észrevétlen és rendíthetetlenül kezdődött. Alig lehetett érzékelni, mert én csak egy dolgot láttam: a fiam hátát. Napsütésben, szélben, sötétben, világosban.
És másnap megint a hátát… és még van négy hét az életmentő erdei táborig! Ott aztán bátorkodhat az éjszakai próbán!

– A te kedvedért apró husit csináltam!
– Jó.

Egy óra múlva:
– Jó, mindjárt eszem.

Két óra múlva kijön három másodpercre, felborítja a pici konyhában a cuccokat, visszarobog a gép elé.

– NA, ezt ne!
Légy szíves gyere ki enni.
– Hagyjál!
– Jó, rendben.

Akkor máshogy mondom: itt fogsz a patkányok  között elpusztulni, mert imádják az atkák, a bogarak, de én ahogy elnézem a szobád, hamarosan a patkányok ezeket az ételmaradékokat amik között élsz…
– NEM ÉRDEKEL.
És ekkor már üvöltöttem: De engem érdekel!!!!!
– Nem érted? Nem tudok kommunikálni veled! És azon vettem észre magam, hogy verem a két méter magas fiam mellkasát. És azon vettem észre a fiamat, hogy nem üt vissza, és azon vettem észre magam, hogy felébred… Nagy szerencse, mert én maradtam volna ott, ha legalább az egyikünk nem higgad le.

Fordulat

Bocsánatot kértem tőle, és azt mondtam, kezdjünk tiszta lappal, jó?
– Légy szíves mondd el nekem, mi a jó a gépben. Mi a jó neked ezekben a játékokban.
– De anya, azt mondtad, hogy utálod a gépet?
Igen, de így nem tudom megérteni és akkor téged sem tudlak megérteni, márpedig szeretném.

Másnap elmentünk harminchat fokban kiállításra. Mert itthon nem lehet beszélgetni. És jött. Mert bajban volt, és tudta már, hogy csinálnunk kell valamit. Fiús kiállításra vittem, háború, meg fotók, meg múlt.
– Érted már miért jöttünk el?
– ÉRTEM.
És monologizáltam – röviden.
És lett néhány új szerződésünk és kompromisszumunk. Aztán békében hazamentünk.

Folytatjuk