Muszáj táncolni
A párkapcsolatról szóló filmek kedvenc motívuma a tánc. Mi az, amit el lehet vele mondani férfi és nő viszonyáról? Hogyan hat ránk ez a sportként, szórakozásként vagy művészetként átélt tevékenység a pszichológus szerint?
„Muszáj táncolni, mert az élet egy tánc” – hangzik el a fiatal elvált párhoz intézett jó tanács egy bölcs, idős férj szájából a „Páros megváltás” című olasz filmdrámában. Gaetano és Delia tíz év után döntöttek a válás mellett, de gyermekeik miatt nem szakították meg végérvényesen a kapcsolatukat, és az érzelmeik sem múltak el nyomtalanul. A néző előtt kibontakoznak házasságuk boldog és olykor viharos pillanatai. Az idős férfi életbölcsessége rávilágít arra, hogy a párkapcsolatok dinamikája mennyire rímel a társastánc lépéseire, amikor teljes lényünkkel koncentrálunk a saját testünk és a párunk rezdüléseire. Csak akkor lehet harmonikus a táncunk, ha egységben vagyunk, ha képesek vagyunk ráhangolódni a másik mozdulataira, tudunk vezetni, de követni is, és ami talán a legfontosabb: jelen vagyunk abban a mozdulatban/párbeszédben, ami az adott pillanatban zajlik.
Ez talán az egyik oka annak, hogy a párkapcsolatokkal foglalkozó filmek gyakran használják a tánc motívumát, hogy még kifejezőbbé és szemléletesebbé tegyék a szereplők közti kapcsolatot, a vonzást és taszítást. A párkapcsolatok ugyanis nem statikusak, hanem fejlődésen mennek keresztül, amelynek során szerencsés esetben a pár tagjai a szimbiotikus, összeolvadt mi-tudattól a differenciálódáson és leváláson keresztül újra eljutnak az egyensúly kialakításáig, a meghitt összetartozás érzéséig. Nehezen találhatnánk erre az érzelmi hullámvasútra, vagyis az elkülönülő, önálló lét, valamint a kapcsolati kötődés közti egyensúly megtalálására jobb művészeti kifejezést a táncnál.
A szerző pszichológus
