“Amit anyaként nem hagynék, politikusként sem hagyhatom!”

A minap meglepő párbeszédre lettem figyelmes az egyik Facebook-csoportban. Találják ki, vajon mely szakma képviselőitől származnak a következő mondatok?
X: Itt a vég!! Letelt a szabadság, hétfő reggel megint MUNKA!!!! Lehet, hogy túl sem élem! 🙁
Y: Túl lehet élni. 😉 bár esténként innom kell.
X: De csak 3 nap!!!!! Ez vigasztaljon! 🙂

---

Utcaseprők, a rekkenő hőségben aszfaltozó munkások, netán mosogatásból vagy szórólapozásból élők „várhatják” így a hétfői munkakezdést? Nyilván sokan nem örülnek annak, hogy vége a szabadságnak, és megint dolgozni kell, de egy óvónőtől azért másfajta hozzáállásra számít az ember. Király Nóra, Újbuda alpolgármestere sem tudott elmenni szó nélkül az eset mellett, Facebook-bejegyzése azonban igencsak megosztotta a kerületben élőket.

Németh Szilvia: Mit érzett anyukaként, és mit kerületi vezetőként miután elolvasta az óvónők évindító csevegését?

Király Nóra: Édesanyaként a saját gyermekeimre gondoltam. Arra, hogy ha az ő óvónőjük várná így a tanévet, vagyis a gyermekeimmel töltött – gyakran több mint 8 órát – vajon milyen bánásmódban lenne részük, amint otthagyom őket? Ez megrémített és egyben fel is dühített, önkormányzati képviselőként pedig elszomorított, hogy a szeretett, városszerte jó hírű környékén, Gazdagréten a helyi óvodák valamelyikében fásult, kiégett pedagógusok „gyötrik” magukat és a gyerekeket egy egész tanéven át, és ez senkinek nem tűnik fel.

N.Sz.: Azt gondolná az ember, hogy egy ötgyermekes anyukának sok újdonságot már nem lehet mondani, mutatni. Vagy mégis? Korábban nem találkozott a pályára alkalmatlan, a gyerekekkel türelmetlenkedő, netán arrogáns gondozóval, pedagógussal?

K.N.: A legnagyobb gyermekem is csupán nyolc éves, tehát még nem sok negatív tapasztaltra tettem szert, azonban egyszer én is belefutottam egy kellemetlen gondozóba, aki büntetéssel, nem pedig szeretettel akarta jobb belátásra bírni az egyik gyermekemet. Amikor láttam, hogy nincs más lehetőség, elhoztam őt onnan és másik nevelőt kerestem. Ebben az esetben igazolódott be az ismert idézet: „Jól csak a szívével lát az ember.” Másodjára tehát szívvel választottam, nem praktikai szempontokat vizsgálva, és ez abszolút bevált. Ezt az elméletet minden szülőnek ajánlom.

N.Sz.: Sokan vagyunk szülők, akiket szintén felháborított az eset, de a Facebook-bejegyzéséhez érkezett sok ellentétes, az óvónőket mentegető vélemény is – szintén szülőktől. Ez meglepte?

K. N.: Nem lepett meg. Sokfélék vagyunk, ez természetes, de Gazdagrét kicsi, és nagyjából ismerjük a hozzászólókat. Ők többségében pedagógusok voltak, vagy a bejegyzést írók hozzátartozói, ismerősei, vagy politikai ellentét miatt írták, amit írtak. Persze lehet, hogy volt, akinél egyik tényező sem állt fenn, annak is el kell fogadni a mentegető véleményét, de attól még nem értek vele egyet.

N.Sz.: Hosszú nyári szabadság után aligha lehet a leterheltséggel magyarázni az óvónők viselkedését. Itt más állhat a háttérben. Sokan az alulfizetettséggel indokolják az elégedetlenségüket. Mit gondol erről?

K.N.: Azok az emberek, akik az óvónői, tanítói pályát választották, pontosan tudták, mekkora bérre számíthatnak, amikor majd dolgozni fognak. Nem gondolom, hogy több pénzzel szeretetet és türelmet lehet „varázsolni’ egy életunt, fásult pedagógusba. Meggyőződésem, hogy erre a pályára csak az való, akinek feldobja a napjait a tiszta, ártatlan lelkű arcocska mosolya, érdeklődő kérdései, mindenre fogékony, képlékeny kis belső világa. Aki lehetőségként éli meg, hogy részese egy emberke kezdeti formálásának, hiszen a gyermek életének első évei a legmeghatározóbbak. Gondoljunk csak bele, hogy az ovis társainkra, óvónőinkre milyen tisztán emlékszünk, míg egy pár hete történt esemény néha már nem is rémlik. Talán csak később, felnőttkorban tör felszínre, a gondozó vagy óvónő viselkedéséből eredő frusztráció. Ha valakiből tehát hiányzik az a bizonyos „szikra”, nem jön elő a nagyobb fizetés hatására sem.  Egyébként két éve a pedagógusok bére és egyéb juttatásai is jelentősen megemelkedtek.

N.Sz.: Első felindultságában azt írta, mozgalmat fog indítani az eset kapcsán, aztán mintha kissé visszakozott volna, így fogalmazott: „Elnézést kérek attól, akit megbántottam, nem állt szándékomban. Ha mozgalmat nem is indítok, biztos, hogy fogok foglalkozni ezzel a témával! Szeretném elérni a saját szintemen, hogy Újbudán csupa boldog, kiegyensúlyozott, életvidám pedagógus dolgozzon!” Az igencsak vegyes szülői hozzászólások miatt változott, tompult a véleménye? Létezhet az esetnek olyan megoldása, ami mindenkinek kielégít?

K.N.: Azoktól az óvónőktől kértem elnézést, akik esetleg magukra vehetik a negatív jelzőket. Úgy gondolom – és ez személyes tapasztalatom is – hogy szerencsére a pedagógusok többsége nem ilyen, hanem örül annak, ha minél többet adhat a szemléletéből, a hitéből a gyerekeknek. A mozgalom indításához egy komplett, kidolgozott terv kellene. Jelenleg nincs ilyen a birtokomban, hiszen tudtommal még senki nem foglalkozott ezzel a témával átfogóan, sok embert megmozgatva. Talán azért, mert félnek, hogy a csemetéjük issza meg a levét, ha felemelik a hangjukat az ilyen pedagógussal szemben, vagy azért, mert nem hisznek a csodában. Azt gondolom azonban, hogy minden út egy lépéssel kezdődik. Én vagyok az első, aki megteszi ezt a lépést, és hiszem, hogy követni fognak, mert senkinek nem mindegy, kivel tölti a napját a legféltettebb kincse! Többen többre leszünk képesek. Több agyból több gondolat, több gondolatból több megoldás születhet. Hatvan éve még természetes volt a „körmös”, ami – ha valaki nem tudná – egy kb. 50 cm-es farúddal való ütést jelentett. Manapság ennek a töredékéért is elbocsátanák a pedagógust. Ez is egy lassú folyamat eredménye. Azt szeretném, hogy a körmöshöz hasonlóan tűnjenek el a pályáról a rosszkedvű, rosszindulatú, unott dolgozók. Bízom benne, hogy lassan, de biztosan ez is sikerülni fog és egyre több „jó tyúkanyó” fogja terelgetni, ölelni a kis „csibéinket”.

N.Sz.: Az élet más területein sem csak boldog, kiegyensúlyozott, életvidám emberek dolgoznak, de azoktól, akik gyerekekkel foglalkoznak talán fokozottan elvárható, hogy igyekezzenek „otthon hagyni” a problémáikat. Mi a véleménye?

K.N.: Nem gondolom, hogy könnyű otthon hagyni egy súlyos lelki terhet, de ha problémája van, vagy boldogtalan a felnőtt, akár meg is beszélheti a gyerekekkel, türelmet, toleranciát kérve tőlük, mint ahogyan otthon a családban. Ez számomra teljesen elfogadható. Talán együtt a friss kis fantáziák még megoldást is találnak rá, és erősítik a pedagógus és gyerek közti kapcsolatot, egyben gyakorolják a mások elfogadására való fogékonyságot.

N.Sz.:Minden szülő természetes vágya, hogy jó kezekben tudja a gyermekét, amíg dolgozik. Az apróságok szeretete egy belső, ösztönös dolog, amivel ezen a pályán dolgozóknak minimum rendelkezniük kellene, előírni nem lehet! Egyszerűen ki kellene szűrni azokat, akik nem valók a pályára! Szigorú alkalmassági vizsga, fokozott ellenőrzés? Van ötlete, hogyan kellene csinálni?

K.N.: Ahogy korábban említettem, nem ismerek erre konkrét kidolgozott módszert. Nagyon fontosnak tartom a vezető példamutatását. Véleményem szerint hasznos lehet a pedagógusok pszichológiai vizsgálata és szükség esetén segítése is. El tudom azt is képzelni, hogy a kiégett pedagógus csupán szakmailag támogassa a nevelést és ne kerüljön kapcsolatba a gyerekekkel, de ennek mikéntjére még konkrét javaslatom nincs.

N.Sz.: Mi lesz az érintett óvónőkkel?

K.N.: Nem kezdeményezek semmilyen szankciót ellenük, hiszen nem célom senkinek elvenni a pénzkereseti lehetőségét. Szerintem a bejegyzésem gondolatébresztőként elérte a hatását, és talán ők is elgondolkodnak, hogy egyrészt jó helyen vannak-e ezen a pályán, másrészt pedig, ha negatív mondanivalójuk van, azt ne mindenki által láthatóan tegyék közzé rossz érzést keltve több száz szülőben.