Csiribi-csiribá, változzatok Anyává!

Hogyan és mikor válik valaki anyává? Mennyi idő kell ahhoz, hogy életünk „előtte” fázisából sikeresen átlépjünk az „utániba”?  Miért várja el a társadalom az éppen élete legnagyobb változásait megélő fiatal nőtől, hogy a gyermek születése után azonnal ragyogó, türelmes, minden megoldó Tökéletes Anyává alakuljon át?

Bár mostanra elmondhatjuk, hogy a közvélekedés lassacskán kezd nyitottabban, érzékenyebben és őszintébben viszonyulni a gyermekvállalás és a gyermeknevelés témájához, sajnos még mindig gyakran találkozunk olyan elvárásokkal, tabukkal és tévedésekkel, amik rosszul érintik a kisgyermekes anyákat. A témáról egy hétéves kislány és egy ötéves kisfiú anyukájával, Andival, egy négyéves kislány anyukájával, Anitával és egy négyéves kisfiú anyukájával, Judittal beszélgettünk.

Babafalva: Az egyik nyomasztó társadalmi elvárás a nők felé, hogy ha egyszer anyává válnak, akkor állandóan és feltétlenül legyenek boldogok. Találkoztatok-e ezzel, vagy ehhez hasonló elvárással a környezetetekben?

Judit: Igen, a fiam születése utáni években a családom értetlenkedéssel fogadta, hogy mi az oka az állandó fáradtságomnak, amikor nem is dolgozom. Egy másik elvárással is találkoztam, szerencsére nem a férjem részéről, hanem azoktól, akik meglátogattak: Miért nincs szép rend és miért vannak elmaradásaim a házimunkában, ha egyszer úgyis otthon vagyok?

Andi: Valóban, engem is ez a társadalmi elképzelés zavar a legjobban, nevezetesen, hogy az otthon lévő anyukának nem illik panaszkodnia, hiszen ráér, nem csinál semmit. Ebbe kissé beleszűrődik egy olyan érzés is, hogy ezt meg nem érdemelten teszi a többiekkel szemben – mindenkivel, aki éppen nem kisgyerekes anya. Sajnos bennem sok a maximalizmus és a megfelelési kényszer, ezért az első időszakban borzasztó rosszul éreztem magam attól, hogy „nem csinálok semmit”, „haszontalanul lopom a napot”. Ugyanakkor az is világos volt számomra, hogy semmilyen kedvem szerinti pihenésre nincs időm, nem olvasok, nem tévézek, nem süttetem a hasam, sőt általában nem is alszom. Ezt a tévhitet magamon kívül csak az apósomban éreztem, ő tényleg úgy képzelte, hogy a gyeses időszak egy nyaralás volt. Amikor a kisebbik gyermekem óvodába készült, akkor minden rosszindulat nélkül megjegyezte, hogy hamarosan véget ér a pihenés.Anyám hozzáállásban is csalódtam néha. Egyszer, amikor kiakadtam a kimerültségtől, azt mondta: „Minek kellett neked két gyerek?” Ez nagyon rosszul esett, mert azt hiszem, azért is kellett, mert úgy gondoltam, hogy ő örülni fog nekik. Aztán meglepődtem, hogy mennyire nem segített. Viszont sokat segít, hogy az őszintébb sorstársak elismerik ennek az időszaknak a nehézségeit. Úgy tűnik, hogy aki 2-3 éve ebben él, az már nem hiszi el, hogy mindenáron élveznie is kell minden pillanatot.