Enni adni a frontnak és a hátországnak

Aztán nem volt mese: az államnak be kellett avatkoznia. El kellett osztani a keveset, ami volt, s amennyire erről egy hivatal gondoskodni tudott, ügyelnie kellett, hogy a szegény családok – különösen ott, ahol a családfő háborúba ment – napról napra, hétről hétre túlélhessék a nehéz napokat.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
családtörténetek
2014. december 12. SZJM

Aztán nem volt mese: az államnak be kellett avatkoznia. El kellett osztani a keveset, ami volt, s amennyire erről egy hivatal gondoskodni tudott, ügyelnie kellett, hogy a szegény családok – különösen ott, ahol a családfő háborúba ment – napról napra, hétről hétre túlélhessék a nehéz napokat.


A háború mindent elnyel

A háború a legelső pillanattól fogva összetett közgazdasági kérdés is volt. Senki nem is tudta elképzelni azokat az elképesztő számokat, amelyekkel a frontok táplálásához és katonai erejének megőrzéséhez szükséges szállítási mennyiségeket le lehetett írni – szinte mindenből.

A német vezérkar például úgy vélte több évre elegendő lőszerrel rendelkezik, amikor belevágott a háborúba. Szeptember végén az utolsó ládákat bontogatták ebből a tartalékból. Így jártak a legtöbb közszükségleti cikk esetében. És így járt az összes hadviselő fél – persze mindenki adottságainak megfelelő hiányokkal kzldött leginkább.

Sürgősen be kellett indítani a gyártósorokat és pörgetni az ipart, amennyire lehet. Ehhez nagyon gyorsan kiderült, hogy nem a pénz, hanem a nyersanyag meg a munkáskéz hiányzott leginkább.

Különösen kellemetlen volt az élelmiszerkérdés – ebből egyszerűen nem volt elég. A fronton lévő katonák mindent megettek, arról nem is szólva, ami szőrén-szálán eltűnt, hanyag kezelés miatt tönkre ment, vagy éppen az ellenség kezére jutott.

A háború aztán tovább apasztotta a rendelkezésre álló mennyiséget. A falvakból bevonultak a férfiak, bevonultak a lovak is. Közülük sokan, nagyon sokan el is estek – mások meg fogságba jutottak. S egyszer csak ott maradtak a gazdaságok munkaerő nélkül.

Először csak az árak drágultak, majd áruhiány lett. Az ármaximálás után villámsebesen kiépült és egyre dagadt a feketepiac a maga mindenhol megjelenő, mindent elintézni képes csatornáival és leágazásaival. Megjelent a nyomor, s annak legkeményebb válfaja az éhezés.

Gyakran idézték Vörösmarty szavait:

„És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.”

A nyomor sosem látott méretekben jelent meg a kontinens hadban álló nemzeteinek szinte minden városában – s nem csak azokban, amelyeket a háború elhamvasztott.

Miként osszuk el

Aztán nem volt mese: az államnak be kellett avatkoznia. El kellett osztani a keveset, ami volt, s amennyire erről egy hivatal gondoskodni tudott, ügyelnie kellett, hogy a szegény családok – különösen ott, ahol a családfő háborúba ment – napról napra, hétről hétre túlélhessék a nehéz napokat.

1915 nyarára a jegyrendszer megérkezett Magyarországra is, hogy egyre jobban és jobban szorongassa a hátország mindennapjait. Először hús és zsírtalan napok megtartását rendelték el. 1916. január 10-én miniszteri rendelet alapján a kenyeret és a lisztet kezdték jegyre adni. 1917. szeptember 20-án jött a burgonya és kukoricavásárlási utalvány, november 1-től a tejjegy. 1917 őszétől a koksz és a brikett, 1918-tól már a ruha és a cipő is jegyre ment.

Az Élelmiszerjegyek névre szóltak, személyesen kellett leadni a boltban. A boltos akkurátusan levágta a jegyet a tömbről és elrakta: szigorúan el kellett számolni vele. Akkor odaadta az árut, a 20 deka lisztet, a szál gyertyát, a darab szappant, a miegymást. A jegyeket nem lehetett odaadni senkinek, eladni meg még úgy sem, ha elveszett, nem volt másik.

Az ember az étteremben sem ehetett kedvére: betiltották a tejszínt és a feketekávét, korlátozták a cukor és a tojásfogyasztást. Megjelentek a takarékos hadireceptek: egy gázszámla hátán például a krumplilepény elkészítésének megtanulását azzal indokolták, hogy a lisztjegyek idején az kifejezetten költséghatékony. A gázzal való elkészítés árát is feltünteti a cédula: 5 fillér.

A jegyrendszer szárnyakat adott a feketepiacnak, a visszaéléseknek, és elhozta a hajnalig tartó sorállásokat.

A háborús kifáradás a gazdaságon, az anyagi vonalon érte el a hadviselő feleket. Közgazdászok mondják, hogy még egy háborús évet nem bírt volna ki a Monarchia: sem a hadsereget, sem a hátországot ellátni többé nem volt képes.

(Felhasznált forrás: Magyarország az első világháborúban. lexikon. Petit Real. 2000 A Nagy Háború. Dobozkönyv. Zrínyi Kiadó. 2014. Fotók: Fortepan – Vargha Zsuzsa)