Családháló

Kezdőoldal Történetek Skrabski Fruzsina: „A cél, hogy „menő” legyen az, hogy családunk van.”

Skrabski Fruzsina: „A cél, hogy „menő” legyen az, hogy családunk van.”

Skrabski Fruzsina filmrendezővel, újságíróval, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vezetőjével a család és a munka egyensúlyáról, a gyermekvállaláshoz vezető rögös útról, a lombikprogramról, a vágyak beteljesüléséről és az élethez szükséges alázatról is beszélgettünk. „A nővéremmel elképzeltük, hogy együtt babázunk, de ez nem jött össze, náluk születtek sorban a gyerekek, nálunk nem.”

Írta: Vajda Boglárka,

Skrabski Fruzsina filmrendezővel, újságíróval, a Három Királyfi, Három Királylány mozgalom vezetőjével a család és a munka egyensúlyáról, a gyermekvállaláshoz vezető rögös útról, a lombikprogramról, a vágyak beteljesüléséről és az élethez szükséges alázatról is beszélgettünk. „A nővéremmel elképzeltük, hogy együtt babázunk, de ez nem jött össze, náluk születtek sorban a gyerekek, nálunk nem.”


Családháló: Április 4-én volt 4 éve, hogy Édesanyád, Kopp Mária meghalt. Ő a tudásával sokat adott nekünk, magyaroknak, mondhatjuk, hogy a lelkén viselte a magyar nép problémáit, elsődlegesen a gyerekvállalás kérdését.

Milyen édesanya volt? A sok munka ellenére tudott elég időt veletek tölteni? Te is édesanya vagy. Miként látod: mennyire lehet egyensúlyt teremteni az anyaság és a hivatás között? Ő mennyire volt erre képes?

Skrabski Fruzsina: Nem éreztem soha ebből hátrányt. Abban nőttem fel, hogy mindig dolgozott. Én nagyon bújós voltam, amire nekem szükségem volt, azt megkaptam. Esténként újságot vagy könyvet olvasott és akkor én mindig odabújtam hozzá és vakargatta a hátamat. Mindig számíthattam rá. Ha szükségem volt rá, mindig ott volt, és velem foglalkozott. Félretette a munkáját, ha bementem hozzá. Soha nem éreztem, hogy fontosabb más számára, mint mi.

Ő egy nagyon okos anyuka volt.  Néha pszichológiai kísérlet alanyai is voltunk a testvéremmel. Néha apukámmal kitalált dolgokat, amikre ha utólag felnőttként nézek, akkor nem biztos, hogy jót tettek vele.

CSH: Mik voltak például ezek?

SF: Például nem mamának és papának szólítottuk őket, hanem a keresztnevükön, Marinak és Árpinak. Ezt én megváltoztattam kamaszként és elkezdtem őket Mamának és Papának hívni. Ezt akkor azért találták ki, hogy gyerekként egyenlő partnerekként kezeljenek. Szerintem ez nem volt jó ötlet. Nem érzem, hogy emiatt sérültem volna, de én nem nevelném így a gyermekemet.

Volt még néhány döntése: például nem vett nekem Barbie babát, meg Moncsicsit. Ezt utólag felhoztam neki, és mondtam, hogy ezek nem voltak jó döntések. A gyerek társadalomban, ha egy fiatalnak pl. nincs farmerje vagy Barbie-ja, abból több hátránya származik, mint előnye. Nem vitatom persze, lehet, hogy a fajátékok jobbak, ez egy elv, de nekem például ez nem volt jó élmény.

Alapelve volt, hogy rengeteget dícsért. Minket, a gyerekeit is állandóan értékelt. Ez nagyon jó volt. Esténként, amikor összejött a család, akkor dicsértük egymást. Ez különleges érzés volt. Pezsgett az élet, mindenki elmesélte a napját. Ezzel sokat adott nekünk.

CSH: Mennyire voltál jó tanuló? Anyukád ezt az oldaladat miként értékelte?

SF: Rossz tanuló voltam, de verseket írogattam. Erre mindig azt mondta anyukám, hogy különleges vagyok, és más értékeim vannak, mint másoknak. Ezt akkor én nem értettem meg, és rosszul esett a sok rossz jegy, de utólag átértékelve, teljesen más jelentősége volt. A gyerekemnek azt akarom én is továbbadni, hogy az iskolában szerzett jegyeknek például nem akkora a jelentősége, mint amennyire ezt ma kihangsúlyozzák. Az a lényeg, hogy az ember megtalálja azt, amihez ért, amit szívesen csinál, és amiben jó. Attól lesz boldog.

CSH: Menyire lázadtál kamaszkorban?

SF: Nagyon rossz kamasz voltam. Kirúgtak az iskolából, elszöktem többször otthonról, mégis mindig azt éreztem, hogy anyukám bízik bennem. Soha nem faggatott, hogy kábítószereztem-e és, hogy kivel voltam. Persze nem örült neki, ha megszöktem, aggódott. Egyszer például stoppolni akartunk Gibraltárig egy barátnőmmel, de azt mondtuk, hogy vonatozni megyünk. Persze kiderült az utolsó pillanatban az igazság. Nem akartak elengedni, de aztán végül elengedtek azzal a feltétellel, hogy kétnaponta bejelentkezünk, hogy jól vagyunk. Ezt be is tartottuk.

Utólag visszahallottam, hogy apukám azt mesélte a baráti társaságban, hogy milyen vagány a lánya. Ezeket ők mindig megfordították és az olyan dolgokat, amiktől egy hétköznapi szülő infarktust kap, ők jónak állították be, bizalmat szavaztak. Ebben például biztos vagyok, hogy azért nem kezdtem el például drogozni, noha körülöttem sokan tették, mert akkora bizalommal voltak irányomban, amivel nem léptem át bizonyos határokat. Ezt nagyon jól csinálta anyaként.

CSH: Milyen nagymama volt? Mennyire kötődött az unokáihoz?

SF: Kötődött hozzájuk, bár a nővérem kicsit hiányolta nagyszülőként, neki három gyermeke van. Az egész Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom – amit a szüleim hoztak létre – arról szól, hogy megszülessenek a kívánt gyerekek és ehhez fontos a nagyszülő támogatása. Anyukám azonban nem volt túl aktív nagyszülő.

CSH: Hogyan láttad rajta foglalkoztatta a kérdés, a nagyszülői szerepnek megfelel-e vagy nem?

SF: Igen foglalkoztatta. Amikor azonban a nővéremnek megszületett az első gyermeke, akkor kiderült, hogy az apukám rákos és anyukám úgy gondolta, hogy azzal segít apukámnak, ha minél többet pihennek, kikapcsolódnak, együtt töltik az idejüket. Nagyon szerette volna hogy apukám minél tovább éljen. Emellett persze szerette az unokákat is. Úgy érzem, ő nem érezte olyan felelősnek magát, mint a saját gyerekeivel kapcsolatban.

Egy dolog biztos: amikor viszont az unokáival foglalkozott, olyan intenzitással tette, ami mindenkinek példaértékű. Programokat talált ki, mesélt nekik, játszott velük. A mai napig jó emlékeket őriznek róla a gyerekek.

CSH: Mennyire élnek azok a programok, szervezetek, amiket életében létrehozott, elindított? A Három királyfi, három királylány mozgalom, a Népesedési kerekasztal stb.

SF: Abszolút megy tovább, és „él” mindegyik. A Magatartástudományi Intézet viszi az örökségét, a munkáját. A halála után is kiadtak egy kötetet. A tudományos munkája nagy erőkkel folytatódik.

A mozgalomnál pedig, amíg anyukám élt addig nem voltam túl aktív, pedig a férjem, Mészáros Dávid és a szüleim alapították és Dávid finanszírozta a mozgalom munkatársait. Nekem akkor még nem volt gyerekem, ezért nehezen éltem meg. Amikor pedig meghalt anyukám, akkor úgy éreztem, hogy ez is meghalhat és nem szabad hagynom. Így Székely Andrással és a Vígh Józseffel újraindítottuk. Kitaláltunk stratégiákat arra, hogy miként működhet jól.

Ez nem a fő tevékenységem, elsősorban nem ezzel foglalkozom. Rábízom kicsit mamára és az a hihetetlen benne, hogy abszolút megy és érzem a jelenlétét és a segítségét.

Amikor mama meghalt több oldalról bíztattak, nagyon sokan megkerestek és támogattak. Azt érzetem, hogy ezt nem hagyhatom annyiban, vinnem kell tovább ezt az örökséget.

CSH: Milyen lépéseket tettél a mozgalom fellendítésére?

SF: Megkerestem az összes frakcióvezetőt, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, ezzel is azt akartam elérni, hogy független legyen ez a mozgalom. Mindenki aláírta. Fantasztikus érzés volt, hogy mindenkitől igen választ kaptam.

Azóta is növünk, és mindig azt érzem, hogy óriási társadalmi erő van benne és mögötte. A gondolatba és üzenetbe, hogy szülessen meg minden „kívánt gyermek”, ebbe nem lehet belekötni. Ezt nem lehet csúfolni. Ez nem egy kritizálható gondolat.

Egyre többen csatlakoznak azóta is. Most már ismert a mozgalom. Az anyagi hátterét is meg kellett teremtenünk. Most stabilizálódott, lesz öt állandó munkatársunk is. Élő, létező, országos mozgalom leszünk. Remélem nemsokára több tízezer taggal.

Nemzetközi viszonylatban sincs ehhez hasonló szerveződés. Családszervezetek vannak, de a kívánt gyermekekért nincs más mozgalom csak ez. Ez egy magyar unikum. Abban is gondolkodunk, hogy nemzetközi szintre is nyissunk.

Nagy élmény ezzel foglalkozni.

CSH: A hazai demográfiai adatok azt mutatják: nagy a probléma. Egyre kevesebb gyermek születik. Mit gondolsz, hogyan segíthetünk az országon ezen a területen?

SF: Utánanéztünk, amikor indultunk, hogy mik azok, amik akadályozzák a fiatalokat abban, hogy gyereket vállaljanak. Ilyenek például a párkeresés, utána a család karrier összeegyeztetése, az anyagi biztonság megteremtése, munkahely biztonság, aztán a válás problémája. Ezekre próbál a szervezet megoldást nyújtani. Társkereső oldalt indítottunk, népszerűsítő, segítő füzeteket adunk ki. Számos tartalmas programot szervezünk.

CSH: Közösségben az erő?

SF: Pontosan. Nem attól változik majd meg a hozzáállás, ha egy embert meggyőzünk. Olyan társkereső program kell például, ami egy kommunikációs tréninggel egybekötött. Szülőknek előadásokat szervezünk, amíg a gyerekekkel játszanak a többiek. Az a lényeg, hogy nem egyénileg tudunk hatni, a közösségekben lesznek változások. Például a mozgalom keretében adjuk a családbarát munkahely címet. Kimutatható, hogy azoknál a cégeknél, ahol bevezettek családbarát intézkedéseket, ha elkezdenek szülni a nők, ott ez hat a többiekre, ők is szülnek és családot vállalnak. A közösség hatása indít el egy ilyen folyamatot.

Sok kis közösséget akarunk létrehozni és meglévőket támogatni, és ezeknek lesz hatása. Ma már nem divat az, ami a szüleinknél, hogy az egyetem alatt szültek a fiatalok. Hiszek benne azonban, ha megalakul egy közösség az egyetemen, ahol elkezdenek gyereket vállalni a fiatalok, akkor kedvet kapnak a többiek is.

Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a családot pozitív képként mutassuk be. Kisfilmekkel például vagy a Kényszerszinglik című valóságshowval, ahol bebizonyítottuk, hogy ez a bulvár műfaj pozitív célra is használható.

A cél, hogy „menő” legyen az, hogy családunk van.

CSH: Hogy érzed, Édesanyád segíti a munkátokat?

SF: Abszolút segít. Nagyon vallásosak voltak a szüleim. Ebben nőttem fel, Az anyukám mindig mondta, hogy beszélgessek a nagyszüleimmel, akiket nem ismertem, úgyhogy ez beépült az életembe, hogy a halottakkal „kommunikálhatunk”. Amikor anyukám meghalt ez folytatódott.

„Együtt” irányítjuk a mozgalmat. Amikor sok idő elteltével kismama lettem, akkor mondtam neki, hogy most sokkal fontosabb a kisbabám, úgyhogy a segítségét kértem.

Szerveztem egy megbeszélést a mozgalomban résztvevőknek, ahová mindenkit elhívtam. Át akartam adni valakinek a feladatomat. Az egyik lány, Tordai Ágnes a program végén bejelentette, hogy van egy PR cége és ingyen – amíg én otthon vagyok – szervezi tovább a mozgalmat. Ekkor is éreztem anyukám jelenlétét. Ági egyébként azóta a mozgalom ügyvezetője lett.

Sok ilyen helyzet van.

Ez egy mozgalom. Amíg az emberek csatlakoznak hozzá, amíg az embereknek szüksége van rá, addig működik.

CSH: Térjünk át a gyerekvállalás kérdésére. Sokáig vártatok férjeddel a gyermekáldásra. Lujza végül lombikbabaként fogant. Mennyire viselt meg az a jó pár év, ami alatt nem jött össze a baba?

SF: Hosszú évek után jutottam el a lombik programig. Sokat próbálkoztunk, számtalan orvosnál voltam. Természetes úton is kezeltek. Semmi nem használt.

A lombik negyedik próbálkozásra sikerült. Előtte a tíz év volt nagyon nehéz, amíg csak a vágy volt bennünk. Én is ódzkodtam a lombiktól, és a férjem is elvi okokból. Igazán nem is tudtuk pontosan miről szól a beavatkozás. Az volt az aggályunk például, hogy nem akartunk embriót megsemmisíteni. Nem ismertük a program részleteit.

Aztán amikor mindenen túl voltunk, és még nem jött össze a baba, akkor elmentem egy intézetbe. Korábban is egyszer elmentünk, de akkor az az orvos nem volt megértő. Mikor mondtuk, hogy keresztények vagyunk, és ilyen szempontból közelítenénk a lombikhoz, elzárkózott. Nem magyarázott el semmit. Ha akkor a megfelelő emberhez kerülünk, akkor előrébb lennénk néhány évvel.

Akkor azonban ez kimaradt. Utána néhány év múlva visszamentünk egy keresztény orvoshoz. Nagyon sokat segített a döntésben Somfai Béla jezsuita bioetikus is, aki elmagyarázta részletesen, mi, hogy működik. Ha az életadás a cél és a család, akkor ez nem bűn. Ez volt a végső meggyőző erő.

Az egész időszak Lujza születése előtt nagyon nehéz volt, mert mindig is akartam gyereket.  Az abortusz mindig kizárt volt. 28 évesen házasodtunk össze a Férjemmel, és akkor már nagyon szerettem volna gyereket. A nővérem egy évre rá házasodott és neki megszületett az első. Mi egy házban is lakunk, ahol szüleim is laktak. Elképzeltük, hogy együtt babázunk, de ez nem jött össze, náluk születtek sorban a gyerekek, nálunk nem.

CSH: Nyíltan vállalod, hogy Lujza lombikbaba. Ebben a témában megkeresnek a kételkedő szülők? Tanácsért?

SF: Most sokan keresnek meg ezzel, én mindenkinek azt javaslom, hogy egyből menjenek lombikra. Ne húzzák az időt, ne várjanak éveket. Amit másként csináltam volna, hogy az elején elmegyek a programra.

CSH: Szeretnétek még gyermeket?

SF: Igen próbálkozunk még, szeretnénk másodikat.

CSH: Hogyan kezelted magadban a várakozás éveit, a férjeddel hogyan éltétek meg? Nehezítette a házasságotokat, vagy nem törte meg?

SF: Az én istenkapcsolatom soha nem az volt, hogy mit adott és mit nem adott. Alapvetően úgy érzem, hogy nagyon nagy szerencsém van más ismerőseimhez képest. Nagyon sokat kaptam: a gyerekkoromat, a szüleimet, a barátaimat, a férjemet, a testvéremet, azt, hogy a hobbim a munkám. Minden olyan jól alakult az életemben. Ez egy nehezebb helyzet volt, de most, hogy már gyermeket is kaptam, nagy áldás. Nincs is több kívánságom.

Jó van: még egy gyermek 🙂

A férjemnek nem volt kardinális kérdés: ő az elejétől úgy volt vele, ha nem lesz gyereke, semmi baj. Ez jó dolog volt, hogy nem volt rajtam nyomás. Mindig mellettem állt.

Én próbáltam úgy élni, ha nem lesz gyerek, akkor is teljes életet éljek, úgyhogy mindenbe belevetettem magam, amit fontosnak tartottam és közben mindent megtettem, hogy legyen, és közben vártam.

CSH: Az örökbefogadáson gondolkodtatok?

SF: Gondolkodtunk, de a férjem nem akarta, én pedig inkább csak elméleti szinten. Igazából végül is nem akartuk.

Én úgy voltam vele, hogy végigmegyünk a lombikprogramon és aztán kitalálunk valamit, hogy van-e tovább vagy nincs tovább. Szerencsére jól alakult és megszületett Lujzika.

CSH: Miként élted meg a 9 hónapot? Mennyire voltál aggódód kismama?

SF: Három hónapot feküdtem. Megtehettem, szerencsére, a férjem segített. Korábban megfogadtam, ha összejön a baba, akkor három hónapot fekszem. Így is tettem.

Utána viszont többször utaztunk, még repülőn is ültem. Lazán kezeltem. Igyekszem Lujzikát sem túlfélteni. Szerintem sikerül. Tudatosan figyelek erre.

CSH: Mi lesz, ha hasonló lázadó kamasz lesz, mint Te voltál?

SF: Majd megnevelem (nevet)

CSH: A szülésre mennyire készültél?

SF: Mindent tudtam a szülésről, rengetegen szültek a környezetemben. Nekem egy csodálatos szülésélményem volt.

Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, sírtam. Mondták, hogy egy hónap múlva kell csak orvoshoz menni. De akkor tudtam, hogy nem bírom ki. nekem kellett egy olyan orvos, akit bármikor el tudok érni, akit éjjel-nappal kereshetek. Akkor ajánlottak egy orvost, Dr. Vida Gábort. Megértő volt, és ő végigkísérte a kilenc hónapomat.

Szülésfelkészítő tanfolyamon is részt vettünk a férjemmel egy dulánál, Halász Katalinnál. Ez nagyon jó volt, mert pontról pontra felkészített minket a szülésre. Még egy masszázsfajtát tanított. Ez segített és oldotta a görcsöket szülés közben.

Az oktatáson a természetes szülésre helyezték a hangsúlyt. A dúla azt javasolta, hogy ne adjanak semmit szülés alatt, se érzéstelenítést, se oxitocint.

Nem kértem epidurális fájdalomcsillapítást. Ezt megbántam, szerettem volna szülés közben kérni, de akkor már késő volt. Utólag örülök, hogy nem adtak.

Rábíztam magam teljesen az orvosra, de előtte végigbeszéltük a dolgokat, és így nagyon szép szülésem volt. Egy dolog van, amiért hálás vagyok: mindenki azt mesélte, hogy első éjszaka elvitték a gyermekét, és az azért jó, mert kipihenhette a fáradalmakat.

Amikor Lujzi megszületett, akkor rám rakták, kérdezték, hogy elvigyék-e. A férjem azt mondta: jaj, ne maradjon egyedül szegény. Azóta is hálás vagyok a férjemnek ezért. Együtt feküdtünk kettesben, mint egy buborékban az ágyon, és ennél nem volt nagyobb élményem.

CSH: Az otthonszülésről mi a véleményed?

SF: Van barátnőm, aki otthon szült. Én jónak tartom az arányokat. Kellenek a kórházi körülmények. Ha már fejlett a technológia, szerintem élnünk kell vele. De akkora élmény volt az, hogy rám tették, hogy együtt aludtunk, hogy ez egy külön csoda. Láttam születést és halált is. Szerintem nagyon fontos, hogy ott legyünk, hogy átéljük ezeket a pillanatokat.

Abban egyetértek azokkal, akik támogatják az otthonszülést, hogy fontos, hogy ne vigyék el a babát, hogy rád rakják szülés után, meg, hogy az egészet ne a technika irányítsa, hiszen ez az élet legtermészetesebb dolga.

 

Skrabski Fruzsina filmjei:

Föld sója, forgatókönyvíró

Becsengetünk és elfutunk, műsorvezető       

A csepeli kettős gyilkosság, producer          

Lejáratás és bomlasztás – A hálózat örök, producer 

Történet a mangalicáról, producer    

Balatoni halászat, producer   

Győztes, producer     

Kényszerszinglik, rendező, forgatókönyvíró

Befogad és kitaszít a világ, rendező 

 Elhallgatott gyalázat, rendező         

Bűn és büntetlenség, rendező, producer       

CSH: Alkotótársaddal, Novák Tamással készítettétek Biszku Béláról a Bűn és büntetlenség dokumentumfilmet. Elmaradt a felelősségre vonás, pedig a filmből egyértelműen kiderült, hogy a volt miniszter nem bánja az 56-os tetteit. Ez mennyire viselt meg Téged?

SF: Én nem azt akartam, hogy egy 86 éves embert bebörtönözzenek. Nekem csak az hiányzott, hogy felelősségre vonják. Az, hogy a bíróság kimondja, hogy bűnös. Most meghalt. Maradt bennem egy kis tüske, de túlteszem magam rajta.

(Fotó: családháló.hu – Képszerkesztőség, Ancsin Gábor)

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Hogyan mentoráljunk hatékonyan egy apukát?

Egy mentor és gyakorló apa írása, aki sok-sok év tapasztalattal a háta mögött pontosan tudja, milyen sok férfi akar jó...

Mire jó a metafolin és a vas?

Mi köze a metafolinnak a folsavhoz? És miért jobb ez számodra? És mennyire fontos a vaspótlás a terhesség idején? Nézzünk...

Close