Családháló

Kezdőoldal Háttér Nem szeretem a lányomat!

Nem szeretem a lányomat!

Előfordul olyan, hogy egy rendezett, okos, “felkészült”, jószándékú anya nem szereti a gyerekét? Igen. Nem is olyan ritkán. Lehet, hogy a gyerek habitusa nagyon más, mint az anyáé, lehet, hogy olyan régi sérülések vannak a háttérben, amik nehézzé teszik az anyaságot. Az ilyen anyák rossz emberek? Nem. Nehéz, szinte vállalhatatlan helyzetben vannak, és segítségre van szükségük. Egy felelősségük van, hogy keressék és nyitottan fogadják a segítséget.

Dívány,

Ezzel a címmel jelent meg Jennifer Rabiner (megváltoztatott név) durván őszinte cikke a Marie Claire-ben. Nemrég írtam arról, hogy milyen sérüléseket lehet szerezni gyerekkorban azoktól az anyáktól, akik nem képesek szeretni a gyerekeiket, melléjük állni, támogatni őket. De mi van azokkal a kevéssé szerencsés anyákkal, akik minden jó szándékuk ellenére nem tudnak kötődni a gyerekeikhez, vagy több gyerekük közül az egyikhez?

Vannak azok a „démon anyák”, akik saját felnövekedésük során elszenvedett sérülésükből, vagy egyéb okokból fakadóan nem tudnak felnőni, felnőttként, szülőként viszonyulni a gyerekükhöz. A bennük élő sérült és szégyenkező kisgyerek versenytársat érez a saját gyerekében, minden bajáért benne keresi a bűnbakot. Az ilyen anyáknak kevés rálátásuk van a saját viselkedésükre, nem tudnak szembenézni saját hibáikkal, körüllengi őket, az „én rendben vagyok, de ez a gyerek borzasztó” atmoszféra. Ha a cím alapján rákattintottál erre a cikkre, úgy érezted, hogy érdemes lehet elolvasni, akkor nem vagy démon anya. Ettől még lehet, hogy neked is, mint olyan sok más anyának (akár beszél róla, akár nem vallaná be sohasem) nehézséget okoz valamelyik gyerekedhez kötődni, valamelyiket úgy szeretni, ahogy az egy gyereknek járna az anyjától. Mi van ilyenkor?

Jennifer maga az amerikai álom. Sikeres, magabiztos, extrovertált, tudatos, remek férjével közösen alig várta, hogy megszülessen a kislánya, akire már gyerekkora óta vágyott. Azt gondolta, hogy majd egy csinos, nagyszájú, vagány, cuki kislánya lesz, akit imádni fog. Ehhez képest egy vézna, félős, irritált és fura kislányt kapott. Már csecsemőkorában is nehéz volt, a baba mindig annyira sírt, hogy el is hányta magát a sírástól, nem lehetett megnyugtatni. Az értelmi és mozgásfejlődése sem olyannak tűnt, mint a normális. Nem rajzolt, hanem sorba rakta a ceruzákat, bár tudta az abc-t és el tudott számolni hatvanig, nem volt képes értelmes mondatokat összerakni. Sikítófrászt kapott apróságoktól, mint a postaláda árnyéka, vagy az ATM hangja. Furcsa játékai voltak, nem érdekelte őt a többi gyerek – és Jennifer hiába próbált bármit, nem tudott „segíteni neki normálisan” fejlődni.

Meghasadt a szíve tőle, hogy a gyereke küszködik, de mélyen magába nézve le kellett ismernie, hogy a legerősebb érzése a csalódottság. Miért nem olyan a gyereke, mint a többi normális gyerek??? Képzettebb olvasók itt már sejtik, hogy talán autizmus spektrumzavarral néz szembe a család. De nem. Jennifer maga is megnyugodott volna, ha kap végre egy címkét, egy diagnózist, hogy mi a baj a gyerekkel. Ez alapján el tudná fogadni a „másságát”, és kapna eszközöket, hogy hogyan bánjon vele. De a felméréseken az jött ki, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.

A kislány édesapjának eközben semmi baja nem volt. Teljes mértékben és örömmel elfogadta, hogy a lányát más dolgok érdeklik, mint a többi gyereket, hogy kicsi és sovány, hogy furcsa szórakozásai vannak. Rá tudott csatlakozni a kislánya világára, és hatalmasakat kacagtak együtt például azon, ahogy az apa a gyerek erős reakcióit eltúlozva eljátssza. Jennifer irigyelte ezért a férjét és közben meg nem értette, hogy hogy nem látja a férj, hogy a gyerek nem oké.

A cikk itt folytatódik!

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Miért mondják a tapasztalt anyák a többi anyának, hogy „Élvezd ki a csecsemőkort!”?

Miért mondjuk, hogy „Élvezd ki a csecsemőkort!”, miközben az csordultig van nehézségekkel? - Ezt a kérdést feszegető cikket olvastam nemrég,...

Close