Őszinteség bármi áron? – Pál Feri atya előadása

Hétköznapi függőségeink. A tartós kapcsolat kommunikációs receptje. Hogyan lehet a legkevesebb szenvedéssel megúszni?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. november 16. szabo.daniel

Hétköznapi függőségeink. A tartós kapcsolat kommunikációs receptje. Hogyan lehet a legkevesebb szenvedéssel megúszni?


Az előző alkalmon említett szenvedélybeteg példájából mindnyájan levonhatjuk a tanulságot, hogy az lesz igazán megelégedett, aki néha tud szenvedni és nem keres egy állandó élményszintet. Amikor valamit meg kell csinálni, megteszi, anélkül, hogy gyorsan jobban érezné magát. Ezt azért is fontos, mert ma a bulvárirodalomban gyakran elhagzik pl.: ha fáj, az nem szerelem. Csak akkor ha egy rózsaszín matracon lebegsz, távol az óceánon, kizárólag pozitív érzésekkel körbevéve. És ha nem így alakul, kicsit pukkad a csónak, akkor „bocsi, nem te vagy az igazi”, vagy „csalódtam a házasság intézményében”.

Az áldozat

Persze a másik véglet is veszélyes, ha valaki teljesen berendezkedik a szenvedésre és a kapcsolatait önfeláldozások sorozatának tekinti. Kultúrkeresztény körökben gyakran előfordult, hogy kezdték elhitetni az emberekkel, akik valamiért nem találták az utat, hogy „nem is kell, hogy jól legyél”, sok mindent próbáltak lefedni azzal, hogy „áldozatot kell hozni”! Ez mit tükrözött? Épp a fő parancsolatnak, a szeretetnek a gyengeségét. Hiszen ha te fontos vagy nekem és kérsz valamit, ami lehet, hogy kicsit nehéz, de nem az tudatosul bennem, hogy „na, egy újabb áldozat”! A gyerek hív focizni: „várjál fiam, van egy áldozat-füzetem, felírom, az áldozat-skálán bejelölöm 1-10-ig, hát azért futni is kell, ráadásul még nem is tud focizni, nem élvezetes a játék”. Ehelyett átélhetem, hogy egy ilyen helyzetben is szeretem a fiam, és minél inkább elsajátítom ezt a pozitív szemléletet, annál természetesebb lesz – amellett persze néha nehéz is…

Szenvedéseink minimalizálása

A szenvedélybeteghez visszatérve, miközben egyre jobban próbálja érezni magát, azáltal hogy a szükséges stressz elől a szerekbe menekül – egyre rosszabbul van. Napi rutinjainkból mi is megfigyelhetjük, hogyan próbáljuk elodázni a nehezebb feladatokat pl. a munkahelyen cigi, kávé, aztán, várjunk csak, nem lehet, hogy valaki belájkolt engem? Unlike… lejjebb ment a like-ok száma, ezt nem hiszem el! Egy kis enyhülést reméltem, erre még rosszabbul vagyok.
Komolyra fordítva, ha valaki nem akar szenvedni, csak a legszükségesebb, minimális szinten az életben legbölcsebb az, ha megtanul… De ha azt mondja, nem tanulok meg szenvedni, mert nem akarok – rengeteget fog. Úgy is lehet pl., hogy kedvet csinálok magamnak ahhoz, amihez nincs. Könnyebb lesz, mint ha csak kötelességtudatból teszem.

A lelki problémák gyógyítása nem úgy működik, mint egy alkatrész, ami elromlott, kivesszük, aztán visszarakjuk. Főleg, hogy van olyan, amiből nem tudunk meggyógyulni, mert alkati dolog. Ilyen lehet a szenvedélybetegség is. Nagyon sok haszna van itt a pozitív pszichológiai irányzatnak, ami a betegségközpontúság helyett megmaradt képességeinkre fókuszál. Mert mondhatja valaki azt is: szenvedélybeteg vagyok, de nem iszom 20 éve. Van egy egészséges részem, ahhoz nyúlok – és segítő lesz. Ahelyett, hogy az alkati problémára hivatkozva tehetetlenül állna a betegsége előtt, tönkretéve maga körül mindenkit.

Nem mindenre megoldás a terápia sem, mert akkor azt mondom, évekig semmi dolgom, járok terápiára, majd utána elkezdek változtatni. Kulcsfontosságú, hogy a terapeuta felismerje, meddig hasznos az illetőnek a kezelés és mikor kell elengednie a kezét. Nekünk is, kapcsolatainkban csak annyit kellene segítenünk, amennyit muszáj. Ehelyett általában vagy nem segítünk, vagy túlsegítünk. A helyzetnek van egy feszültsége, amit mindenáron fel akarunk oldani azzal, hogy megmondjuk mi a helyes.

Idillből dráma

A legtöbben azt gondolják, ha van egy probléma, az a megoldás, ha kibeszéljük. Pedig ez nem állja meg a helyét, nagyon fontos: hogyan, kivel, miért? Vannak akik fontos témákat besöpörnek a szőnyeg alá, végén már nem is tudnak miről diskurálni, marad a politika. A másik nem kívánatos véglet: az állandó őszinteség. Ifjú szerelmesek kedvelt időtöltése.

Este, otthon, a legnagyobb harmóniában turbékol egy párocska. „Szeretsz?” – kérdi a nő. „Hát, persze.” – hangzik a válasz. „Na de tényleg?” – folytatja. „Ne hülyéskedj már, a szívem érted dobog” – jön a megerősítés. Ez így megy tovább, egyre nagyobb az őszinteség, mindent feltárunk, mert ugye a házasság alapjai anélkül ingatagok, egyszer csak: „Volt ma olyan nő aki tetszett? Volt? Ez most nagyon komoly, nekem tudnom kell. –  De drágám, most ettünk pizzát, mindjárt nézünk egy filmet… – Micsoda? Te a filmről beszélsz, mikor ilyen életbevágó kérdést tettem föl? Ki volt az??”
Szerencsétlen férfi, ha esetleg nem is volt ilyen –  bár ha igen, az is teljesen természetes volna, hiszen férfiből van –, kínjában mond egy nevet, mert meg kell oldani a helyzetet. A másik: „Tudtam!! Nem is kellett volna mondanod, láttam múltkor ahogy nézted és ő téged!”…

Önmagát öli meg, aki mindent tudni akar… Egy írónő ezt így fogalmazta meg:
„Az őszinteséget, mint koszos rongyot hozzám vágod”.
Azoknak akik 40-50-éve házasok, van egy titkuk: jó érzékük van hozzá, mikor mit kell elővenni. „Most ezt nem érdemes szóba hozni. Ez jön-megy, nem éri meg vitát csinálni belőle”. Ez a fajta bölcsesség hozza a jó kapcsolatot. Nem azok akik mindig mindent tisztázni akarnak…