Családháló

Kezdőoldal Történetek Szávai Viktória: „Mimi jönni szeretett volna, és nem volt több kérdés. Jött.”

Szávai Viktória: „Mimi jönni szeretett volna, és nem volt több kérdés. Jött.”

Szávai Viktória Jászai Mari – díjas színművésszel a család és a hivatás egyensúlyáról, a gyermekeink életére gyakorolt szülői hatásokról és az otthonszülésről beszélgettünk. Kerékpárral érkezett, mosolyogva és kiegyensúlyozottan az interjúra.

Írta: Vajda Boglárka,

Szávai Viktória Jászai Mari – díjas színművésszel a család és a hivatás egyensúlyáról, a gyermekeink életére gyakorolt szülői hatásokról és az otthonszülésről beszélgettünk. Kerékpárral érkezett, mosolyogva és kiegyensúlyozottan az interjúra.


Családháló: Mindig kerékpárral közlekedsz?

Szávai Viktória: Igen, rászoktam a biciklizésre, az autós közlekedés nem az én műfajom. Plusz megvan az az illúzióm, hogy mozgok valamit.

CSH: Fontos a mozgás az életedben?

SZV: Igen, mindig igyekszem csinálni valamit. Imádok futni, de régebben kungfuztam például.

CSH: A kislányod is sportol?

SZV: Igen ő is kungfuzik. Családi vonás, Mimi apukája is ezt a harcművészeti ágat űzi.

CSH: 12 éve, amikor Noémi megérkezett az életedbe, fel voltál készülve arra, hogy anya leszel? Terveztétek már a gyermeket?

SZV: Egyáltalán nem volt tervezett baba.  Azt hiszem, hogy egy nő számára az egyik legnehezebb döntés, amikor igent mond egy gyerekre.

Egy színésznőnek, talán még bonyolultabb ez a kérdés. Mi az a pillanat, amikor ki lehet szállni a mókuskerékből, elég bátornak lenni ahhoz, hogy mondjuk két évre hátatfordítson az ember a szakmájának.  Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy azt gondolják, ehhez valami ideális helyzet kell. Hogy mindennek a helyére kell kerülnie, mindennek szépen össze kell állnia, és akkor lesz egy kipárnázott helyzet, ahová a gyerek megérkezhet.

Én pedig a saját tapasztalatomból is azt látom, hogy a gyerek jötte párnáz ki nagyon sok mindent. Megszületik a döntés, és az élet úgyis úgy alakítja magát, hogy a körülmények megfelelőek legyenek a gyerek érkezéséhez.

28 éves voltam, amikor Mimi született, és minden pillanatban azt éltem át, hogy ennek így kell történnie. Nem lehet másképp.

CSH: Soha nem volt kérdés, hogy az ő léte a legfontosabb?

SZV: Én egy kész helyzetet kaptam odafentről, nem volt más választásom, minthogy anya legyek. És miután ezt megharcoltam magammal, onnantól kezdve ez volt az origó az életemben. Ez kb. három hétig tartott. Szerintem a nők többségének ez egy komoly feladat, szembenézni azzal, hogy az életünk a fogantatástól kezdve gyökeresen, visszavonhatatlanul megváltozik.

CSH: Mekkora teret hagytál fiatalon az életedben annak az érzésnek, hogy egyszer anya leszel?

SZV: Biztos voltam benne, hogy át fogom élni az anyaságot, tudtam, hogy feladatom van ezzel, de praktikusan sosem gondolkodtam azon, hogy mikor vállalnám be. Erre mondtam, hogy nincs jó időzítés. Egy film szerep után, egy kritikusok díja után, a Jászai díj után? Ezeknek semmi jelentőségük, egyik sem tényező egy új élet születéséhez képest.

CSH: Köztudott, hogy az otthonszülést választottad. Miért döntöttél így? Nagyon sok nő fél ettől a lehetőségtől, tart tőle.

SZV: Ódzkodom minden olyan dologtól, ami művi. Ilyen típusú személyiség vagyok, és ez kihat az életem minden területére. Például ha beteg vagyok, akkor elkezdem magam gyógyítani és nem az az első, hogy gyógyszerhez nyúlok. Orvosnál nem is emlékszem mikor voltam utoljára. Nekem az, hogy gyermeket szülök, nem egy kórházi intézményhez kapcsolódó dolog. Ez számomra sokkal személyesebb, bensőségesebb ügy, amiben semmilyen beavatkozásnak nem akartam kiszolgáltatni magam, hacsak nem muszáj. Az otthonszülés ezért igazából nem is volt kérdés a számomra, lévén a szülés egy természetes fiziológiai folyamat, és ha minden rendben van, akkor ez abszolút történhet otthon.

CSH: Egy percig nem aggódtál? Szülés közben, hogy nincsenek kéznél azok az eszközök amik, ha komplikáció lépne fel, kellenének?

SZV: Ez egy folyamat volt, amíg ezt a döntést meghoztam, volt rá 9 hónapom, hogy átgondoljam. Szerencsére találtam egy remek szülész-nőgyógyászt, akinek kertelés nélkül el tudtam mondani, hogy otthon szeretnék szülni. Egy percig nem akart lebeszélni, nyitott volt és elfogadó, de tény, hogy nem mindenkinek van ekkora mázlija.  

Az első hónapokban elolvastam néhány könyvet ebben a témában és megnéztem több otthonszüléses videót. Sőt korábban én is részese lehettem egy otthonszülésnek, ami egyébként korántsem volt szép, se megejtő. Mégis attól, hogy volt egy konkrét tapasztalásom erről a dologról, szépen eltűntek a kérdőjelek, és megérett bennem, hogy igen, nekem és a gyerekemnek ez lesz a lehető legmegfelelőbb.

CSH: Az anyaságodat a fogantatás első percétől átélted vagy kellett a 9 hónap, hogy megszokd?

SZV: Az első hetek sokkhatása után – hiszen ahogy mondtam nem terveztük a babát- valami egyszer csak átfordult bennem. Világossá vált, hogy az életem fordulópontjához érkeztem, és nincs mese, bele kell állnom ebbe a helyzetbe.

Attól a pillanattól kezdve, hogy ezen az kezdeti küzdelmes időszakon átbillentem, onnantól 10 centiméterrel lebegtem a föld fölött. Az egész várandósságom egy eufória bomba volt.

CSH: A munkádat letetted, befejezted a kismamaságod alatt vagy folyamatosan tudtál játszani?

SZV: Folyamatosan játszottam, emlékszem, hogy az utolsó előadásom a Nemzeti Színházban volt, az Anyám Kleopátra című darabban játszottam. Már a hatodik hónap elején jártam, és elképesztően  nagy volt a pocakom.  Egy meglehetősen fölkavaró jelenetben azt kellett üvöltenem Fekete Ernőnek, hogy: „Én nem teliholdat akarok, hanem gyereket!” Mindeközben visított rólam, hogy gyereket várok. Rettenetesen abszurd volt az egész.

CSH: Amikor megszülted Noémit, meddig nem mentél vissza dolgozni, mennyi ideig voltál otthon vele?

SZV: Tulajdonképpen majdnem két teljes évet kihagytam. A lányom születése után azt éreztem, hogy ennél teljesebb, kerekebb dolog nincs az életben. Abszolút átadtam magam az anyaságnak, sőt azt gondoltam, hogy én nem is akarok mást csinálni egész életemben, mint gyereket szülni. Elhatároztam, hogy csak akkor fogok visszamenni játszani, amikor majd azt érzem, hogy  ficereg bennem valami ellenállhatatlan vágy, hogy újra színpadon lehessek. Megvártam ezt a pillanatot. Nem éreztem semmiféle kényszert, hogy visszaálljak ebbe a rendszerbe, mert lemaradok valamiről, vagy mert esetleg elfelejtenek. Végül egy szerepre mentem vissza a második év vége felé a Radnótiba, illetve leforgattuk a Szabadság, szerelmet, de mindkét munka jó esett, nem járt áldozatokkal.

CSH: Ebben a két évben azért kerestek munkákkal vagy elfogadták, hogy most te ebben az időszakban a Noéminek élsz?

SZV: Volt egy-két filmes feladat, de ezekkel a lehetőségekkel nem éltem akkor. Azt gondolom, hogy visszahozhatatlan az a bizonyos első néhány év, amit egy anya otthon tölt a gyermekével. Ez egy olyan alapozás, ami mindenre kihat a későbbiek folyamán. Természetesen nehéz megmondani, hogy a lányom vajon azért ilyen kiegyensúlyozott személyiség, mert mindig mellette voltam az első időkben, vagy ilyen lelki alkat, de az biztos, hogy ez nagyon sokat jelenthetett neki, hogy én állandóan ott voltam elérhető közelségben.

CSH: Neki elmesélted, hogy otthon született? 12 éves, hogy reagált rá?

SZV: Persze,mindent tud erről. Az apukájával már rég nem élünk együtt, de a családban egy rakat gyerek született otthon, neki ez teljesen természetes. A minták pedig öröklődnek, ő is a természetes dolgok híve, ebben talán még radikálisabb lesz, mint én.

CSH: Nagyon pozitív a kisugárzásod, nem csoda, ha Noémi is kiegyensúlyozott. Neki természetes, hogy az édesanyja művész, aki estéről estére színházban lép fel vagy a tv-ben, sorozatokban, filmekben játszik?

SZV: Őt ez semmilyen szinten nem érdekli. Egyáltalán nem hozza lázba. Szerencsére 🙂 Először talán 5-6 éves volt, amikor színpadon látott egy zenés darabban, számára is érthető és követhető előadás volt, és arról sem gondolt többet, minthogy a mama ott áll a színpadon szép sárga ruhában, és kész.

Egyszer volt egy nagyon aranyos helyzet, az iskolába mentünk reggel, és odalépett hozzám egy apuka, aki gratulált egy filmhez, amit előző este vetítettek a televízióban. Mimi kérdezte, hogy: ismert engem ez a bácsi? Mondtam, hogy nem, csak tetszett neki ahogy a filmben játszottam, és gratulált. A lányom meg nézett rám hitetlenkedve, és azt mondta, hogy ez a bácsi hülye. Nem értette, mért jön oda hozzám ismeretlenül. A lányom nem misztifikálja túl a szakmám, neki az, hogy színésznő vagyok, teljesen hétköznapi dolog. Nem csinál ebből nagy ügyet.

CSH: Őt, hogy látod, benne van a művészlélek? Követhet a pályán? Mennyire tudod befolyásolni? Akarod-e egyáltalán?

SZV: Én megpróbálom ezt ráhagyni, nem erőltetek semmit. Mindig nagyon óvatos vagyok ezzel a dologgal, mert szerintem iszonyú nagy felelősség egy kisgyereket orientálni valami felé.

Én azt látom, hogy vannak bizonyos képességek, készségek, amik természetesen fejleszthetőek, és így nagyon könnyű egy másik vágányra irányítani valakit, ami tőle valójában teljesen életidegen. Abban nő föl, az számára a megszokott, és akkor azt gondolja, hogy igen, nekem ez jó, nekem ezt kell csinálnom. Én nagyon óvatos vagyok és kivárom, hogy Mimi merre felé tendál majd. Nagyon érzékeny és kreatív, jár GYÍK-műhelybe, ami egy képzőművészeti foglalkozás, korábban volt olyan korszaka, amikor nagyon érdekelte a mozgás, és a barátnőivel állandóan koreográfiákat készítettek. Aztán a táncórák elmaradtak, és én nem erőltettem, ha nincs most hozzá annyira kedve. Szép lassan kialakul, hogy melyik területet érzi majd igazán magáénak.

Mindig az Öcsém jut ilyenkor eszembe. Nálunk az volt a leosztás, hogy én voltam zenei irányba terelve, ő pedig atletizált. Iszonyú ügyes volt, sorra nyerte a versenyeket, de aztán egy váratlan betegség miatt abba kellett hagynia a sportolást. Ekkor kitalálta, hogy dobolni akar. Nem tudom, mi késztette erre, egyszer csak azzal rukkolt elő, hogy dobolni akar tanulni. Az én öcsém, akivel emlékszem, egyszer meglepetésből egy családi összejövetelen négykezest akartunk játszani, és képtelen volt egy ujjal a megfelelő ritmusban pötyögni a zongorán. Szóval dobórákat vett, fölvették a jazz tanszakra, és szerintem ma az egyik legjobb jazz dobos az országban. Szóval egy gyerek mindig okozhat meglepetéseket.  Abban hiszek, hogy hagyni kell, hadd menjen a gyerekünk a saját útján. Természetesen ott kell állni mellette, figyelni az igényeire, és ha elindul egy határozott irányba, akkor támogatni kell, bármennyire is mást képzelt el neki a szülő.

CSH: Mennyire viszünk mintákat generációról generációra?

SZV: Rengeteg mintát viszünk.

CSH: Van példád a saját életedből?

SZV: Szerintem ezt minden nő átéli harmincon felül, amikor egyszercsak kívülről magára néz egy bizonyos helyzetben, hogy:  „Jó ég, olyan vagyok, mint az anyám.” Ez nem egy kellemes pillanat, és nem kell tőle megijedni, el kell fogadni, hogy a rossz minták igenis visszaköszönnek, de ettől még nem vagyunk rossz anyák.

Nekem is vannak olyan napjaim, amikor feszült vagyok, és egyszer csak kijön belőlem a „tanult szerep”. Mimi ezt az oldalamat már jól kiismerte. Ilyenkor egyáltalán nem vesz komolyan, szerintem magában még meg is mosolyog, és szépen megvárja, amíg megnyugszom.

Ezeket nem lehet megúszni, és az ember hiába próbálja a tőle telhető legjobbat adni, ezek a beidegződések a  lényünk legmélyéből fakadnak, és el kell fogadnunk, hogy ez ott van, többnyire szerencsére elnyomva, de ezt hoztuk magunkkal.

CSH: Milyen típus vagy: rendszerező vagy spontán?

SZV: A munkám miatt is naptárt használok. Klasszikus nő vagyok, manuális naptáram van, lapozgatós, amiben átlátom a heteket.  Ha látom, hogy nincs semmi egy idősávban, akkor próbálok előre tervezni. Főleg a gyerekes programokat. Abban kicsit nehezebb spontánnak lenni.

De igyekszem nem ráfeszülni erre, ha jó az idő bringázunk egyet, vagy kimegyünk együtt Gödre lovagolni.

CSH: Tervezel még gyermeket?

SZV: Igen. Szeretnék. Kíváncsi vagyok, mennyit változtam, értem az anyaság terén. És természetesen nagyon szeretném megtapasztalni, hogy fiam születik.

(Fotók: családháló.hu – Képszerkesztőség, Ancsin Gábor)

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Felnőtt kifestőt színezgetni nem terápia

Képzeljen el egy csendes csütörtök estét. Egy olyat, ahol az egész napos pörgés után a gyerekek már alszanak, ön pedig...

10 idézet a legsikeresebbektől

Nem feltétlenül a leggazdagabbaktól, azokat már talán mindenki ismeri. De róluk is mindenki tud, és talán ezekben a gondolatokban egy...

Close