Családháló

Kezdőoldal Háttér Bűntudat, szégyen, félelem – gyermeknek lenni 1956 után

Bűntudat, szégyen, félelem – gyermeknek lenni 1956 után

A 200 ezer magyar menekültből, akik a szovjet inváziót követően elhagyták az országot, közel 20 ezer olyan kiskorú, többségében kamasz gyerek volt, akik szüleik nélkül igyekeztek egy biztonságosabb világ felé.

Családháló, Ajánlom

A menekült gyerekek, akiket háborús generációnak is hívnak, mivel többségük 1939 és 1944 között születet, rengeteg szörnyűséget, veszteséget és erőszakot láttak vagy tapasztaltak életük első két évtizedében Sokan közülük árvaházban nőttek fel. Voltak köztük munkásosztálybeliek és értelmiségiek, középosztálybeliek és nemesi származásúak egyaránt.

Disszidálásukat követően sorsuk sokféleképpen alakult. A legszerencsésebbek – ők voltak a legkevesebben –  hamar elhagyták a jugoszláv vagy osztrák menekülttábort, ahová először megérkeztek, s tovább utazhattak a 36 befogadó ország valamelyikébe, ahol sokukat átmenetileg befogadták, nyelvet tanulhattak, befejezhették a középiskolát, leérettségizhettek és rendes állást kaphattak, hogy aztán sok évvel később jómódú, tiszteletreméltó nyugati polgárként térjenek haza Magyarországra (ha egyáltalán hazatértek valaha.) Mások évekig sodródtak egyik országból a másikba, sokszor papírok nélkül, segélyből és alkalmi munkából tengődve. Közülük sokan beléptek az amerikai hadseregbe vagy a francia idegenlégióba, hogy aztán olyan iszonyú helyeken végezzék, mint a vietnámi háború.

A legvédtelenebbek mégis azok voltak, akik néhány hónappal vagy évvel később hazatértek Magyarországra, mert hazahúzta őket a honvágy, és naivan abban bíztak, hogy megkapják a Kádár-kormány által beígért amnesztiát. 1956. november 29-én a Reuters hírül adta, hogy épségben megérkezett a százezredik magyar menekült. Ugyanezen a napon a magyar kormány nyilvánosan követelni kezdte Ausztriától, hogy segítsen a kiskorúaknak visszatérni hazájukba, ahol nem kell semmitől sem tartaniuk, mert amnesztiát kapnak épp úgy, mint bárki, aki 1957 márciusáig hazajön. Voltak olyanok, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik hittek ennek az ígéretnek. Őket természetesen a határ átlépésének pillanatában elfogták. Sokukat azonnal bebörtönözték, másokat elengedtek ugyan, de folyamatos rettegésben tartottak a karhatalom hű katonái. S voltak olyanok is (köztük rengeteg tinédzser korú), akiket az ÁVH besúgónak szervezett be.

1956 karácsonyának környékén a Szabad Európa Rádió sugározni kezdte az itthon maradottak és az emigrált családtagok között az üzeneteket, ami hatalmas felzúdulást keltett a kormányban, viszont egyúttal információt is jelentett számukra arról, hogy ki hol tartózkodik. Kádárék követelni kezdték Belgrádtól és Bécstől, hogy haladéktalanul küldjék haza azokat a gyerekeket, akik e két városban tartózkodnak. Ezzel egyidőben a magyar hatóságok különleges útleveleket juttattak azoknak a szülőknek, akik úgy döntöttek, hazahozzák „tékozló fiaikat” a jugoszláv és az osztrák menekülttáborokból. Sietniük kellett, mert karácsony előtt egy héttel megérkezett Bécsbe az ENSZ menekültügyi megbízottja, valamint Richard Nixon amerikai alelnök, s nem csak inzulint és pénzt hoztak magukkal a magyar menekültek számára, hanem a jó hírt is, hogy az amerikai kormány megemelte az emigráns kvótát. Ennek az intézkedésnek a következtében 50 ezer magyar talált új otthonra az Egyesült Államokban.

Sajnos a mai napig nincs pontos statisztika arról, hogy pontosan hány befogadócsalád segített a menekült gyerekeknek, ahogy arról sem tudunk sokat, hányukat fogadták be nevelőszülők és hányukat adoptálták teljesen hivatalosan Ausztriában, Németországban, Svájcban, Olaszországban, a Benelux-államokban, a skandináv országokban vagy az Egyesült Királyságban.

Az amnesztia varázsszóra gyanútlanul visszatérő gyerekek egy részét az ÁVH azonnal beszervezte besúgónak. A gyerekeket megfélemlítették, s tudatták velük: azt, hogy emigrálni próbáltak, soha nem bocsátják meg nekik a hatóságok, még akkor sem, ha visszatértek az országba. Így aztán ezeknek a gyerekeknek nem volt más választásuk, mint engedelmeskedni és azt tenni, amivel megbízták őket: kémkedni társaik után és jelenteni, ha bármelyikről kiderül, hogy emigrálni akarnak, illetve megfigyelni azokat, akik hazatértek. A gyerekek elsősorban munkás- vagy parasztcsaládból származtak, nagyon hamar otthagyták az iskolát, majd kemény fizikai munkát végeztek. A besúgónak beszervezett fiatalokat általában egy-két év után elbocsájtották, mivel nem tudtak használható információval szolgálni.

Az emigráló (és remigráló) kiskorúak nagy része – legyenek a vasfüggöny bármelyik oldalán – a hidegháború túszaivá váltak, sokszor hosszú-hosszú évekre. Egyedül, védtelenül, egyik csapdából a másikba esve a legtöbbjüknek nem adatott meg, hogy maguk döntsenek jövőjükről, és normális életet élhessenek. Igaz ez azokra éppúgy, akik tehetetlenül sodródtak egyik országból a másikba, gyárakban, raktárakban, kikötőkben igyekezve megkeresni a mindennapi betevőre valót, mint azokra, akik hivatásos katonának jelentkeztek külföldön, vagy akik hazatértek, hogy aztán a rendőri brutalitás, a koncepciós perek és a bebörtönzések áldozataiként éljék tovább életüket, esetleg besúgónak kényszerítve kelljen elárulniuk mindent és mindenkit, akiben hittek, életük végéig hordva a szégyen és a bűntudat bélyegét.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Erős anyák, beteg gyerekek – megrázó videó

Fájdalom. Kétségbeesés. Tehetetlenség. Minden olyan anya átérzi e fogalmak tartalmát, akinek beteg gyermeke van. A SickKids videója azt mutatja be,...

Győzhetett volna a forradalom ’56-ban?

1956 október végén a győzelem lehetőségének mámorában a felkelőkben talán fel sem merült a szovjet beavatkozás lehetősége. Pedig a birodalmi...

Close