Veled hogy bántak a szüleid?

Generációk és nevelési elvek – Tudatos döntéseinken túl a gyerekkorunkban belénk ivódott tapasztalatok is erősen befolyásolják a nevelési stílusunkat. Előfordulhat, hogy éppen ezek a tapasztalatok hoznak ki belőlünk olyan reakciókat a gyerekeink viselkedésére, amelyekre nem vagyunk büszkék.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
életmód
2016. szeptember 14. Gyarmati Orsolya

Generációk és nevelési elvek – Tudatos döntéseinken túl a gyerekkorunkban belénk ivódott tapasztalatok is erősen befolyásolják a nevelési stílusunkat. Előfordulhat, hogy éppen ezek a tapasztalatok hoznak ki belőlünk olyan reakciókat a gyerekeink viselkedésére, amelyekre nem vagyunk büszkék.


Ha felidézzük irodalmi, esetleg pszichológiai vagy szociológiai olvasmányainkat, könnyen rájöhetünk, hogy az emberiség történelmének csak irinyó-pirinyó részében merül föl, hogy a gyereket lehet partnerként kezelni és tisztelni, illetve hagyni, hogy kibontakozzon. Ezt megelőzően főként a célszerűség állt a középpontban: olyannak nevelték a gyereket, amilyen emberre az adott közösségnek szüksége volt. Valójában inkább úgy, mint egy hasznos állatot: veréssel, tiltással, magyarázat nélküli szabályokkal, feltétlen tiszteletet követelve.

Hozzátenném, a felnőttek is többnyire azt tehették, amit a közösségük megengedett: a hagyományok, a szigorú állami vagy egyházi törvények szerint éltek, házasodtak, szültek, dolgoztak, és ezek alapján viszonyultak a gyerekekhez és az idősekhez is. Azt, hogy a kötöttségeket elviseljék, hogy ne találjanak bennük kivetnivalót, a szigorú, sokszor kíméletlen és rugalmatlan nevelés biztosította. A kisebb csoportokban élő, egymásra utalt emberek számára veszélyes volt, ha valaki kilógott a sorból, és azt csinált, amit akart.

Társadalmunk a huszadik században rohamosan átalakult, ma már érték a rugalmasság, az egyediség, a változásra való képesség, a kreativitás. Már nem kell a folytonosságot biztosítani mindenáron: nem muszáj a kovácsmester fiának a kovácsmesterséget folytatnia, hogy megmaradjon a műhely, nem muszáj a földbirtokos lányát elvenni, hogy ne hulljon szét a gazdaság. Ma már megengedhetjük, hogy a gyerekünk azzá váljon, aki lenni akar, azt a tulajdonságát, képességét használja, fejlessze, amiben a legjobb. Megengedhetjük magunknak, hogy a gyerekünket tiszteljük, partnerként kezeljük, vagyis azt erősítsük benne, hogy ő tőlünk függetlenül értékes és tehetséges. Micsoda hatalmas szemléletváltás! És micsoda hatalmas feladat legyőzni azokat a beidegződéseket, amelyek évezredek óta kísérik az emberiséget. A nagyapa még rendszeresen körmöst kapott az iskolában, aztán a rossz jegyekért otthon is megverték. Az ő generációja ma is meg van győződve arról, hogy ettől lett rendes ember. Mit kezdhetünk ezzel a hagyatékkal?