Beer Miklós: Bízom benne, hogy hazánk képes lesz a vagány szemléletváltásra

“A szocializálódás valahol a családban kezdődik. Meggyőződésem, hogy a társadalom egészsége helyre fog állni, és a kilengő iránytű előbb-utóbb megint visszatér a helyes irányba. Hiszem, hogy az új nemzedék vissza fog találni az olyan értékekhez, mint hűség, önzetlenség, másokért való áldozatvállalás, ami elsősorban a családban érhetők tetten. Ehhez nekünk nem kell mást tenni, mint megmutatni a szép családi élet példáját.” Dr. Beer Miklóst, a váci egyházmegye megyéspüspökét kérdeztük hitről, családról, emberségről.

---

 

–          Hogyan töltötte a gyermekkorát? Fontos szerepe volt-e ebben a családnak, és milyen jó példákat látott otthon, amelyek később meghatározták a saját életvitelét?

 

– Azt szoktam mondani, hogy én a csonka család élményével is rendelkezem és a nagycsalád élményével is. Ez azt jelenti, hogy nem sokkal a születésem után apám meghalt Budapest ostrománál, édesanyám pedig egyedül nevelt fel. Egy gyerek érzi annak hiányát, ha nem teljes a család. Egész kisgyerekkori emlékem, hogy néha rám tört az érzés, hogy nekem miért nincs apám? A nagycsaládnak az élménye viszont onnan adódott, hogy anyámék négyen voltak testvérek. Mi, nyolcan, unokatestvérként mindig együtt töltöttük a nyarat a nagymamánál Zebegényben, és mind a mai napig úgy érzem, mintha édes testvérük lennék. Tartjuk a kapcsolatot és most már nagyon szépen gyarapodunk. Mindenütt sok a gyerek, így legalább ötven tagú a szűkebb család.

 

Mivel ezt az élményt is hordozom magammal, úgy gondolom, össze tudom hasonlítani, mekkora előnyt jelent a szülők és testvérek szeretetének védettsége a családon belül. Anyám egyedül maradt özvegyen, de a csonka család ellenére a vallásosság meghatározó élményem volt. A nagymama is velünk lakott, és ő is, édesanyám is vallásosan éltek, engem is így neveltek: az ünnepek, a közös étkezés, az otthoni beszélgetések nagyon sokat jelentettek számomra. Én még abba a szerencsés generációba tartozom, akik nagyon sokat beszélgettek otthon, hiszen nekünk még rádiónk sem volt, nem hogy internetünk. Főleg a nyári esték kedves emlékek, amikor a nagyobb család is együtt volt. De azt is szerettem, amikor csak úgy hármasban üldögélve mesélték a családi történeteket. Anyám pedagógus volt, irányította az olvasmányaimat, vitt múzeumba, színházba, hangversenyre, úgyhogy én ilyen szempontból – bármilyen furcsa – az anyagi nyomorúság ellenére elkényeztetett gyerek voltam.

 

Azonban az otthontalanságnak az élményét is hozom magammal. Miután apám meghalt és a pesti ostrom alatt a lakásunkat is lebombázták, egy özvegy nagynéni fogadott be minket. Pechünkre neki korábban volt egy bérháza, így ő is rajta volt a „listán” és mivel vele laktunk, minket is kitelepítettek egy szabolcsi faluba. Ám gyerekként – akkor 8 éves voltam – ezt nagyon pozitív módon éltem meg: szőrén ültem meg a lovat, megtanultam dohányt fűzni. Ezeket nem sok pesti gyerek teheti meg, úgyhogy azt hiszem, a szabolcsi emlékek gazdagították az élményvilágomat. Anyám hősi helytállása csak később tudatosodott bennem, akkor nem is gondoltam rá, hogyan élhette meg a teljes bizonytalanságot. Csak arra emlékszem, hogy abban a kis Gégény nevű faluban rögtön keresett munkalehetőséget: dohányt fűzött, dolgozott az aratásnál, de ugyanakkor összegyűjtött bennünket, gyerekeket és tanított is. Földrajz, biológia szakos tanár volt, a természet szeretete az ő hatására alakult ki bennem: faltam az általa adott Verne regényeket, amiken keresztül játékosan ismertem meg a földrajzot, történelmet.

 

Hogy később ezt a pályát választottam, abban igazi nagy hatása azoknak a papoknak a személye volt, akikkel életem során találkoztam. Utólag azt gondolom, ez sem volt véletlen. Amikor Szabolcsból visszaköltözhettünk a nagymamához Zebegénybe, akkor helyezték oda (büntetésből) Vajda József teológia tanárt, ő nevelt engem kisgyerekként. Bölcsessége, műveltsége és puritán életstílusa, amiből sugárzott, hogy ő értünk van, hogy egy pap nem önmagáért él, nagy hatással volt rám. Utána a váci gimnáziumba kerültem, Pálos Frigyes atya keze alá. Az ő kedves személye is meghatározó volt: vitt minket kirándulni, de az ötvenes években ezek titkos, konspiratív találkozások voltak, ami nagyon romantikus élmény egy gyerek számára. A harmadik ilyen ember Liska Zoltán cserkészpap volt, ők alakították ki bennem az elhatározást, hogy nekem ez az utam. Édesanyám pedig elfogadta a döntésemet és örült neki.

 

–          Sokszor halljuk mostanában, hogy veszélyben van a család, más hangok szerint a házasság intézménye is. Valóban így van ez? Ha igen, mi lehet ennek az oka?

 

– Véleményem szerint – kicsit leegyszerűsítve a témát – ennek megválaszolásához a történelem folyamatában kell nézni a társadalom alakulását, az emberi kapcsolatokat – természetesen keresztény hittel ötvözve. Nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy férfi és nő kapcsolata, egyáltalán a gyermekvállalás kérdése az emberi természetben gyökerezik. Mi, keresztény szemmel mindig oda nyúlunk vissza, ahogy a Bibliában is olvasható: Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Tehát a születésnek és létünknek szempontjából is meghatározó tényező, hogy apja és anyja van egy gyereknek. Ez nem csak biológiai feltétele az embernek, hanem lélektani is, hiszen egészen más egy női lélek, más a férfi gondolkodásmódja, és mind a kettő alakítja a felnövő gyermeket.

 

A történelemszemlélet azért fontos, mert látni kell, hogy e tekintetben a régi kultúráktól kezdve mindig voltak eltolódások, ahogyan egy iránytű is kimozdul jobbra-balra, újra és újra. De amire aztán végül beáll, az a férfi és nő közötti kapcsolat. Gyakran szoktuk példaként emlegetni, hogy éppen a férfi-nő viszony föllazítása sodorta a Római Birodalmat a szétesés felé. Akkor is volt prostitúció, de homoszexuális kapcsolatok is léteztek ennek a birodalomnak az életében, ahol egészen új jelenség volt a keresztény családok élete. Ezt azért hangsúlyozom, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy a 21. század vívmányaként soroljuk fel a szabad szerelmet, az egyneműek kapcsolatát és az együttélést, és propagáljuk azzal a felkiáltással, hogy már nem a középkorban élünk. De a jelenség ott volt már régebben is, éppen a társadalom bomlásának forrásaként.

 

A házasság intézménye az emberi természetben gyökerező kapcsolat. Nem kell sok ész ahhoz, hogy ezt belássuk, hiszen ahhoz, hogy egy élet megfoganjon, egy férfi és egy nő kell. Személy szerint a mai társadalom elidegenedésének, az elmagányosodásnak, az ifjúság sodródásának, ennek a neurotikus problémakötegnek, amiről sajnos naponta hallunk – sok ember nem tudja megoldani a konfliktusait, személyes problémáit – mindennek az okát abban látom, hogy a normális emberi kapcsolatok, a házasság és a család veszélybe kerültek. Lélektani tény, hogy a gyerekember egészséges fejlődéséhez nagy szükség van a szülők által nyújtott biztonságérzetre. Meghatározó a védettség, a „szeretve lenni” élménye, és a jó testvéri kapcsolat is, hiszen a szocializálódás valahol a családban kezdődik. Az egoista én kialakulása legtöbbször oda vezethető vissza, hogy az elkényeztetett egyke gyereknek mindent szabad – és a rossz szülő mindent meg is ad neki – pedig így nem tanul meg soha másokhoz alkalmazkodni, valamiről lemondani.

 

Meggyőződésem, hogy a társadalom egészsége helyre fog állni, és a kilengő iránytű előbb-utóbb megint visszatér a helyes irányba. Hiszem, hogy az új nemzedék vissza fog találni az olyan értékekhez, mint hűség, önzetlenség, másokért való áldozatvállalás, ami elsősorban a családban érhetők tetten. Ehhez nekünk nem kell mást tenni, mint megmutatni a szép családi élet példáját. Sokszor szoktam idézni a Bibliából Péter apostol első levelét, akinek van egy gyönyörű mondata: A ti szép életetek adjon reményt. Persze nem programszerűen kell példát adni, mert az szörnyű, hanem természetes módon. Idén az egyik váci pedagógus házaspárt választották az év házaspárjának. Hét gyerekük van. A férj kedvesen mesélte, hogy aggódtak, mi lesz ezután a családi békével, ha jönnek a riporterek, mire a felesége Jézus hasonlatával válaszolt: Legyetek hegyre épült város, amit nem lehet elrejteni. És valóban, ezt vállalni kell, hogy mi így élünk. Azt hiszem, ez ad reményt arra, hogy az iránytű egyszer valóban helyreáll.

 

–          2011-et a Család Évének nyilvánította a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. Miért volt / lehetett erre szükség? Kell, hogy a családokhoz külön szóljanak az egyházak? Nem elég az egyes emberekhez külön-külön eljuttatni az üzeneteket?

 

– Ahogy arról már az előzőekben is beszéltünk, látjuk azt, hogy krízisben van a társadalom. A válság egyik jelensége éppen az, hogy nagyon sok házasság felbomlik, az együttélés már társadalmilag elfogadott, ahogyan az is kezd azzá válni, hogy a fiatalok nem akarnak elköteleződni. Egyre jobban kitolódik a házasságkötések, a gyermekvállalás ideje és a nevelés problematikájával is gyakran találkozunk. Az iskolai oktatás rengeteg gondot hoz elő: sok a nehezen kezelhető, hiperaktív, túlsúlyos gyerek. Ezek mind arra indítottak minket, hogy rá kell irányítani a figyelmet a társadalom eme problémájára, de a krízist úgy kell értelmezni, mint a megújulás lehetőségét. Nem tragédia, ha valamit a helyére kell tenni és újra kell kezdeni.

 

Ha valaminek itt, az egyházon belül nagyon tudok örülni, talán éppen az, hogy egyre több fiatal család jön rá, szükségük van egymásra. Kialakulnak négy-öt baráti családból álló közösségi kapcsolatok. Egy asszony például azon aggódott, mi lesz az ő gyerekeivel idő hiányában? Vajon nekik is számítógépes játékokon és chipsen kell majd felnőniük? Ám rájöttek, hogy ha a másiknak is van három-négy gyereke, miért ne tudnának együtt kirándulni, nyaralni, miért ne tudnának vigyázni egymás csemetéjére? Így indult el az ő kis családi közösségük. Egyre több ilyennel találkozom, és nagyon tudok ennek örülni. Amikor a család évét meghirdettük, arra a problémára is szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy nem jó irányba megy a társadalom, ugyanakkor a kiutat is meg akartuk mutatni. Itt vannak ezek a fiatal családok, akik örülnek a gyerekáldásnak, akik megtalálják a lelki egyensúlyukat a családban férfiként, nőként, gyerekként. Talán segítenek a többieknek is derűsen, szépen, megelégedetten élni.

 

–          Ön szerint mi az a három legfontosabb dolog, amire ma egy magyar családnak a legnagyobb szüksége van?

 

– A bizalom légköre a legfontosabb. Szükséges, hogy a férfi és a nő, az apa és az anya között legyen egy olyan kapocs, ami által feltétel nélkül megbíznak egymásban. A gyerekkoromra visszagondolva úgy vélem, a bizalom mellett a megelégedettség, a szerényebb életvitel is elengedhetetlen. Az egyik legnagyobb bajnak azt látom, hogy ma állandóan majmolni, utánozni akarunk valakit, amiből irigység, elégedetlenség fakad. Kedves emlékem plébános koromból, a 80-as évekből, amikor a Gmk-zás elindult: egy fiatal apukát csábították azzal a kollégái, hogy a nyolc órás munka után négy óra alatt kétszer annyi pénzt lehet keresni. Erre ő azt válaszolta, mi lesz a gyerekeimmel, ha már nem is tudják, hogy ki az apjuk? És ő inkább lemondott a plusz pénzről, de hazament a családjához, játszott a gyerekeivel, vitte őket kirándulni. Az időnket a családnak adni és nem a pénzkeresésre fordítani, ez mindenki számára egy döntési lehetőség, ami azt mutatja, mit tartunk fontosabbnak. Ez is beletartozik abba, amikor azt mondom, hogy a bizalom mellett a legfontosabb megelégedni. Azzal, hogy egészségesek a gyerekeink, hogy van otthonunk, munkahelyünk, és kimehetünk a szabadba, tudunk örülni annak, hogy ingyen süt ránk a nap és ingyen van a csillagos ég meg az erdei forrás. A harmadik legfontosabb a közösség, amint már az előbb is említettem. Hogy a családok igényeljék egymás társaságát és ne legyenek bezárva – még a két-három gyermekesek sem. Ki kell szabadulni a kollektív önzésből! Tudnunk kell örülni egymásnak, megbecsülni azt, amink van! A természetközeli élményeket is nagyon fontosnak tartom, ez negyedikként ott lehetne a felsorolásban. Olyan gyönyörű ez a kis ország, nem is kell külföldre menni! Nekem a Börzsöny meg a Pilis a kedvencem, de ott a Tisza-tó vagy a Zempléni-hegység! Hallgassunk meg egy madárdalt, vagy az erdei vasúton nézzük meg, milyen a Királyrét! Ha folytathatnám, a sport és a zene jönne utána…

 

Persze a munkahely is nagyon fontos, de csak egy új, teljesen más szemlélettel nézve. Hiszen nem csak a nagyvállalatoknál végzett munka becsülhető! Az a legújabb rögeszmém, hogy Magyarországon addig nincsen munkanélküliség, amíg parlagon vannak földek. Újra föl kell fedezni, hogy a mezőgazdaságban végzett munka nem lealacsonyító tevékenység. Egy tanyán a mai körülmények között – internet van akárhol, ha éppen arról van szó – ugyanolyan kultúrált életet lehet élni. Tudjunk, örülni annak, hogy a munkánknak megvan a gyümölcse, gondoskodunk magunkról! Mint minden másban, a pénzkeresetben is a mértéket kellene megtartani. Annyit tudnának egymáson segíteni az emberek, ha például az aránytalanul nagy jövedelmeket – önként – kicsit közelítenénk egymáshoz. Olyan adórendszer soha nem lesz egy országban, ami abszolút igazságos, de azt senki nem tiltja meg, hogy egy havi három millió forintos jövedelemmel rendelkező ember önként segítsen – legalább egy családnak. Ebben a tekintetben kellene egymást fölébresztenünk, megbátorítanunk. Nem lenne államadósságunk, nem lenne éhező ember Magyarországon, ha így gondolkodnánk.

–          Fiatal emberéleteket követelő tragédia történt nemrég az egyik budapesti szórakozóhelyen. Kinek az elsődleges felelőssége, hogy tizenéves gyermekek bódult állapotban életveszélyes körülmények között szórakoznak éjszakánként? (szülő / iskola / szórakozóhely / állam / egyház)

 

– Biztos, hogy a családból indul ki minden, hiszen nagyon fontos, hogy ott milyen modellt látnak a gyerekek. Noha a család egészséges légkörében elég sokáig érzik jól magukat a fiatalok, de kétségtelen, hogy szükség van a korosztályi kapcsolatra, amikor 14-16 év körül kezdenek felnőtté válni. Ezért, bár kétségtelenül nagy szerepe van az iskolának, annál inkább az intézményen kívüli kortárs csoportoknak. Személyes pedagógiai tapasztalatom alapján mondhatom, hogy a probléma megoldását a cserkész-szerű kortárs élményvilág irányában kellene keresni. Rengeteget kell túrázni, sportolni, együtt muzsikálni, hogy a szórakozás fogalma ne szűküljön le a diszkóra. Ne is szórakozásról beszéljünk, legyen inkább szabadidő, élménygyűjtés. Amikor még megtehettem, fiatal papként rengeteget vittem a gyerekeket kirándulni, és amikor a kilencvenes évektől lehetőség volt a cserkészet újraindítására, mentünk táborozni, evezős, éjszakai túrákra. A kezem között nőttek fel jó páran, akik ma már felnőttként ugyanezt az élményt akarják továbbadni az ő gyerekeiknek. Nagy felelőssége van a tanárnak abban, hogy mit látnak tőle a diákok. Az iskolára és mindazokra a szervezetekre szintén nagy felelősség hárul, akik olyan kínálattal tudnak előállni, ami a tényleges közösségformálódáshoz kell. Ilyen például a sport, a táncház, ami nekem amúgy is a szívem csücske, hiszen benne van a nemzeti hagyományunk kincse, ugyanakkor egy nagyon egészséges mozgáskultúra, amihez derűs jókedv kapcsolódik. Ehhez óhatatlanul hozzátartozik a zenei képzés, (az aktív muzsikálás is szívügyem) amibe minden műfaj belefér a klasszikustól a könnyűzenéig. Ezekben az irányokban kellene gondolkodni.

 

–          Mi a véleménye, szükséges a drogstratégia előkészítésébe bevonni az egyházakat és a civil szervezeteket? Mi a család, illetve a szülők feladata a fiatalok droghasználatával kapcsolatban?

 

– Ezek a dolgok nagyon összefüggnek. Az a gyerek, akinek van szép természet élménye, zenei, táncos vagy sportélménye, azt aligha fogja kielégíteni a diszkó. Az egész drogproblémában a bizalomvesztést látom a legsúlyosabb oknak: a gyerekek nem bíznak szüleikben, tanáraikban, nem hiszik el, hogy amit mutatnak nekik, az tényleg érték, ezért keresnek valami mást. Ott van nagy felelősségünk, hogy tényleg úgy élünk-e ahogyan mondjuk. Amikor olyan riasztó adatokat hallunk, hogy ma Magyarországon egy szülő átlag negyed órát beszél a gyerekkel vagy még kevesebbet, ami tragédia, a párbeszéd is nagyon fontos. Ebben a helyzetben  nyilvánvaló, hogy a gyerek valamilyen pótlékot keres, az aljas drogkereskedelem pedig kihasználja ezt. Így válnak a fiatalok nagyon hamar áldozattá.

 

A drogprevenciót tartom a legfontosabbnak. Onnan lehetne kezdeni, hogy rávezetjük a gyereket arra, hogy a forrásvíznek is íze van. Nem szabad megengedni drog világának misztifikálását, mert a fiatal természetesen érdeklődik, és ha valami titokzatos, arrafelé szívesen indul el. Ezért elengedhetetlen a normális párbeszéd – szülők és gyerekek, pedagógusok és gyerekek de még fiatalok között is – hogy a bizalom légkörében meg tudjanak kapaszkodni, mert akkor sokkal kevesebb esélyük van a dílereknek.

 

Amikor viszont már baj van, akkor nagyon nagy empátiával és türelemmel kell felkarolni a bajba jutottakat: a kiút megint csak a személyes törődés. Ehhez nem elég semmiféle tiltó rendelkezés, ezzel ezt nem lehet megoldani. A személyes kapcsolat az egyetlen esély, hogy a drogfüggők megszabaduljanak ebből a rabságból. Nyilván ezzel összefügg az alkohol és a dohányzás kérdésköre, amiben, mint annyi minden másban, szintén nagyon fontos a megfelelő példaadás. Magam is sokáig dohányoztam, de biztos, hogy csupán onnantól volt hitele a tiltó szavamnak, amikor abbahagytam. Tényleg nagyon fontos, hogy mi magunk hiszünk-e azokban az értékekben, amiket képviselni akarunk.

 

–          Mivel (milyen módon és eszközökkel) lehet a XXI. század elején igazán megszólítani, megérinteni egy fiatalt?

 

– Mivel ma az iskola is egyre kevésbé tudja megtartani ezt a korosztályt a bizalom légkörében, ezért ha a szülőtől elszakadnak nagyon hamar kiszolgáltatottá válnak. Azt gondolom, nagyon nagy felelősségük van a kortársaknak, ők talán jobban is értik egymás nyelvét. Az egyik reménységem, hogy mindig voltak és lesznek olyan kamaszok, akik sportoltak, zenéltek, jó példát mutattak. A fiatalok megszólításánál számunkra az a legfontosabb feladat, hogy időt szánjunk rájuk. Felnőtt társadalmunk nagy bűnének azt tartom, hogy mi önző módon elbújunk az intézményi rendszer falai mögé. Azt mondjuk, ott az iskola, ott az önkormányzat, ott az állam, intézkedjen ő. De nekünk kell az időnket odaadni! Ezért szoktam a cserkész-szerű foglalkozást említeni. Merész álmaim vannak egyházunk oldaláról: egy vagány szerzetesrend elindítása, olyan, mint Don Bosco vagy Kalazanci Szent József rendje. Ezek az emberek nagy ifjúsági nevelők voltak. Rongyos reverendájukban odamentek az utcagyerekek, a csavargók közé és egyszerűen csak velük voltak. Azt hiszem, a fiatalokban mindig ott van az egészséges reagálás, arra vevők, ha valaki odaszánja nekik az idejét. Ott vannak például a nyugdíjasaink, ez is az egyik mániám. Ha ők nem lennének ilyen önzők és nem csak magukra gondolnának, mennyi jót tehetnének! Akár azzal, hogy vigyáznak egy fiatal család gyerekeire, hogy a szülők elmehessenek színházba vagy kirándulni kettesben. Jólelkű idős emberek tudnának saját szakmájukból tartani játékos foglalkozásokat, kosárfonást, hímzést vagy agyagozást. Annyi lehetőség van, de ehhez az kell, hogy valaki odaáldozza az életét, az idejét.

 

– Az internet, a közösségi média térnyerését örömtelinek tartja, vagy inkább csak az egymástól való elidegenülésünket erősíti? Mennyire vannak ezen eszközök jelen az Ön életében, és hogyan igyekszik egyensúlyt teremteni az online és az élő (fizikai) kapcsolattartás között?

 

– Mindig félek attól, hogy maradi vagyok, öreg és nem értem a kor nyelvét. De az is egy rögeszmém, hogy az Úristen minden szerkentyűt azért adott, hogy jóra használjuk. Ez vonatkozik mindenre, a biciklire, az autóra, a rádióra, a mobiltelefonra, az internetre. Én is használom természetesen a számítógépet, hiszen óriási dolog, hogy nem kell könyvtárba elmenni, lexikonban keresgélni. Ha valamilyen információt keresek, csak beírom a Google-be és máris ott van, és a levelezés is nagyon nagy segítség. Pál apostolnak van egy mondása kétezer évvel ezelőttről: minden szabad nekem, csak ne váljak semminek a rabjává. Fontos megőrizni  a szabadságunkat és a függetlenségüket: nem kell mindig autóval járni, nem kell éjjel-nappal mobiltelefonnal a fülünkön mászkálni, azt pedig tényleg tragédiának érzem, ha számítógép-függőség alakul ki egy fiatalban. Ha arra használnánk, amire való, akkor az internet egy óriási dolog lehetne, ami segít nekünk. Csak ne váljunk a rabjává! Ebben megint nagy szerepe van a családnak, a korosztálynak. Amikor a gyerekeket kirándulni vittem, mindig volt, aki otthon maradt, mert nagyobb volt a televízió csábítása, de akik eljöttek, azoknak eszükbe sem jutott – miközben meglestünk egy szarvascsordát, néztük a naplementét vagy éjszakai túrán jártunk – hogy ő számítógépet óhajtson helyette. A pedagógiában alapvető elv, hogy kevés valamit megtiltani, ha nem kínálok helyette mást.

 

–          Aktuális kérdés az otthonszülés szabályozása. Mit gondol az ezt támogató mozgalom felvetéseiről, jogos igényt támasztanak?

 

– Talán egy kicsit meglepő, amit mondok, de én ebben egy kis divathóbortot érzek. Ahogy a civilizációnak egy bizonyos szintjén természetesnek vesszük, hogy az óvoda, az iskola hozzátartozik a neveléshez és ezt minden szülő igénybe is veszi, ugyanúgy az egészségügyi ellátórendszert is használjuk. Nagyon szép ábránd, hogy otthon szülünk, de miért nem jó az – pláne most, amikor nagy örömömre már az apa is ott lehet a szülésnél – hogy orvosi felügyelettel, steril körülmények között hozzuk a gyermeket a világra? Mert azt az életet nem szabad kockáztatni. Utána már úgyis gyorsan hazamehetnek és örülhetnek egymásnak, meg az újszülöttnek! Ezt az egészet erőltetettnek tartom, arról nem is beszélve, hogy ennek is van egy anyagi vonzata, amit például egy szegény cigányasszony nem engedhet meg magának. De hangsúlyozom, hogy ez magánvéleményem.

 

– Mi lenne a leghatékonyabb lépés, vagy ellenszer a demográfiai válság elkerülésére hazánkban? Kinek van a kérdés megoldásában felelőssége?

 

– Mindnyájunknak. Nagyon összetett kérdés ez, ehhez nem elég egy kormányprogram, ezt nem lehet parancsszóra tenni. Kopp Máriától már sokszor hallottam, hogy az összes felmérése azt mutatja, hogy a fiatalok több gyereket szeretnének, mint amennyit ténylegesen vállalnak, mert előbb-utóbb belekerülnek valamiféle szorításba, akár a munkahely akár a karrier, vagy anyagi okok miatt. Az egész társadalomnak kellene segítenie abban, hogy ne legyenek ilyen szorító helyzetben a fiatalok, és tényleg tudjanak annyi gyermeket vállalni, amennyit elterveztek. A lakáskörülmények javítása mindenképpen nagyon fontos, és már említettem, de a mai magyar társadalom helyzetét látva rögeszmésen azt gondolom, hogy hazánk jövője a vidéken múlik. Hogy újra benépesülnek-e a falvaink. Nem lehet a városiasodást tovább növelni, mert elértünk egy kritikus határig. Vissza kell találni a falvainkba és ha ott lesz munkahely, ha megmarad az iskola, ha születik gyerek, akkor visszatérhet az egyensúly. Ha a családi gazdaságok beindulnak, a józan szövetkezeti gazdálkodás újraindul és perspektívát jelent, akkor hiszem, hogy egyre több gyerek fog születni és a demográfiai helyzet is helyreáll.

 

De ehhez szemléletváltásra van szükség és példaadásra. Bátorítani kell egymást! A szép példa, így a média szerepe is fontos. A hiteles tájékoztatás egy nagyon szép elv, de miért csak a gyilkosságokról, a rablásokról, a terrorizmusról tudósítunk hitelesen? Miért ne lehetne tudósítani arról, hogy valahol egy család megtalálja az egzisztenciáját, a jövőjét, hogy a családok segítik egymást? És arról, hogy – bármilyen hihetetlen – egyre több tehetős ember ad életlehetőséget és segítséget – önként és nem parancsszóra – fiataloknak. Olyan ellentmondás, hogy amikor falvainkban üresen állnak ezrével a házak, mi összezsúfolódunk egy lakótelepi kis lakásba. Hiszen ott valóban nem lehet már harmadik gyereket vállalni! Én abban bízom, hogy talán képes lesz egy ilyen vagány szemléletváltásra a mi hazánk, a mi népünk. Mert ehhez vagányság kell!

 

Dr. Beer Miklós a váci egyházmegye megyéspüspöke. 1943. június 1-én Budapesten született és 1966. június 19 – én szentelték pappá Esztergomban. Később ceciri címzetes püspöki kinevezést kapott, majd segédpüspök volt Vácott. II. János Pál pápa 2003. május 27-én nevezte ki megyéspüspökké. Jelmondata: Permanentes in fide azaz Rendületlenül a hitben.

 

Czefernek Léna

Fotó: Ancsin Gábor