Családháló

Kezdőoldal Háttér “Gyere, elkísérjük a nénit!” – Mit mondj a gyermekednek a fogyatékos emberekről?

“Gyere, elkísérjük a nénit!” – Mit mondj a gyermekednek a fogyatékos emberekről?

Kerültél már olyan helyzetbe, amikor nem tudtál a látásodra hagyatkozni? Borult már áramszünet miatt sötétségbe a saját lakásod, vagy más, általad kevésbé ismert hely, ahol éppen tartózkodtál? Viseltél már teljesen sötét szemtakarót egy játék vagy egy helyzetgyakorlat során? Játszottál gyerekkorodban vagy épp a gyermekeddel szembekötősdit? És mit tapasztaltál ezekben a helyzetekben? Mely érzékszerveidet tudtad használni? Milyen információkra támaszkodtál? Mi vagy ki segített neked ekkor?

Németh Orsolya,

Az előző rész két legfontosabb konklúziója az volt, hogy egyrészt a fogyatékos emberekkel kapcsolatos viselkedéseddel akarva-akaratlanul is példát mutatsz a gyermekednek, illetve hogy a segítségnyújtásnak minden esetben emberi kapcsolatként kell működnie, vagyis elengedhetetlen a kommunikáció kezdeményezése azzal, akinek segíteni szeretnél.

Látássérültként gyakran találkozom segítőkész emberekkel az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, az üzletekben, közintézményekben, hivatalokban. Igen, sokkal több a pozitív tapasztalatom, sokkal többször van olyan élményem, hogy túlságosan sokat akarnak segíteni, mint olyan, amikor úgy érzem, hogy segítség nélkül maradok.

Gyakran hangoztatott tény – aminek a tudományosságát most ne boncolgassuk -, hogy a világból érkező információk 70, más forrrások szerint 93%-át látásunk segítségével szerezzük meg. Leegyszerűsítve ezt a tényt könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy aki nem lát, az a környezetéből érkező információknak csupán egy minimális részét birtokolja, ami szerencsére csak részben igaz, hiszen a többi érzékszervünk, így elsősorban a hallásunk révén ezek egy része hozzánk is eljut. Ugyanakkor ebből a tényből az is egyenesen következik, hogy látássérültként elsősorban az információk megszerzésében szorulunk segítségre.

Jól tehát akkor fogsz tudni nekünk segíteni, ha figyelembe veszed, hogy aki látássérült, annak nem elsősorban maga a mozgás, a helyzetváltoztatás a kihívás, hanem az ahhoz szükséges információk megszerzése, hogy tudjuk, milyen irányba induljunk, melyik buszra szálljunk fel vagy hogy merre van az az ajtó, amin be szeretnénk menni.

Elméletben persze teljesen logikus a dolog, de vizsgáljuk meg a helyzetet egy gyakorlati példán. Adott a Budapestet átszelő 7-es autóbusz-család egy belvárosi megállója, ahol valamennyi járat megáll, azaz az itt várakozó utasok minimum 5-6, ha nem 8-10 különböző viszonylatból választhatnak. A helyzet további pikantériája, hogy a járatok gyakran egymás mögé is beállnak, némelyik ilyen megállóba három busz is képes besorolni egyszerre. Nekünk, látássérült utasoknak ez az igazi kihívás és látó segítség nélkül bizony könnyen lemaradhatunk a várva várt járatról, hogy aztán akár negyed órát is várjunk a következőre. De, ahogy azt már említettem, az emberek egy része szerencsére igen segítőkész, ami viszont többnyire abban nyilvánul meg, hogy a legelső beérkező buszra fel akarnak szállítani, ki csak finoman az ajtó felé terelgetve, ki határozottan, már-már tuszkolva. Pedig nekem először semmi másra nincs szükségem, csak az információra, hogy egyáltalán az a busz állt-e be a megállóba, amivel utazni szeretnék. Mégis, a segítő szándékú utastársaknak ez a logikus kérdés gyakran eszébe se jut: “hányas buszt várja?”. Vagy ez a szintén teljesen logikus mondat: “Most a 7E busz érkezett, és mögötte jön a 112-es.” Pedig egy ilyen helyzetben ez a két egyszerű mondat jelenti a legnagyobb segítséget, az ajtót már a hangok alapján is megtaláljuk és a felszállás is menni fog önállóan.

Ez a buszmegállós szituáció csak egy példa volt a sok közül. Ugyanígy számos más helyzetben mindössze, vagy legalábbis elsősorban információra van szükségünk egy pályaudvaron, plázában, orvosi rendelőben vagy kormányhivatalban is. Ha ez már megvan, akkor felmerülhet a kérdés, hogy szükségünk van-e további segítségre például egy vágány, üzlet vagy rendelő megtalálásában, amihez szintén elég lehet az információnyújtás, de az is előfordulhat, hogy mindkét félnek egyszerűbb, ha a látó segítő elkísér minket a célunkhoz.

Ha egy útvonalról adsz információt egy látássérült embernek, semmi esetre se hivatkozz csupán látással érzékelhető támpontokra, például ne mondd, hogy “a sárga épület után”, vagy hogy “a fehér kapun kell bemenni”. Ugyancsak ne kísérd az útbaigazítást mutogatással és számunkra értelmezhetetlen mutató névmások használatával, például ne mondd, hogy “arra induljon el” vagy hogy “majd ott forduljon be”. Fontos, hogy konkrétan határozd meg az irányokat, például “a második sarkon forduljon be jobbra” vagy hogy “ahol a kerítés véget ér, menjen át az úton”. Ezekkel a konkrét iránymutatásokkal máris sokat segítesz.

Ha időd és energiád engedi,  hálásak leszünk, ha egy ismeretlen helyen elkísérsz minket arra a helyre, amit keresünk. Ilyenkor könnyebbséget jelent, ha megfoghatjuk a karodat vagy beléd karolhatunk, bár van, akinek erre nincs szüksége. Ha van fehér bot a kezünkben, azt valószínűleg ilyenkor is használni fogjuk, hogy érzékeljük a le- vagy fellépőket, az esetleges támpontokat. Célszerű ilyenkor azt is tisztázni, hogy hova és meddig tudod elkísérni azt, akinek segítesz, mert lehet, hogy egy adott pont után erre már nincs is szükség, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy neked nincs időd hosszabban segíteni, miközben a másik fél számára úgy tűnik, hogy nyugodtan igénybe veheti a szolgálataidat.

Ha gyermekeddel együtt segítetek, akkor ne habozz mindent elmagyarázni neki vagy megválaszolni a kérdéseit. Például: “A bácsi nem lát és nem tudja, merre van a zöldséges bejárata, úgyhogy elkísérjük.” Vagy: “Gyere, megnézzük a néninek, hogy melyik vágányról indul a vonata, mert ő nem lát és nem tudja elolvasni a táblát.”

Ahhoz, hogy jobban értsd, hogy hogyan fedezzük fel magunk körül a teret, hogy hogyan közlekedünk önállóan akár forgalmas nagyvárosi utcákon, hogy hogyan tartjuk rendben háztartásunkat, hogy hogyan kommunikálunk zökkenőmentesen a legkülönfélébb helyzetekben, érdemes lehet megtapasztalnod, hogy mennyi információt lehet megszerezni akkor is, ha épp nem támaszkodhatsz a látásodra. A gyerekek általában nagyon bátrak és ügyesek az ilyen helyzetekben, érdemes tehát megfigyelni őket és akár tanulni is tőlük. Persze ne gondold, hogy azzal, hogy felteszel egy szemtakarót, ugyanazt fogod érezni és tapasztalni, mint mi, látássérültek, de rövid gyakorlás után már meglátod majd, hogy mi mindenre lehet jó az ember füle vagy a keze. Ha pedig ennél is jobban szeretnél elmerülni a látás nélküli élet megtapasztalásában, látogassatok el akár a gyerekekkel együtt a Láthatatlan Kiállításra, ahol egy hosszabb tárlatvezetés keretében kaphattok betekintést a látássérült emberek mindennapjaiba.

A szerző látássérült. A cikksorozat előző részei ITT, ITT és ITT olvashatóak!

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Amikor a család elutazik, és apa otthon maradva rengeteg programot csinál magának…

Nagy kedvencünk, Jordan T. Watson, a How to Dad vlog készítője ma azt mutatja meg, milyen aktívan tölti azt a...

Close