Családháló

Kezdőoldal Beszélgetések “Jóban-rosszban, míg a halál el nem választ”… 20 év után is?

“Jóban-rosszban, míg a halál el nem választ”… 20 év után is?

Ma, amikor minden a hűtlenségről, a válásról, a megcsalásról, a “cseréld le, úgysem számít” szlogenektől hangos, én, a magam kis mikroklímájában azon morfondíroztam: vajon 20 év együttlét és 17 év házasság után is igent mondanék a férjemnek, ha megkérne?

Írta: Vajda Boglárka,

A hullámvölgyekről, a bizony lelki rezgésekről, az állandó változásról nem kell mesélnem annak, aki házasságban, párkapcsolatban él. Egy barátnőkkel töltött este után, amikor a kapcsolatainkat veséztük ki – mi más történt volna- fogalmazódott meg a kérdés:

Vajon most is ahhoz az emberhez mennék hozzá, akihez 20 éve az életemet kötöttem?

Ma már, tekintve a sok válást, a hirtelen döntéseket, a csonka családok garmadáját, egy földöntúli lényként tekintenek arra, aki azt állítja 10 évnél régebb óta van együtt a férjével. Az pedig, hogy mindemellett még szeretik és elfogadják a másik hibáit, az meg egyenesen csak “hazugság”.

És természetesen ki állítja, hogy könnyű? Mi az, ami a mélységekből kirángatja a kapcsolatokat? Bogár Zsuzsa tanácsadó pszichológus szerint nagyon egyszerű a válasz: a kommunikáció.

Családháló: Az évek, évtizedek alatt nagyon sokat változunk mi, emberek. Egy párkapcsolatban mire van szükség ahhoz, hogy kitartsanak a felek egymás mellett?

Bogár Zsuzsa: A válasz lehetne egy szó is: kommunikáció. Persze a dolog azért árnyaltabb, de a lényeg valóban az, hogy tisztán, nyíltan, játszmáktól mentesen kommunikáljunk. Nyilván itt a kommunikáció tágabb értelemben is értendő, magába foglalja ez egymásra való figyelést, ráhangolódást.

Ha kell kérdezzünk, ha kell, mondjuk el a véleményünket, érzéseinket. Nagyon könnyen bele lehet csúszni egy olyan körbe, amikor nem mondunk el valamit, hanem csak próbáljuk érzékeltni és a másiktól várjuk, hogy kitalálja. Vagy nem kérdezünk, mert félünk a választól.

Ehelyett elkezdünk elméleteket gyártani arról, hogy mi lehet a másik fejében. Innentől ez már két külön világ lesz és ha ez tartósan így marad, ez a két világ egyre távolabb kerül egymástól. 

Ha pedig távol vagyunk, nem látjuk a változásokat. Gondoljunk bele, ha két gyufaszál szimbolizálja a két embert, ha fél centire vannak egymástól, akkor ha az egyik 1 mm-t mozdul felfelé, azt a másik észreveszi. Ha 1 méterre vannak, akkor képtelenség azt az 1 mm-t érzékelni. Ha pedig nem látjuk a másik változásait, egy idő után szinte azon kapjuk magunkat: ki ez az idegen itt mellettünk, akit nem is ismerünk. 

Családháló: Lehet erre tudatosan készülni?

BZS: Nem csak lehet, de kell is. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor pontosan fel tudjuk mérni, hogy mi az  a pont, ahol az egész elindulhatna rossz irányba. Mikor egy konfliktusnál nincsenek kimondva a dolgok, mikor egy élményt már nem mesélek el, mert az az elméletem, hogy a másik úgyse figyelne, vagy, ha nem kérdezek valamit, mert azt gondolom, hogy úgyis az lesz a válasza, hogy…

Ha ilyet észreveszünk magunkon, akkor szólaljon meg egy kis vészjelző bennünk, hogy “hahó, ez nem jó irány, ez távolít” És ha valóban közel vagyunk még a másikhoz és valóban fontos nekünk ő is, a kapcsolat is, akkor rájövünk, hogy nem jó, amit csinálunk. Jusson eszünkbe ez olyankor is, ha konfliktus van: gyakori, hogy valaki ilyenkor magába fordul, inkább nem beszél, vagy dacból, vagy, hogy ne bántsa meg a másikat. Hosszú távon mindenki akkor jár jól, ha a dolgok nyíltan és tisztán a felszínre kerülnek. 

CSH: Mennyire köthetnek össze gyermekek? Elegendő kapocs egy párnál? Esetleg amíg a hullámvölgy el múlik, vagy ez zsákutca?

BZS: Ez egy nagyon összetett kérdés. Már csak azért is, mert a fenti távolodási folyamat sok esetben a gyerekek születése után indul el. Az anya fókuszába szinte 100%-osan a gyerek kerül, és ezt nem minden férfi tudja elfogadni. Sokan dacosak lesznek, ők is elfordulnak. Így a két világ egyre távolodik. Klasszikus felállásban az anya otthon van a gyerekekkel, a férfi fejében pedig az van, hogy ez egyet jelent azzal, hogy a házimunkát is teljes egészében ráhagyhatja. Ebből aztán lehetnek ki nem mondott feszültségek Pedig egy ilyen krízishelyzetben (mert a gyerek érkezése is az – normatív krízisnek nevezi a pszichológia, tehát olyan, ami normálisan az élet része) még fontosabb, hogy kommunikáljunk, hogy figyeljünk.

Tehát elindul egy eltávolodási folyamat, kialakul két külön világ, kevés összeköttetési ponttal. Már nem meséli el az anya, hogy mi volt otthon a gyerekkel, hisz elege van a “bezzeg neked de jó, hogy itthon lehetsz” nézésből és a férj se mesél a munkahelyi dolgokról, mert úgy érzi csak terhelné a párját.

Mire a gyerekek iskolás korba kerülnek, lesz egy saját kis életük, barátokkal, programokkal, a szülők több levegőhöz jutnak, addigra megtörténik, amit fentebb írtam: úgy érezzük, mintha nem is ismernénk a másikat. Mert mindenki másképp más irányba változott. Hisz a két külön világban különböző hatások érték.

Általában ilyenkor a leggyakoribbak a válási krízisek.

És, hogy a kérdésre is válaszoljak: hatalmas hiba a gyerekre ekkora terhet tenni, hogy egy rossz házasságból miattuk nem lépnek ki a szülők. Egy gyereknek is sokkal rosszabb feszültségben éli, és ehhez nem kell veszekedés, konfliktus, elég ha azt érzi, nincs szeretet. Sokkal több olyan felnőtt kliensem van, aki arról mesél: miért nem váltak el a szülők, csak megnyomorították őket egy buta színjátékkal, mint ahányan a válás miatt éreznék ezt. A hullámvölgyben ne a gyerektől várjuk, hogy gyógyír legyen, ha másképp nem megy, kérjünk külső, szakmai segítséget. A gyerekre nagyon nagy érzelmi terhet rakunk azzal, ha őt tartjuk a házassági krízisünk megoldása kulcsának vagy ha épp miatta maradunk benne egy olyan helyzetbe, amit nem szeretnénk. A gyerek vendég a háznál: felnő és kirepül. Sőt, ha feszültségben nőtt fel, jó messzire fog repülni. Akkor pedig már lehet, hogy késő a változtatáshoz. 

A hűség érték? Vagy csak egy úri szeszély? Ikládi Anna, 4 gyermekes édesanya és 7 unokás nagyszülő szerint az emberek nagy része úgy indul a házasságnak, hogy komolyan gondolja, az örökké tarthat. A problémát az jelenti az idő elteltével, hogy mindannyian változunk. Gyakorlatilag évtizedek alatt más ember lesz belőlünk. Természetre, sokszor kinézetre. Változnak az elveink, a hozzáállásunk, a szokásaink is.

Családháló: Hogyan lehet megőrizni azt a tüzet, azt a tartalmat, amiért belevágtunk a házasságba?

Ikládi Anna: Szeretném azt mondani, hogy van erre recept. “Figyeljünk oda a másikra, tiszteljük, fogadjuk el olyannak amilyen az évek alatt lesz, szenteljünk a kapcsolatnak és egymásnak több időt”, ezek, amelyeket mindenhol hallhatunk és olvashatunk, még ezek sem garantálják, hogy együtt maradunk évtizedekre a párunkkal.

Minél több kapcsolatot látok, és minél több párral találkozom, fiatalokkal és idősekkel egyaránt, egyre inkább úgy látom: a legtöbbször a szerencsén és a gondviselésen múlik egy-egy kapcsolat. Szeretném állítani, hogy van rá recept, de ez egy örök játék. Újra és újra meg kell ismernünk, és újra és újra meg kell szeretnünk a másikat úgy, hogy közben a világból számtalan bizonytalan és határokat feszegető tartalom hullik ránk. És közben ne bántsuk meg végtelenül a társunkat.

CSH: Ezt, hogy érti, hogy ne bántsuk meg? Miben?

IA: Az ember alaptermészetében benne van a bántás lehetősége, a másik, saját képére formálásának terve (vannak kivételek, de általában nem ez a gyakori). Akarva akaratlanul a viták, a veszekedések során belerúgunk a másik érzelmeibe, amibe ő akár bele is halhat. Lelkileg természetesen. Olyanokat vágunk egymás fejéhez, amiket 5-10 perc múlva talán már nem is gondolunk komolyan. Mégis óriási törést okoz ott, abban a pillanatban. Ha csak ezt vesszük, egy hosszú párkapcsolatban innen nehéz a regenerálódás. Újra kell építenünk a másik tiszteletét, szeretetét, és ez csak egy apró szösszenet. Hány ilyen van a hosszú évek során…

CSH: Sokszor a gyermekek nevelése közben is eltávolodhatunk a társunktól, elvesztjük a fókuszt.

IA: A gyermekvállalás a szépsége és a “teljes” családdá válás érzése miatt mindenkinek, aki házasságra lép, a kiteljesedést jelenti. Ez azonban, a romantizált tartalmon túl embert próbáló feladat, csakúgy, mint házasság. A legtöbbször az elhidegülés ezekben az években indul meg. Nagyon észnél kell lennie a házaspárnak, hogy tudják: egymás felé ilyenkor még nagyobb figyelemmel kell lennünk. Ez vagy sikerül, vagy nem. De itt sokszor kisiklik két ember. Sajnos. Éppen abban a helyzetben, amikor leginkább boldognak és összetartónak kellene lenniük.

IGEN-ek és NEM-ek

Egymás elfogadása nem egyszerű feladat. Mégis, ha két ember a sok fájdalom, egymás keresés és elfogadás, a csiszolódás után több évtizede együtt él, az egy áldás. És a  legszebb pillanat (szerintem), amikor a sok-sok elmélkedés után még mindig azt tudjuk mondani: Igen, én most is téged akarlak. Tartsuk nagy becsben a másikat. mert nem, a szomszéd kertje nem zöldebb. Csak más árnyalatú…

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Szűznek lenni nem ciki!(?)

Amikor arról beszélgetünk a barátnőimmel, hogy a szüzesség vajon mennyire érték, és a mai fiatalok mekkora hangsúlyt fektetnek a témára,...

Két gyerekünk van és nulla autónk – megéri?

Gyerekkel már kell az autó! Vagy nem kell? Nekünk nincs, elmesélem, hogy lehet így élni.

Close