Így vedd észre, mikor dörrensz igazságtalanul a gyerekre
A gyerek egyszerre szeretne kapcsolatban lenni, és megélni a valódi érzelmeit. Szülőként ezt főleg akkor nehéz megengedni neki, mikor rávetítjük a saját problémáinkat. Figyeljük meg, hogyan szól rólunk a konfliktushelyzet!
Szokták mondani, hogy a legkeményebb foglalkozás a világon szülőnek lenni. Ami azt illeti, gyereknek lenni sem egyszerűbb. Gyerekként és szülőként is úgy tűnik néha, hogy egyszerre kell megoldanunk összeférhetetlen problémákat. Sokszor érezhetjük, hogyha az egyik célt követjük, akkor a másiknak hátat kell fordítanunk.
A függőségek kapcsán korábban már említett Dr. Gabor Maté, magyar származású, Kanadában élő orvos, aki a gyermekkori traumák és élmények messzemenő hatásait elemzi, azt mondja, a gyerek két alapvető szükséglete kell, hogy kielégüljön, és keveseknek adatik meg, hogy ne kényszerüljenek választani a kettő közül a másik kárára. Az egyik a kapcsolódás, kapcsolatban levés, a másik: autentikusnak lenni. Utóbbi azt jelenti, hogy tisztában vagyok vele, mit érzek valójában, és ki is fejezhetem azt.
Ha a szülő elutasít egyes érzelmeket, például a haragot, és azt sugallja, hogy a jó gyerek nem haragszik (Ne csapkodj! Hagyd abba ezt a butaságot! Viselkedj már normálisan!), aki pedig igen, az nem méltó a szeretetre, akkor, mivel számára nem opció a szülővel való kapcsolatról való lemondás, kénytelen eltávolodni saját belső világától, és megtagadni azt, annak érdekében, hogy elfogadja őt a szülő, és biztonságban érezhesse a kapcsolatot.
A viselkedést utasítsuk el, ne a gyereket vagy az érzelmeit!
Ezzel a gondolattal összhangban van, amiről sokszor beszéltünk már, hogy, amellett, hogy szükséges korlátokat állítanunk, magát a problémás viselkedést utasítsuk el, ne az érzelmet, ne a belső állapotot!
Nem könnyű megvalósítani szülőként, mert amikor tombol a gyerek, hogy nem veheti fel a piros pólóját (mivel az koszos), akkor nem csak arra szoktunk gondolni, hogy megakadályozzuk, hogy kirángassa a ruhát a szennyesből, hanem arra is, hogy „Nem hiszem el, hogy ilyen marhaságon ennyire fel tudja húzni magát! Hagyja már abba!”
Mit? Hát, azt, hogy dühös. Pedig ez nem így megy, ha még csak három éves, akkor természetes, hogy nem megy neki csettintésre, hogy megnyugtassa magát. Valljuk be, felnőttként nekünk is hol jobban, hol rosszabbul megy.
Az ilyen helyzetek kezelésének vannak felszíni, technikai elemei. Elsőként például az, hogy ne vágjunk a fejéhez minősítő jelzőket, mint hogy „milyen hisztis kis bestia vagy”. Másodszor: ne várjunk tőle a felfokozott érzelmi állapotban irántunk való empátiát azzal kapcsolatban, nekünk miért esik olyan rosszul, hogy ő most így viselkedik. Harmadszor: ismerjük fel, hogy ő most, azonnal nem tud változtatni a viselkedésén, és ne fokozzuk a feszültséget azzal, hogy egyre nagyobb büntetéseket helyezünk kilátásba arra az esetre, ha nem hagyja abba a dühöngést.
