Rossz volt szembenézni azzal, hogy ilyen felmenőim vannak

Gyöngyi egy olyan családban élt, ahol a 7 vérszerinti mellé 5 állami gondozott gyereket fogadtak be. Mielőtt bárkinek ennek hallatán Móricz Zsigmond Árvácskája, vagy a „megélhetési nevelőszülők” kifejezés eszébe jutna, felejtse el. Gyöngyi története igazolja, hogy egy jól működő család, ahol a szülők értik a dolgukat, a gyerekek testvérként nőnek fel, és ez kellő életerőt, kapaszkodót ad az önálló élethez.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2015. november 11. Paulik András

Gyöngyi egy olyan családban élt, ahol a 7 vérszerinti mellé 5 állami gondozott gyereket fogadtak be. Mielőtt bárkinek ennek hallatán Móricz Zsigmond Árvácskája, vagy a „megélhetési nevelőszülők” kifejezés eszébe jutna, felejtse el. Gyöngyi története igazolja, hogy egy jól működő család, ahol a szülők értik a dolgukat, a gyerekek testvérként nőnek fel, és ez kellő életerőt, kapaszkodót ad az önálló élethez.


Bár Gyöngyi azt mondta, nyugodtan írjam ki a teljes nevét, mégis úgy döntöttem, elég a keresztneve, semmi szükség arra, hogy ismeretlenek a Facebookon megkeressék, vagy esetleg a háta mögött összesúgjanak azok, akik életének ezt a részét nem ismerték. Még fiatal lány korában találkoztam vele először.

– Emlékszel arra, amikor a nevelőszüleidhez kerültél?

– Semmire. Ugyan kiskoromban voltak homályos, visszatérő álmaim, sok gyerek, valami mikrobusz, talán ezek lehettek az állami gondozás emlékei, inkább az anyuék által elmesélteket tudom.

6 gyerekük volt, amikor elhatározták, hogy több állami gondozottat is magukhoz vesznek, hivatásos nevelőszülők lettek. Én voltam az első a sorban, akit hazavittek, 2 és fél évesen. 2 hónapos koromban egy súlyos tüdőgyulladással kórházba kerültem. Látva a szociális helyzetet, a szüleim alkoholizmusát, már nem engedtek onnan vissza, a csecsemőotthonba tettek.

Anyuék szerettek volna örökbe fogadni, de a szülőanyám ezt megakadályozta, bár a kapcsolatot nem tartotta velem. Utánam még 4 gyerek érkezett, havonta egy, ez anyu elmondása szerint nagyon kemény időszak volt. Amikor egy új testvér jött, én bepisiltem, nem mertem vendégségben levenni a kabátomat, hánytam, de nem mertem szólni, gondolom féltem, hogy visszavisznek a csecsemőotthonba. Idő kellett, mire a biztonságérzetem kialakult.

– Mikor jött el az a pillanat, amikor rájöttél, hogy vannak máshol is szüleid? Hogy élted ezt meg?

– Nagyon furcsa, mert van anyu és apu, a vérszerinti szüleimet nem is tudom hogy szólítani, az otthon pedig az, ahol felnőttem. Tudtuk, hogy mi nevelt gyerekek vagyunk, hiszen a vezetéknevünk is más volt. Amíg nem találkoztam az anyámmal, addig inkább kíváncsiság volt bennem, mint vágy, hogy beszélgetni szeretnék vele, sőt, inkább szégyelltem ezt a helyzetet.

Aztán 18 éves lettem, és a gyermekvédelemtől szóltak, hogy megnézhetem az aktámat. Azt sem tudtam, hogy van ilyen. Ez a helyzet nagyon kiakasztott. Innen tudtam meg például, hogy van nyolc testvérem, ami azért is furcsa, mert anyuék már a legelején érdeklődtek a hivatalnál, hogy vannak-e testvéreim, mert őket is kivették volna, hogy együtt nevelkedjünk. Akkor azonban nem tudták vagy nem akarták ezt elmondani nekik.

– Sikerült végül a vérszerinti testvéreiddel találkozni?

– Igen. Az egyik testvérem keresett meg. Először nem tudtam, mit kezdjek ezzel az egésszel. Szerettem volna találkozni vele, meg nem is, de valamiért mégis érdekelt. Úgy éreztem, mintha válaszokat keresnék. Elvitt a nagynénénkhez, bemutatott neki, ő meg végig szabadkozott, hogy nem tudott mit tenni az érdekünkben. De ez nem érdekelt.

– Mi lett a szülőanyáddal?

– Egy felülvizsgálati tárgyalásra hívtak be, mert a kisebbik húgomat vissza akarta venni a gondozásból anyám, ott találkoztunk. Nem voltak álomszerű elképzeléseim, de azért fantáziálgattam előtte, hogy milyen lehet. A látvány brutális, lesújtó volt. Lehetett 35 éves, de kétszer annyinak nézett ki, az ital, a drog, az egész élete meglátszott rajta. Át akart ölelni, hogy mennyire sajnál, amiért így alakultak a dolgok, de én hárítottam, mert semmi érzelmi kötődés nem volt bennem felé. A végén odadobott egy cetlit, rajta a számával, hogy „ha érdekel valami a múltunkból, hívj fel”. Nem hívtam. Lezártam az életemnek ezt a részét. Saját életem, családom, otthonom volt.

– Apádról tudsz valamit?

– Csak annyit, hogy valami kocsmai verekedésben megölték. Máig él bennem a kíváncsiság, hogy legalább egy fényképet lássak róla, szívesen megnézném, milyen volt. Nagyon zűrös élete lehetett anyámmal, mert az aktámból az is kiderült, hogy többször voltak külön és egyszerre is börtönben. Megijedtem, hogy vajon bennem nem csörgedezik-e ilyen vér, nem jutok-e én is ilyen sorsra? Rossz volt szembenézni azzal, hogy ilyen felmenőim vannak.

– A testvéreiddel megmaradt a kapcsolat?

– Nem, és ez főleg rajtam múlt. Három testvéremmel tudtam találkozni, érdekes volt, de vadidegenek maradtak. Akikkel felnőttem, ők a testvéreim. Azt is tudtam, ha elkezdek valamilyen kapcsolatot építeni velük, onnantól felelősségem van feléjük, ettől féltem, és nem akartam felvállalni.

Az egyik testvéremet, aki úgy 8 évvel fiatalabb nálam, többször kihoztam az intézetből, programokat csináltam neki. Aztán átvert, rám hivatkozva meglógott, és bár tudom, hogy érzelmileg szüksége volt rám, nem bírtam a görcsös ragaszkodását. Ijesztő volt számomra az az élet, amit ő élt, abortuszai voltak, szereket használt. Én rettegtem ettől a világtól, a szüleim óvtak, szinte burokban nőttem fel, nem ismertem a „rossz oldalt”, és nem voltam elég erős, hogy nyakamba vegyek egy ekkora terhet.

Egy ideig gondolkodtam azon, hogy egyféle ajándék vagy hála kifejezése lehetne anyuék felé, ha kivennék egy gyereket az állami gondozásból. A férjemmel is beszélgettünk erről. Kicsit szégyellem is, de nem vagyok biztos benne, pontosabban nem tudom elképzelni, hogy ugyanúgy tudnám szeretni, mint a saját négy gyerekünket. Ebben is zseniálisak voltak a nevelőszüleim, mert soha nem éreztették velünk, hogy mi nem tőlük születtünk.