„A nők az egészséges életmód karmesterei”

Először egy előadáson találkoztam vele. Kedves, közvetlen, humoros stílusa lehengerlő volt, a műsorvezetőt alig hagyta szóhoz jutni. Persze nem is kellett, hiszen Saci pontosan tudta, mit szeretne közvetíteni a nagyrészt idősebb hölgyekből álló hallgatóság felé: a mozgás örömét, szerepének fontosságát.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2014. május 10. Paulik András

Először egy előadáson találkoztam vele. Kedves, közvetlen, humoros stílusa lehengerlő volt, a műsorvezetőt alig hagyta szóhoz jutni. Persze nem is kellett, hiszen Saci pontosan tudta, mit szeretne közvetíteni a nagyrészt idősebb hölgyekből álló hallgatóság felé: a mozgás örömét, szerepének fontosságát. Az összekacsintásokból kiderült: a körülöttem ülő hölgyek egy részét már sikerült rávennie a rendszeres gyaloglásra és futásra. Pár nappal később egy kávé mellett beszélgettünk.


Az előadásod után én is lépcsőztem egy kicsit. Van reménytelen eset, akit képtelenség rávenni a mozgásra?

Van, persze. Korábban az Országos Egészségfejlesztési Intézetben (OEFI) dolgoztam, ahol az igazgatónő engedélyezte, hogy szerdánként négytől ötig ott, házon belül női tornára mehessünk, bár a munkaidő fél ötig tartott. Ment mindenki boldogan, a három legtestesebb munkatársamat leszámítva. Egyszerűen nem tudtuk rábeszélni őket. De arra is van példa, hogy valaki harmincegy évesen és százhuszonnégy kilósan édesapja korai szívhalála után mégis elkezd futni, rövid időn belül már a maratont is teljesíti, és ma már csak nyolcvannégy kiló. Mi több, még mozgalmat indít, futóklubot alapít. Ja, és férfi!

A jó példa ragadós

De ha valaki nem szeret futni?

A lényeg, hogy mozogjon. Sok fiatalt akkor oltanak be futás ellen, amikor testnevelésórán kiküldik őket az utcára nem megfelelő sportöltözetben, így sorra kapják a járókelőktől a megjegyzéseket. Ha valaki nem szereti a futást, akkor válasszon más sportot. Egyébként honnan tudja, hogy nem szereti, ha ki se próbálja? Éveken keresztül koordináltam több futóklub működését, ahova sokan azzal a kikötéssel jöttek, hogy „jó, de én csak gyalogolni fogok”, aztán néhány alkalom után már fütyültek az elhatározásukra.

A fővárosi női futó-gyalogló klubban – ahol 1998-tól 2010-ig edzősködtemKorik Verával, volt válogatott tájfutó társammal együtt – a tagok meglehetősen heterogén társaságot alkottak: életkor, testsúly és állóképesség tekintetében nagyon nagy volt a szórás. Mégis majd minden évben akadtak közülük, akik célba értek a félmaratonon vagy a maratonon. Az évek során sokat tanultam általuk, például hogy asztmával is lehet rendszeresen futni, sőt versenyezni is, ezt több klubtársunk is bizonyította. Akadt olyan is közöttünk, akinek mellrákja volt, már öt éve tünetmentesen élt, majd újabb áttéteket kapott a sorstól, mégis kitartóan járt edzeni. Még a félmaratont is lefutotta, miközben a betegség elleni harcát vívta… Végül elszólította közülünk a Jóisten. Többször előfordult, hogy egy-egy klubtag parókában járt edzésre a kezelések következtében. A jó példa igenis ragadós.

Még az első években volt egy hatvan év körüli hölgy – ha szabad így mondani, alkatából eredően kimondottan „antifutó” –, aki a fejébe vette, hogy fél év múlva teljesíti a félmaratont. Minden edzésen a többieknél nagyobb terhelést kapott, edzett egyedül a nyári hőségben is, végül sikeresen célba ért. Ekkor sokak fejében kezdett motoszkálni a gondolat: ha neki sikerült, akkor nekem, a fiatalabbnak miért ne menne? A következő évben az ő példája hatására huszonhárman futották le a félmaratont a klubból! Huszonhárom boldog ember, aki teljesítette, amit a fejébe vett! Persze a kudarcra is van példa, egyik évben egy hölgy a rajt előtti vérnyomás-ellenőrzésen akadt fenn, nem engedték indulni. Ott zokogott, én meg azt mondtam neki: „A következő versenyen megcsinálod, de temetésre nincs kedvem menni!”

Tehát ha valaki egyszer elkezdi a rendszeres sportolást, aligha akarja abbahagyni. Hogyan lehetne több embert rávenni a mozgásra?

Például Skandináviában láttunk egy jó ötletet: tavasztól őszig a városok főterén vagy parkjában heti egyszer-kétszer délután félórás, ingyenes, zenés gimnasztikát tartanak, amelyhez az önkormányzat biztosít egy edzőt. Tavaly tizenegy városban működött itthon is ez a program. Sikeres, népszerű volt, de csupán ennyire futotta a keretből. Jó lenne, ha minél több önkormányzat tudna erre pénzt áldozni.
 

 

Ennek mintájára a nagy cégek is bevezethetnének valami hasonlót, nem?

Még az OEFI-ben dolgozva az Egészséges munkahely pályázatok zsűrizése kapcsán beleláthattam egy kicsit a multik hozzáállásába, és meg kell, hogy mondjam, sokan közülük tényleg szánnak pénzt a dolgozóik egészségére. Viszont a statisztika alapján tudjuk, hogy hazánkban a nők 70%-a kisvállalatnál – tízfős vagy annál kevesebbet foglalkoztató cégnél, többnyire családi vállalkozásnál – dolgozik. Ezeken a munkahelyeken általában nem jut sem idő, sem pénz az egészséget is elősegítő testedzésre.

Udvarolni csak okosan

Mindig csak hölgyekről beszélünk?

Igen is, meg nem is. Ne felejtsük el, hogy a családban a nők az egészséges életmód karmesterei! Ha egy anyuka rendszeresen sportol, akkor mozgatja az apukát és a gyerekeket is. Ha egy nő szereti a férjét, még a hasán keresztül is udvarol neki. Nem mindegy azonban, hogyan. Megfőzheti neki a zsíros, cupákos kedvencet, púpozhatja a tányérjára, majd viheti is a temetőbe jó korán. Salátát is lehet ízletesen készíteni. Ha igazán szereti a férjét, gondosan megválasztja, mit készít, mértékkel adagolja, és a sportolást is a mindennapok részévé teszi a családban. Azt szoktam mondani, hogy a Jóisten csak egy korgót épített belénk, de csengőt nem szerelt be hozzá, hogy tudjuk, mikor elég a tespedésből.

Mondok egy ijesztő adatot: míg az első világháború után durván 400 ezer özvegyasszony élt az országban, a második világháború után pedig nagyjából 600 ezer, addig a rendszerváltás után majd húsz évvel ez a szám 814 ezer körül mozgott! A probléma persze összetettebb, hiszen mindezért a létbizonytalanságtól való félelem, a sok stressz is felelőssé tehető, de bizonyított tény, hogy egy edzett ember ezt is könnyebben viseli. A helyes étrend megválasztásával és azzal, hogy némi sport kedvéért rendszeresen felállítjuk a férjünket és a gyerekeinket a tévé és a számítógép mellől, mi, nők máris sokat tehetünk szeretteinkért! Még akkor is, ha az első pillanatokban ezért aligha éreznek hálát…

Lépni kell

Jó látni, hogy egy világbajnok élsportoló egy súlyos betegség után, versenyzésre alkalmatlanul nem azt mondja, hogy ha én nem tudok futni, akkor pukkadjatok meg ti is…

1978 júniusában egy kullancsfertőzés hatására lebénultam, és decemberben még bottal is alig bicegtem… Majdnem egy évvel a megbetegedés után kontrollra mentem Pécsre, ahol az orvosom azt mondta, fogadjam el, hogy a jobb lábam már nem lesz világbajnok futó. Végigsírtam az utat a vonaton Budapestig, de mire a Délibe értem, elhatároztam, hogy ha versenyezni nem tudok, akkor elmegyek dolgozni, például tájfutóedzőnek. Igaz ugyan, hogy a terepen, egy pályán sem tudtam végigmenni, de a tájfutó férfiedzők segítettek. Sírtam, amikor senki sem látott, küszködtem, de végül egy junior világbajnok edzőjeként mesteredzői címet szereztem. Életem egyik legszebb ajándékával 2010-ben leptek meg: egy könyvvel, amelyben az utolsó ötven évemről írtak azok, akikkel együtt edzettem, dolgoztam. Öt évtized krónikája fényképekkel, térképekkel, értékes visszajelzésekkel, szeretettel!

Soha nem fog el az irigység, ha élsportot nézel?

Érdekes, hogy a tájfutókra sosem voltam irigy. Rossz lábbal nem tudok terepen futni, ezt tudomásul vettem, lassan lapoztam, és az amatőr futás felé fordultam. Viszont amikor 1980-ban felvették a női maratont az olimpiai versenyszámok közé, akkor elsírtam magam. De akkor sem a kullancscsípés miatt, hanem azért, mert túl korán születtem. Addigra már kiöregedtem az élsportból.

Szerencsére az anyaságból nem.

Nézd, én korábban nem terveztem családot. Egyszerűen nem akartam, mert a sport annyira kitöltötte az életemet. Az orvosom azt tanácsolta, hogy a betegség után vállaljunk gyereket, akkor a testem és a lelkem is gyorsabban gyógyul majd. Így is történt! Botond 1981-ben született, ma már jogász. 2012-ben nagymama lettem. Farkas egyelőre az alapozásnál tart – járni tanul –, heti kétszer két órában vigyázunk rá a férjemmel, de ha már fut majd, több időt szeretnék tölteni vele.


Névjegy

  • tájfutó-világbajnok, tizennégyszeres magyar bajnok, sífutásban hatszoros magyar bajnok,
  • az első nő Európában, aki három órán belül futotta a maratont,
  • aktív sportpályafutása 1978-ban szakadt meg,
  • az Idősügyi Tanács tagja, a MOB alelnöke (2012–2013),
  • egy éve nyugdíjba vonult, egy futó- és egy gyaloglóklub edzője,
  • férje Feledy Péter televíziós műsorvezető.

Az írás megjelent a Family 2014/2. számában.