Rablónak született-e Ricardó?

„Meg kell értenie az országnak, hogy a cigányügy olyan súlyos teher lesz, hogy vagy most megoldjuk, vagy pár év múlva csak azt mondhatjuk, szaladjon mindenki, amerre lát” – mondja Forgács István független roma-szakértő.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. június 02. szabo.daniel

„Meg kell értenie az országnak, hogy a cigányügy olyan súlyos teher lesz, hogy vagy most megoldjuk, vagy pár év múlva csak azt mondhatjuk, szaladjon mindenki, amerre lát” – mondja Forgács István független roma-szakértő. A zalai, lovári-közösségből származó cigány értelmiségi szerint egy út van előttünk: meg kell oldani a romák oktatását, különben szüleik, nagyszüleik sorsát viszik tovább, és cukorbetegen, félig vakon, korgó gyomorral, mindig éhesen halnak meg a hátsó szobában.


 

– Nemrégiben a Hírszerzőnek adott interjújában azt mondta: a cigányügy gyakorlatilag megbukott Magyarországon. Ön a mostani Orbán-kormány kivételével eddig valamennyi kormánynak dolgozott szakértőként. Nem érzi úgy, hogy a kérdéshez érdemben senki nem nyúlt hozzá?

– De igen, és ezt tartom a legnagyobb bajnak. Ma annyival súlyosbodott a helyzet a húsz esztendővel ezelőtti állapothoz képest, hogy drasztikusan romlottak a demográfiai mutatók. Vagyis, ha adott esetben egy perc alatt elsimíthatók lennének a cigányok és nem cigányok közötti ellentétek, és mindenki szeretne mindenkit, a gazdasági nehézségek továbbra is mételyeznék a helyzetet, hisz akkor sem lenne olyan változás az eltartók és az eltartottak között a társadalomban, hogy az ország finanszírozható legyen.

– Sokak szerint a társadalomban van éppen elég munkára fogható polgár, de túl sok a segélyből tengődő „ingyenélő”.

– A társadalmilag hátrányos helyzetű fiataloknak megfelelő oktatásra van ahhoz szüksége, hogy megjelenhessenek a munkaerő-piacon. Jelenleg olyan helyzetben van az ország, hogy a hátrányos helyzetű családokból érkező fiataljai a következő tizenöt évben igen kis eséllyel szerezhetnek csak megfelelő végzettséget, majd munkát maguknak. Ők pedig túl sokan vannak az ország teljesítőképességéhez képest. Nem lesz, aki a villamost vezesse, nem lesz, aki termelő munkát végezzen, és ki kell mondani: az ő jelentős részük cigány.

– Kérdés, hogy amennyiben ezek a fiatalok szakmát kapnak a kezükbe, vajon lesz-e elegendő munkahely a számukra.

– Számok és konkrét tervek kellenek, ez nem vitás. A probléma szerintem földrajzilag jól körülhatárolható: a három legsúlyosabb helyzetben lévő északi, és három déli megyében szakiskolákat kell létrehozni, amelyekből elsősorban olyan cigány fiatalok jöhetnek ki megfelelő szakképesítéssel, akik számára az adott területen munkahely-teremtési programokkal munkahelyeket lehet létesíteni. Hangsúlyozom, hogy helyben. Jó dolog ugyanis, hogy a kormány támogatja az Audit Győrben, a Mercedest Kecskeméten, de az nem oldja meg a „végek” problémáit. Ha összevetjük, mennyi pénzt kell majd mondjuk a következő húsz évben segélyre kifizetni Borsodban, valamint azt, mennyi bevételünk származik a két autógyárból, a számok nem lesznek arányban. Ösztönözni kellene a piacokat, hogy olyan területre menjenek befektetni, ahol ennek az ország számára igazán nagy társadalmi haszna van.

– Tegyük fel, hogy egy multicég vállalná a problémás területeken való befektetést. Találna ott pár éven belül megfelelő, szakképzett munkaerőt?

– A szakiskolai bővítés mellett azt mondanám, hogy reálisan 2012-től keresztféléves képzéssel ötszáz fiatal számára biztosan el lehetne indítani egy programot, ami célzottan előre tolja őket. Aztán a program rá fél évre már folytatható háromszor ennyi emberrel, s így tovább, csak előbb meg kell találnunk őket.

– Az imént kiemelte, hogy helyi szinten képzeli el az „integrációt”. Meg lehet ezt oldani országos stratégia nélkül?

– Nem pontosan erről van szó. Alapvetően azt gondolom: nincsen nemzeti cigányügy. Helyi szintű ügyeket lehetne kezelni, a kistérségi szintű problémakezelést pedig központilag kellene támogatni. A problémák teljesen más jellegűek ugyanis az ország más-más régióit tekintve. Sajnos, mintha a roma jogvédők sem értenék meg, hogy nyolcszázezer embert nem lehet csak úgy beletolni a többségi társadalomba. Csakis helyi közösségszervezés után sikerülhet olyanná alakítani egy település cigány és nem cigány lakosságát, hogy könnyebben elfogadják egymást. A két falutábla közötti terület, ahol az integráció megvalósulhat, nem mindjárt 93 ezer négyzetkilométeren. 

– Mi a véleménye a kormányzat azon szándékáról, hogy egyházi kollégiumokba küldenének nevelődni minél nagyobb számú cigány fiatalt?

– Jó példa az imént elmondottakra is: ez a módszer például Szabolcsban, ahol a kis és nagy egyházak tényleg remek eredményeket értek el a cigány közösségek fejlesztésében, nagyon jól működhet a továbbiakban, és úgy vélem, adjanak is rá támogatást. De azt mondani, hogy ugyanígy az egész országban meglesz az intézményi háttere annak, hogy a roma fiatalok találkozhassanak az egyházzal és az egyházi oktatással, aligha reális. Ahhoz kell biztosítani forrást, ami helyi szinten működőképes.

– Ugyane kérdésnél maradva: a hagyományosan nagyon erős összetartást tanúsító roma családok elengednék gyermekeiket egy számukra minden szempontból idegen környezetbe?

– Nem lehet kollektíven ítéletet mondani, azt kijelenteni, hogy a cigányok így vagy úgy cselekszenek. Több ezer család igenis gondolhatja úgy, hogy ez lehetséges. Szerintem nem kevesen mondanák azt, hogy heti öt napra odaadom a gyereket, tudva, hogy jó helyen van, kap enni, tanul, bőrfocival játszhat, s lesz esélye arra, hogy a végén ne vigye tovább a szülei sorsát.

– Szintén pozitívnak tűnik a mostani a kormányzat sokat bírált döntése, amikor az iskolai mulasztásokat összekötötték a segélyekkel, vagyis csak azok kapták meg a segélyt, akiknek a gyereke rendesen járt az iskolába.

– Ennek valóban komoly eredménye volt. Senki nem beszélt színekről, csak azt mondták, hogy a gyerekeiket iskolába nem járató családoktól vegyük el a segélyt. Volt persze felháborodás, de végső soron abban mindenkinek egyet kell értenie, hogy iskolából lógni nem jó dolog.  Merthogy az iskola az út ahhoz, hogy gyerekekből legyen valami. Nem beszélve arról, mindenki tudja, hogy nagy többségében ezek cigány gyerekek voltak, akiket így végül sikerült visszaültetni az iskolapadba. Jó példa ez arra, hogy az erőforrásokkal bíró állam el akar érni valamit, megvan a szándék, akkor el is éri.

– Tegyük fel, hogy a mostani fiatal generáció utoléri magát. Mire számíthat egy középkorú cigány ember?

– A 45 év feletti cigányok döntő többségének lényegében semmi esélye sincs arra, hogy a saját életkörülményeiben változást érjen el. Ez tény, akár kimondjuk, akár nem. Az utánuk jövő korosztály, a 25 és 45 közöttiek teljesen lemásolják a szüleik életét, ugyanabban a nyomorban, pusztulatban fog tüdőrákban vagy cukorbetegségben hatvanhárom évesen meghalni a hátsó szobában, mint ahogy a szülei is tették. Hacsak, s itt jön a lényeg, ha a rákövetkező generáció – nincsenek kis számban – nem jutnak el olyan szintre, hogy aztán eltarthassák a szüleiket. 

– Mindezek részeredmények és tervek persze. Noha mindannyian ismerünk sikeres cigány fiatalokat az iskolából vagy az egyetemről, ettől még a különböző balhéktól hangos a sajtó, az ország ezekkel szembesül, átfogó stratégia pedig mostanáig sem készült. Mintha sem a politikusok, sem a roma vezetés nem állna a helyzet magaslatán…

– Meg kell értenie az országnak, hogy a cigányügy  olyan súlyos teher lesz, hogy vagy most megoldjuk vagy pár év múlva azt mondjuk, szaladjon mindenki, amerre lát. Az elmúlt két évben volt némi váltás. Védjem vagy támadjam a cigányokat, ezek a végletek. Amíg azon dilemmázunk, mi a szegregáció, kit nevezhetünk romának és kit nem, addig a nagyon kedves, nagyon aranyos kilencéves Ricardóból néhány éven belül potenciális köztörvényes bűnöző válik Miskolcon. Erre sokan azt mondják, Jézusom, hogy lehet ilyeneket kimondani. Nem a génekben van a hiba, nem született ő sem rablónak, gyilkosnak, hanem a környezete viszi rá arra az életvitelre, aminek aztán a rossz döntések az eredményei, Miért nem jelenik meg előbb az életében még a rossz döntés előtt valamilyen erő, legyen az állam, egyház, közösség? Ez az, amit jelenleg senki sem akar felvállalni.