Anyaság rabság?

Minden hónap elején az oviban a faliújságra kikerül, hogy milyen témában mi mindent fognak csinálni a csemeték, mit kell vinni, mihez kérik a kedves szülő segítségét. Március hónapja – sok más mellett persze – a március 15-i ünnep jegyében telik. Kokárda készítés, zászlófestés, megemlékezés.

Kicsit szégyellem magam, mert bár tudom, hogy az 1848/49-es szabadságharc és eredményei az újkori Magyarország egyik legmeghatározóbb eseménye, volt idő, amikor napra pontosan el tudtam mondani a márciusi eseményeket és kívülről fújtam a 12 pontot, most még sem ez ugrik be. Ami beugrik az két emlék, két különböző március 15-i ünnepségekről.

Amikor a gyerekek apjával még nagyon friss volt a kapcsolatunk, még lazák voltunk és nagyon, tényleg nagyon fiatalok, elhívott magával a Hősök terére az ünnepségre. A megemlékezés után, javasolta, hogy üljünk be valahová, enni valamit. Én javasoltam, hogy, majd hazafelé együnk valamit, de az én 19 éves lovagom, hajthatatlan volt, úgyhogy beültünk egy étterembe a Városligetben. Amikor megláttam az árakat, elsápadtam, hogy fogja ez kifizetni? Kínomban megkerestem a legolcsóbb főételt – egy uborkasalátát magában mégse kérhettem –  ez volt a tojásos nokedli, és azt kértem. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor feszengtem rendesen.

A másik már felér egy szabadságharccal, legalábbis nekem. Mert ugye, adott volt egy aggódós-szorongós nő, egy január végén, nem éppen zökkenőmentesen született csecsemő, másfél szoba, meg két macska. Amikor hazavittem a fiamat, hideg tél volt, szó se lehetett semmiféle kimászkálásról. A védőnő, meg minden alkalommal rám hozta a frászt, hogy a macska miatt, a gyerek tuti meg fog fulladni, mert vagy ráfekszik az a démoni dög, vagy a direkt e célból elhullajtott szőre miatt nem kap majd levegőt. Én meg elhittem. Ezért a másfél szobából a félszobába költöztünk. Az igény szerint szoptatott gyerek nagyjából állandóan igényt tartott rám, ezért heteken keresztül egy 8 négyzetméteres szobában kuksoltam. És aggódtam. És szorongtam és már-már meg is bolondultam. És ez nem vicc. Csoda, hogy ez a bezártság az esetemben nem fordult át depresszióvá vagy valami annál is rosszabbá.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!