Segíteni jó – önkéntesnek lenni még jobb

Petra január óta szerez nap mint nap örömet zenével, mesével a beteg gyermekeknek. Tudja jól, hogy kicsiként, sokszor távol a szülőktől mennyire jó érzés, ha valaki ott van velük a nehéz napokon. Egy gyermekszerető zongoraművésszel beszélgettünk segíteni akarásról.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2014. október 06. Paulik András

Petra január óta szerez nap mint nap örömet zenével, mesével a beteg gyermekeknek. Tudja jól, hogy kicsiként, sokszor távol a szülőktől mennyire jó érzés, ha valaki ott van velük a nehéz napokon. Egy gyermekszerető zongoraművésszel beszélgettünk segíteni akarásról.


Családháló: Miért tartottad fontosnak, hogy zenész önkéntesnek állj?

Kiss Petra: Öt éves voltam, amikor egy életmentő hasi műtétet hajtottak végre rajtam a Madarász utcai Gyermekkórházban. Elég súlyos volt, így ezáltal úgy éreztem, pontosan tudom, mire van szüksége egy kórházban fekvő gyereknek, hogyan segíthetik őt a látogatók.

CSH: Milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valaki beteg gyerekekkel tudjon foglalkozni?

KP: Mindenképpen fontos, hogy szeresse a gyerekeket, hiszen ez a dolog kulcsa, hogy nem sajnáljuk őket, hanem szeretjük. A nyitottság nagyon fontos, ha azt érzi egy gyerek rajtam, hogy nagyon közvetlen vagyok vele, akkor ő is sokkal könnyebben nyílik meg felém. Valamint a kreativitás is elengedhetetlen, erre nem lehet könyvből felkészülni, hogy éppen melyik gyerek mit szeretne, hiszen a meseolvasástól a játékokon át az éneklésig mindenre van igény.

CSH: Mit érzel mikor belépsz a kórházba?

KP: Általában alig várom, hogy újra mehessek, mindig nagyon jókedvűen jövök el onnan. Első alkalommal talán izgultam picit, de az első gyerekmosoly elfeledtette velem a lámpalázat és a szorongást.

CSH: Mit gondolsz mennyire fontos a te szereped ebben a helyzetben?

KP: Szerintem rendkívül fontos a mi tevékenységünk, mert egy gyereknek lelkileg is trauma egy hosszabb kórházi tartózkodás, és ha mi ezt el tudjuk vele feledtetni egy kis időre, akkor már megérte ott lennünk. Találkoztam már többször olyan gyerekekkel, akiket hetek óta nem látogattak, az ő esetükben is nagyon fontos a mi jelenlétünk, bár ez esetben óvatosnak kell lenni, mert kaptam már olyan kérdést, hogy „holnap is jössz?”.

CSH: Ilyenkor, hogy tudsz nemet mondani? Hogy tudsz hazamenni lelkiismeret furdalás nélkül?

KP: Egy nagyon okos lány volt a mentorom, aki nálam sokkal tapasztaltabb, tőle tanultam, a legjobb reakció ilyenkor az: „mikor én legközelebb jövök, te már otthon fogsz aludni a saját ágyacskádban”. Ez mindig beválik, és ezzel nem is hazudtam. Nagyon nehéz persze, de az a baj, ha másnap visszamegyek, akkor is felteszi a kérdést, örökbe pedig sajnos nem fogadhatok minden elhagyatott gyerkőcöt. Ezt meg kell tanulnia az önkénteseknek, hogy ugyan közvetlen vagyok és barátságos, nem kerülhetek túl közel és túl személyes kapcsolatba egyik kis beteggel sem. Lehet később én okozhatok neki csalódást, vagy ha súlyosabb beteg a gyerek, nehéz lenne nekem is feldolgozni egy tragédiát, hogy esetleg elveszítem. Sajnos volt személyes élményem ezzel kapcsolatosan és elég sok időt vett igénybe utána, mire újra be tudtam lépni a kórház ajtaján. Úgy érzem, hasznos volt, mert sokat tanultam belőle és megismertem a határaimat.

CSH: Milyen gyakran mennek önkéntesek a gyermekekhez?

KP: Szerencsére a Mosolygó Kórház Alapítványnak nagyon kedvező szerződései vannak a kórházakkal, így hétfőtől szombatig minden du. 15-től 18-ig látogathatjuk a kórházakat.  Természetesen van egy beosztásunk, melyik nap melyik kórházba lehet menni és minden hónap elején ezt fixáljuk, mikor kik szeretnének menni. Mindig párban megyünk, ezáltal nekünk is könnyebb, mert biztonságérzetet ad egy másik ember jelenléte, a gyerekeknek is izgalmasabb, mert két ember együtt sokkal több ötlettel rendelkezhet és változatosabbak is számukra a foglalkozások.

CSH: Kisebbekhez vagy idősebb gyerekekhez jártok inkább? Van olyan, hogy valamelyik korosztálynak több törődésre van szüksége?

KP: Adott osztályokat látogathatunk minden kórházban, általában sebészet, belgyógyászat, pulmonológia. Az onkológia az mindig a mi döntésünk, az egy speciális helyzet. Én azért preferálom az onkológiát, mert ott a gyerekek hosszabb időt töltenek a kórházban, ezáltal nyitottabbak minden inger felé, amik érik őket, mert már elfogadták, megszokták a tényt, hogy kórházban vannak. Aki pár napja van bent, sokszor nagyon elutasító. Mindig megkérdezzük őket, mihez van kedvük, van, hogy azt a választ kapjuk, hagyjuk őket békén. Ezen nem érdemes megsértődni, tiszteletben kell tartani. Én a kiskamaszok társaságában tudok a legjobban kibontakozni, de az egészen picikkel is nagyon jól el lehet játszadozni. A kamaszok, akik 16 és 18 között vannak, ők a legnehezebben megközelíthetőek, de ott is volt már sikerélményünk többször is.

CSH: Milyen más feladatokat vállalsz még a mesélésen kívül?

KP: Igazából az a jelszavunk, hogy „gyerekekért mindent”. Én elsősorban énekelek és zenélek, de kitalálok mesét, bábozok, játszom velük, bolondot csinálok magamból, ha éppen csak az fakaszt mosolyt. Ha kézműveskedni szeretne, akkor pedig garantáltan felvidítom a kézügyességem hiányával.

CSH: Milyen eredmények vannak arról, hogyan javul a kisbetegek kedélyállapota?

KP: A Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítványnak vannak erről konkrét kimutatásai: a gyerekek gyorsabban gyógyultak a zene és a zenetanulás által, valamint a Mosolygó Kórház Alapítvány is számos felmérést végzett már ezzel kapcsolatban, hogy valóban jobb kedélyűek lesznek a gyerekek és ezáltal könnyebben is gyógyulnak sokan közülük.

CSH: Hol lehet jelentkezni, ha valaki szeretne segíteni? Önkéntesnek állni?

KP: A Mosolygó Kórház Alapítvány honlapján részletes leírással találkozhatnak az érdeklődők. Az információk közt az is megtalálható, hogy városok szerint ki a helyi koordinátor. Itt van e-mail cím, valamint a jelentkezési lapot is le lehet tölteni.