„Meleg vagyok, de nem támogatom, hogy házasodhassunk, gyereket neveljünk!”

„A melegfelvonulás nem más, mint polgárpukkasztás. Nem gondolom, hogy nekünk, melegeknek jogunk van ahhoz, hogy gyermeket neveljünk, ez egy család feladata. Nem két férfié, nőé vagy transzié.”

Mikor megismerkedtünk kézenfogva sétálgattam a párommal, míg Máté és barátja egymás mellett ballagott a közelünkben. Miért nem fogjátok meg egymás kezét? – kérdeztem halkan. Mert az más – kapom a választ. Az a normális, ha ti megfogjátok egymás kezét. De a mi esetünkben ez csak kettőnkre tartozik. Máté őszintén vállalta, hogy elmondja nektek, a Családháló olvasóinak, hogy mit gondol meleg férfiként gyermekvállalásról, házasságról és úgy egyáltalán a homoszexualitásról. 

Családháló: Egyre több országban legalizálják a melegházasságot és a gyermekvállalást. Te mit gondolsz erről?

Máté: Szerintem ez nem helyénvaló. Jó lenne, ha a melegeknek legalább annyit engedélyeznének, hogy élettársi kapcsolatban lehessenek, hogy a jogi dolgokban, a kórházi procedúrákban egymás társai lehessenek, de ennyi. Szerintem nem a házasság köt össze két embert. Ha megnézed a heteroszexuális pároknál is visszaesett a házasodási kedv. Azt tapasztalom, hogy sokaknál ez átment pénzköltésbe és nem abba, hogy ők valóban, igaz szerelemből akarnák összekötni az életüket. Ha lehetne számunkra házasodni Magyarországon, akkor se mennénk az oltár elé. 

Egy családba kell anya és apa, aki a normákat és az értékeket közvetíti. Egy kisgyermek még nem érti, hogy mi történik körülötte, viszont nagyon kíváncsiak. Most képzeld el, ahogy az oviban vagy az iskolában megkérdezik tőle, hogy: te, ki volt ez? Apukám és apukám? Az idősebb korosztály tudja ezt mérlegelni és kezelni, de egy 8-10 éves gyermek ennek nem tudja felfogni a súlyát. Ráadásul a gyerekek lássuk be, gonoszak is. Csúfolnak, ha eláll a füled, ha szemüveges vagy. Ez ugyanilyen lenne. Elkezdődne egy kiközösítés és ez a hosszú évek folyamán súlyos lelki traumákat okozna neki. Én nem akarom tönkretenni egy gyermek életét sem.

Visszatérve a kérdésre, azt gondolom azért nem jó, ha a meleg párok örökbefogadnak, mert nem tudják azokat a mintákat megadni egy gyereknek, amire szüksége van. Neki pedig kell egy anya, egy apa és nagyszülők is. (Sok meleget kitagadnak a szülei vagy nem jó a kapcsolatuk, így a gyermek őket sem ismerheti meg.) Kell egy gyereknek az, hogy tudjon tanulni és társadalmi normákat elsajátítani.

CSH: Szeretnél gyereket egyebéként?

Máté: Mint említettem, nekem melegként nem elfogadott a gyermekvállalás. Nem azt mondom, hogy nem akarok, mert lehet, hogy később majd azt gondolom, hogy de jó lenne, ha lenne egy gyermekem, akire ráhagyhatom az örökségem, de ahhoz megkéne változnom én pedig nem tudok. Tehát elfogadtam azt, hogy nekem nem lesz, és ezt anyukámnak is megmondtam, aki eleinte azt mondta, hogy majd ő segít felnevelni… Egyébként azt gondolom, hogy nem lennék jó édesapa. Heteroként sem.

CSH: Mit gondolsz a melegfelvonulásokról?

Máté: Teljesen felesleges. Polgárpukkasztás az egész. Most, amikor egy nagy csoporttal voltunk kirándulni akkor az emberek nem tudták, azt hogy mi egy pár vagyunk a barátommal. A programra is, mint unokatesók jelentkeztünk be. A páromról megmondják, hogy a saját neméhez vonzódik, de rólam nem. Érdekes volt látni az arcokat, amikor a beszélgetések során kiderült egy-két ember számára, hogy mi valójában egy pár vagyunk. A többség ledöbbent. Nem láttak korábban egy normális, nem feltűnési viszketegségben szenvedő melegpárt. A felvonulás arra jó, hogy lejárassák magukat az emberek. Semmi pozitívum nincs benne, azt látják, hogy riszálják magukat a felvonulók rózsaszín tangában. Most komolyan, ez normális? Saját maguk ellen vannak. Legyen felvonulás, rendben, de akkor tisztességesen, mondjuk egy táblával a kezükben, amin rajta van, hogy mit szeretnének. De miért kell hergelni a népet? Én ezt nem értem. És az a legrosszabb, hogy ez nekem fáj, mert tudom, hogy én nem vagyok ilyen és sokan nem ilyenek, de akik ott felvonulnak nem gondolkodnak épésszel, nekik a feltűnés a fontos. Meleg férfiként úgy gondolom, hogy be kéne tiltani ezeket a felvonulásokat, mert így csak lejáratják a homoszexuális társadalmat és önmagukat is. 

Én értem, hogy Pest egy nagyváros ott ezt előbb elfogadják, de a TV közvetíti a melegfelvonulásokat a kistelepülésen élőknek is, akik sokkal inkább konzervatív értékeket képviselnek. És ők meg azt látják, hogy „fúj, ezek a buzik már megint mit művelnek”… Ebbe kellene belegondolniuk azoknak, akik rózsaszín kisruhában parádéznak.

CSH: Mi az igazi cél szerinted?

Máté: Véleményem szerint, akik részt vesznek ezen a fesztiválon családot, elfogadást és házassághoz való jogot szeretnének. Nincs ezzel bajjal, csak nem így kellene ezt tenni. Szerintem azért csinálják ezt, hogy a hetero társadalomnak megmutassák, hogy hé, mi is itt vagyunk. Tiltakoznak a tiltás ellen. De ezzel épp azt érik el, hogy a kordonon kívül állók megbotránkozzanak. Azok az emberek azt fogadják gondolni, hogy akkor a gyerek előtt is ez lesz?! Rózsaszín tanga és riszálás?

Ezt szolidabban kellene és akkor a társadalom tagjai is előbb megértenék, ha nem is fogadnák el, de könnyebben befogadnák az információt és a felvonulók szándékát. Így nem a mondanivalót nézik, hanem azt, ahogy mondják. Bár én akkor sem értek egyet azzal, hogy ezeket a jogokat megkapjuk, de ha netán legalizálják is a gyermekvállalást, én tuti nem engedném, hogy bárki örökbefogadhasson egy kisgyereket.

Felkérnék erre szakértőket, pszichológusokat, akik felmérik a jelentkező párokat és eldöntik, hogy a normálistól eltérően tudnának-e normálisan nevelni egy gyereket. Ezt szerintem nagyon erősen kellene szabályozni. Sok rosszat hallottam arról, hogy milyen egy meleg családban felnőni. Egy gyereknek nem jó az, hogy „más” családban nevelkedik fel, mint a hagyományos. Egy kisgyereknek szüksége van anyára és apára. Szülői mintára, konzervatív értékekre.

CSH: Neked milyen volt a gyerekkorod?  Próbáltak hatással lenni rád a szüleid?

Máté: El kellett fogadnom, hogy ilyennek születtem, mert ezt nem én választottam magamnak, hanem ilyen lettem. Anyukámnak 17 évesen mondtam el, hogy a saját nememhez vonzódom. Nem lepődött meg. Az anyák tudják, ha valami nem stimmel a gyerekükkel, így nem érte váratlanul, nem akart megváltoztatni. Apukám véletlenül tudta meg 25 éves koromban. Jobb volt így, hogy nem tudta meg korábban, mert bevallotta, hogyha tudta volna, akkor drasztikus lépéseket tett volna… Nem mentünk bele, hogy ez mit is jelentett pontosan, mert lehet megváltozott volna a kapcsolatunk, míg így jóban maradt a család. A szüleim elfogadták a kapcsolatomat. Anyukám szereti a páromat. Apukám sincs ellene, ha hazamegyünk. Barátságos a párommal, de úgy vélem, hogy ő inkább úgy kezeli ezt, mintha haverok lennénk. Ha neki így könnyebb ezt elfogadnia, akkor legyen. Érdekes módon a nagyszüleim is elfogadták ezt, pedig ők egy teljesen más korosztály. A mamám strucc-politikát folytat. Néha még próbálkozik, de a papám szól neki, hogy fogadja el: az unoka a fiúkat szereti.

CSH: Hány évesen jöttél rá, hogy a saját nemedhez vonzódsz? Milyen érzések voltak benned, amikor ez kiderült a számodra?

Máté: Általános hatodik osztályában volt rá példa először, hogy az öltözőben jobban felfigyeltem a fiútársaimra, de ez akkor még nem volt komoly. Tizennégy éves voltam, amikor azt éreztem, hogy nincs értelme tovább küzdeni. Akkoriban ezt még egy kicsit szégyelltem. Elkezdtem kicsit bohém lenni, majd 17 évesen lett egy komolyabb kapcsolatom is. Voltak próbálkozásaim a másik nem iránt, de ezek mind kudarcba fulladtak és ez azért volt, mert saját magamat és a személyiségemet nem tudtam megváltoztatni. Sokan vannak, akik felvesznek egy álcát, családot alapítanak, de mellette kikacsingatnak. Ezek az emberek próbálnak a társadalom ugyanolyan tagjai lenni, mint bárki más és nem fogadják el saját magukat. Ez nagy probléma szerintem. A legnehezebb egyébként nem az, hogy valaki elfogadjon, hanem, hogy te elfogadd saját magad olyannak, amilyen vagy. Ilyennek születtél és ilyen vagy. Kész. Ezt el kell fogadnod.

CSH: És mikor fogadtad el magad?

Máté: Ez is egy érdekes kérdés. Sokszor voltam fiatalon depressziós. Lehet segítséget kellett volna kérnem, és akkor nem húzódott volna el ez az időszak ilyen sokáig. De lehet, hogy épp emiatt lettem olyan, amilyen. Volt, hogy úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek, pedig van. Nem az volt a baj, hogy szégyelltem magam, csak az, hogy rájöttem, hogy egy csomó mindent nem csinálhatok. Vagyis én úgy gondolom, hogy ilyenfajta kapcsolatban nem alapíthatok családot. Engem megviselt ez a dolog, volt, hogy öngyilkosságon is gondolkodtam. Az bántott, hogy láttam magam előtt egy családi mintát és nehéz volt feldolgoznom azt, hogy én más vagyok. Ugyanolyan ember akartam lenni, mint bárki más, mint a szüleim, de legbelül tudtam, hogy ez még sincs így.

CSH: Úgy gondolom ma már egyre toleránsabbak az emberek. Ennyire foglalkoztat, hogy mit gondolnak mások?

Máté: Már nem görcsölök rajta, elfogadtam, hogy ilyen vagyok és tudom azt, hogyan kell viselkednem a külvilág felé. Mindezek ellenére a mai napig foglalkoztat a kérdés: mit gondolnak mások? Tudod sokan mondják azt, hogy elfogadják, de ha más vagy, akkor azt valójában nem tudják elfogadni. Legbelül biztos, hogy nem. A kollégáim a mai napig nem tudják biztosan, hogy meleg vagyok. Nem azért mert kifejezetten titkolom, csak nem gondolom, hogy ez bárkire is tartozna. A mai napig van bennem egy kis félsz, ha kimegyünk az utcára, hogy meglátnak a kollégák és mit gondolnak majd, mert a páromon látszik, hogy homoszexuális. De rólam ezt nem mondják meg az emberek. Ez talán a gyerekkoromból adódik: megpróbáltam úgy viselkedni, hogy ez véletlenül se derülhessen ki. Nem szégyellem a másságom, mert ez vagyok én, de úgy gondolom, hogy ez csak rám és arra tartozik, akivel együtt vagyok. A világnak nincs szüksége arra, hogy tudja. Minek? Ez az őszinteségi roham, hogy nekem ezt világgá kell kürtölnőm, és, hogy elmenjek egy felvonulásra, ahol olyan dolgokat csinálok, ami másokat felháborít, úgy gondolom teljesen felesleges.