Az asztal

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
az asztal
2014. április 16. szabo.daniel

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.


Az ebédlőben üldögéltünk, a legnagyobb lányunk eljegyzését terveztük a férjemmel. Felmerült a lehetőség, hogy menjünk étterembe, de mi arra gondoltunk, mégiscsak a családi házban lenne a legmegfelelőbb helyszín, hiszen itt telt el az eddigi huszonegy év Noémi életéből. Ide hoztuk haza, amikor megszületett, itt tette meg az első lépéseit, itt mondta ki az első szavakat, innen indult el, ide érkezett haza óvodából, iskolából, osztálykirándulásokról, a nyaralások után. Még itt tartjuk egy kicsit, mielőtt elengednénk.
Az asztalt nézegettük, vizsgálgattuk. Több mint huszonöt éve áll itt. Mi tagadás, az idő, no meg a család, nyomokat hagyott rajta. Sérülések, kopások borítják az asztallapot, a lábai is rozogák kicsit.
– Ki kellene cserélnünk ezt az asztalt. Vegyünk egy szebbet, egy nagyobbat! Ez lesz az első eljegyzés minálunk, méltóbb lenne az ünnephez egy új. Bővül a család, többen is leszünk-összegezte véleményét a férjem.
Végigsimítottam a tenyeremmel a sokat megélt asztallapot és megelevenedett előttem az asztal története. Az elmúlt huszonöt év emlékei.
Jól emlékszem arra a napra, amikor friss házasokként birtokba vettük az új fészket. Lelkendezve szaladgáltam fel és alá, lázasan mutogattam, mi hová fog kerülni az üres lakásban. Kétség nem férhetett hozzá, hogy az ebédlőben egy nagy ovális asztal fog állni. Ebből nem engedtem, kiválasztottam, és néhány nap múlva már ott ücsörögtem álmaim asztala mellett. Ennél szebbet még sohasem láttam. A hibátlan lakkréteg alól átlátszott a fa csodálatos erezete. Az új bútorokból áradt az erdő finom illata. Megnyugtató melegség töltötte be a helyiséget. Szinte tökéletes volt a pillanat.
– Tudod, mikor leszek teljesen elégedett? –kérdeztem a férjemet.
– Azt gondoltam, máris az vagy, hiszen fülig ér a szád. Döntöttél, választottál, én fizettem, cipekedtem.
– Jó, de ez csak a kezdet. Az igazi öröm majd akkor tölt el, amikor nem csak ketten ülünk ennél az asztalnál, hanem teljesen körbeüljük.
– Vendégeket szeretnél hívni? Még be sem rendezkedtünk.
– A gyerekekre gondoltam. A mi közös gyerekeinkre.
Akkor még nem sejtettem, milyen küzdelmes lesz az út, ami a vágyam beteljesedéséhez vezet. Hány szomorú és boldog nap talál itt, melletted ülve, asztal.
A napok teltek, szürkék és színesek váltották egymást, ketten reggeliztünk, vacsoráztunk az én ovális asztalomnál.
Elérkezett végre az a reggel is, amikor valami nagyon fontos dolgot osztottam meg a párommal: az egyik kiadó hely már foglalt ennél az asztalnál a szabad négy közül. Izgalommal telt várakozással találgattuk, vajon milyen lesz a kis jövevény? De ezt soha nem tudhattuk meg.
Néhány hétig nem ültem le melléd, asztal.
Aztán jöttek újabb vidám reggelik, kedves ebédek, boldog vacsorák, meghitt, boros beszélgetések, ketten. Érkezett egy émelygős hajnal, ami jelezte, újabb jelentkező van a kiadó helyek egyikére. Egyik hónap telt a másik után, én is egyre csak teltem, egyre nagyobb mutatvány volt melléd leülni, asztal.
 Emlékszel a kis ingekre, réklikre, a falatnyi rugdalózókra? Ahogy örömmel teregettem széjjel, vasaltam, rakosgattam, mutattam büszkén a leendő apukának?
Ketten indultunk el, hogy hárman térhessünk haza. Még visszaintegettem, foglald a harmadik helyet! De csak ketten jöttünk meg.
 Nagyon sokáig nem ültem le melléd, asztal.
Egy este újra melletted talált. Bántott a fény, a sötétben üldögéltem. Egyszer csak mégis vágyni kezdtem a fényre, és már nem akartam egyedül lenni. Hívtam a férjemet és meggyújtottunk egy gyertyát.
Az elmúlt huszonöt évben hányszor gyújtottam gyertyát, emlékezve, reménykedve, várakozva, örömmel? Ó, az a sok-sok gyertya! Emlékszel, asztal?
Hányszor lobogtak születésnapi gyertyák a szeretettel sütött szülinapi torták tetején! Ünnepeltek bennünket, nagyszülőket, rokonokat, keresztgyerekeket.
Öt évet kellett várni, míg meggyulladhatott az első gyertyaszál Noémi lányunk tortáján és az én szívembe is a legnagyobb boldogságot varázsolta az a pici fény.
Gyertyát gyújtottam akkor is, amikor valakitől búcsúzni kellett. Hányszor potyogtak a fájdalom könnyei az asztallapra. Hányszor hallgattad végig keserves sírásom, panaszos sóhajtásom elvesztett kisfiam után. Később a fájdalom helyébe az emlékezés lépett.
Minden évben felgyulladtak a várakozás fényei, az adventi gyertyák, reménnyel töltve be szíveinket és meghitté varázsolva karácsonyainkat.
Milyen szép volt minden évben a karácsonyi asztal! Milyen öröm volt látni a boldog arcokat! Egymásét, a nagyszülőkét, a gyerekekét.
 Eljött az első karácsony, amikor már családként ünnepelhettünk, aztán a sokadik, amikor már nagycsaládként. Elérkezett az a csodálatos karácsony is, amikor minden kiadó hely gazdára talált végre, megszületett a legkisebb lányunk is, Regina.
Hányszor díszítettünk virágokkal, asztal! Az a tengernyi, színes, illatos virág!
Az ünnepnapok virágai, névnapok, születésnapok kísérői. A tavasz első hírnökei, az ősz búcsúztatói, lila jácintok, napsugár nárciszok, üde tulipánok, kék ibolyák, tündöklő rózsák, bódító liliomok, kedves krizantémok.
 Az első anyák napi csokor, aztán a sokadik, ballagások, házassági évfordulók csokrai, a megemlékezés virágai, mind-mind itt virultak rajtad.
És mi mindennek adtál még helyet, asztal?
Az etetőszék egész kis vájatot vésett a lapba. A kis maszatos kezecskék hányszor mázoltak étel- girbegurbákat rád?
Később megannyi műalkotás fejeződött be az asztallapon. Zsírkréták, filcek, festékek díszítettek szüntelenül.
A babahordozó sem volt ritka vendég nálad gőgicsélő lakójával, míg én vizsgákra készültem, dolgozatokat írtam vagy éppen javítottam.
A varrógép sokszor berregett rajtad, amikor függöny, ágytakaró, asztalterítő, vagy Hófehérke ruhája, egy keleti hercegnő fátyla, a Tűzmanó szoknyája készült, vagy amikor éppen egy biciklizés közben balesetet szenvedő nadrág szakadását kellett eltüntetni.
Sok éjszaka ért itt, az olvasólámpa mellett, amikor a csönd végre ráborult a házra. Tanultam, olvastam, újra tanultam… Álmatlan hajnalok találtak a teáscsésze mellett, miközben keresgéltem egy-egy probléma nyitját, vagy időben és térben eltévelyedett gyermekeimet vártam haza egy-egy buli után.
A napi postát is itt olvasgattam a kávémat szürcsölgetve. Szörnyülködtem, csodálkoztam, meglepődtem, nevettem az újságok hírein.
 Hány levelet bontottam fel! Sírtam, amikor értesítettek, megszűnik a munkahelyem, csalódott voltam, amikor a sokadik álláspályázatomat utasították el, mérhetetlenül boldog, amikor végre sikerült elhelyezkedni. Elégedettség töltött el, amikor a lányok bekerültek a választott középiskolába, büszke voltam, amikor az egyetemről, főiskoláról kaptak örömteli értesítést.
Elszomorodtam, amikor valaki megbetegedett a családban, örömmel fogadtam a meghívást esküvőkre, keresztelőkre, ballagásokra.
Milyen sokan megfordultak nálad, asztal!
Olyanok, akik már nem jöhetnek többé. Dédszülők, nagyszülők, kedves ismerősök. Milyen jó, hogy akkor itt lehettek! Ma is emlékszem a kedves arcokra, a gesztusokra.
Hány gyerekzsúrnak voltál részese! Vidám gyerekzsivaj, felborult üdítős poharak, bújócska az asztal alatt. De szép idők voltak!
Hol harsányak és féktelenek, hol csendesek, titokzatosak, ugyanazok, mégis teljesen mások. Közösen nézhettük végig, hogyan cseperedik fel Noémi, Emese, Anna és Regina, a barátok, barátnők.
Hány beszélgetésnek voltál hallgatója!
Elkeseredettnek, dühösnek, csalódottnak, számon kérőnek, biztatónak, bátorítónak, vigasztalónak, szerelmesnek, titkosnak.
Részese lehettél egy fiú betoppanásának az életünkbe. Milyen feszélyezettek voltunk először mindannyian, emlékszel? Szokatlan, új volt ez a helyzet.
Itt történt meg a nagy pillanat is. Az a fiú aztán annyira felbátorodott, hogy nemrégiben megkérte a lányunk kezét.
Most pedig az eljegyzést tervezzük. Dönteni kell a te sorsodról is, asztal. Akarok-e nagyobbat, szebbet?
Azt szeretném, ha velem együtt megérnéd a három kisebb lányom eljegyzését, ha együtt örülhetnénk a diplomaosztójuk, az esküvőjük napján is. Szeretném látni, ahogy az unokáim összemaszatolnak az étellel, azt is, ahogyan elmélyülten biggyesztik rád alkotásaikat.
Szeretnék még sok adventi gyertyát meggyújtani, együtt imádkozni, örülni, kicsikkel és nagyokkal.
Virágokat szedni, venni, kapni, hogy díszben állhass még nagyon sok ünnepen.
Aztán ha a végén úgy alakul, hogy mégis nekem fejeződik be hamarabb a történetem itt a földön, legyen rajtad egy csokor virág, egy szál gyertya búcsúzóul.
– Akkor elmegyünk új asztalt nézni? – rántott vissza az itt és mostba a párom.
– Szerintem még ne dobjuk ki! Egy jó asztalos bizonyára vállalja a felújítását, nem csak szebbé, de talán még nagyobbá is varázsolhatja.
– Ahogy jónak látod. A te asztalod.
– A mi asztalunk.
 


Siteriné Nacsa Mária Családsikerek-irodalmi pályázat családosoknak 2. helyezett