Aki megmentette Szent István palástját

Közel 200 címert tervezett, évtizedek óta járja a Kárpát-medence vidékeit. Noha Dorogon született - amit büszkén felvállal -, elsősorban mégis erdélyinek vallja magát. Pécsi L. Dániel jelképművésszel munkásságáról, a jelképek fontosságáról és a karácsonyi hangulatot kissé más irányba terelő irányzatokról beszélgettünk.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. december 18. bencze.aron

Közel 200 címert tervezett, évtizedek óta járja a Kárpát-medence vidékeit. Noha Dorogon született – amit büszkén felvállal -, elsősorban mégis erdélyinek vallja magát. Pécsi L. Dániel jelképművésszel munkásságáról, a jelképek fontosságáról és a karácsonyi hangulatot kissé más irányba terelő irányzatokról beszélgettünk.


– Ha Pécsi L. Dániel nevét beütjük az interneten egy keresőbe, a jelképművész kifejezés mellett híres jelmondatával találkozunk legtöbbször. Hova eredeztethető vissza a „nemcsak nyelvében, jelképeiben is él a nemzet”?

–  Az 1980-as évek elején vettem részt Debrecenben egy anyanyelvi táborban, ahol számos Egyesült Államokból és Kanadából érkezett harmadgenerációs fiatallal találkoztam, akik rosszul vagy egyáltalán nem beszélték a magyar nyelvet, mégis Szent Koronás címeres kitűzőt hordtak. Akkoriban az ilyen tiltott jelképek viselése nem mindennapi dolognak számított. Meg is kérdeztem egyiküket, hogy ha nem beszélik édes anyanyelvünket, miért érzik fontosnak, hogy viseljék a nemzeti címert? Az egyikük nagyon talpraesetten visszakérdezett: „Miért, az írek beszélnek keltárul? Attól még az ősi kelták leszármazottai!” Mint kiderült, ezek a fiatalok tudatosan érkeztek vissza az anyaországba, hogy szüleik és nagyszüleik hazáját megismerjék. Hogy megtudják, mire lehetnek büszkék. Végülis ők adták a számba ezt a gondolatot, amit eredetileg gróf Széchenyi István mondott, azaz nyelvében él a nemzet. Én mindössze kiegészítettem.

– Villamosmérnökként 1978-ban, a Szent Korona hazahozatalakor, a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításon kapott felkérést a koronázási ékszerek és a palást szakszerű megvilágítására és állagmegóvására. Milyen hatást gyakorolt önre ez a feladat?

– Hatalmas szakmai kihívást jelentett a magyar nemzet legféltettebb ereklyéivel foglalkozni. Alapvető feladatom annak megállapítása volt, hogy a Nemzeti Múzeum Díszterme megfelel-e az alapvető műtárgyvédelmi, műtárgykörnyezeti elvárásoknak, valamint a nemzetközi előírásoknak. Számomra hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szakmaiság helyett kizárólag a látványra törekedtek. Első lépésként azonnal kicseréltettem a károsító higanygőzlámpákat, besötétítettük a felülvilágító ablakokat, majd vizsgálatot indítottam a kiállító helyiség hőmérséklet- és légnedvesség változásaival kapcsolatosan.  Rövid idő alatt viszonylag ideális feltételeket teremtettünk, azonban 1982 karácsonya után mégis bekövetkezett a katasztrófa. Talán kevesen hallottak az esetről, de egy emberi mulasztásnak köszönhetően egy „kézzel fabrikált” légnedvesítő tartályából 40 liter vízpára kicsapódott a tárló belső üveglapjára, majd onnan a palástra. A világ egyik legjobb állapotban maradt csaknem 900 éves középkori textíliája majdnem odaveszett. Ezek után az ország legjobb szakembereivel mértük fel a tényleges károkozókat ,  majd hosszas küzdelmek után és szakmai útmutatásaink alapján a palást védelmére végre  készítettek egy minden igényt kielégítő tárlót, hogy ehhez hasonló tragédia sohasem történhessen meg nemzeti ereklyénkkel.

– Milyen indíttatásból kezdett foglalkozni a Kárpát-medencével és a jelképekkel?

– A nagyobb családi összejöveteleken visszatérő elem volt az I. és II. világháborús élmények felelevenítése és apai nagyapám révén pedig székely-magyar  eredet felemlegetése.  Ezért még a ’70-es években elmentem Erdélybe, ahol tudatosan felkerestem az Olt, a Maros és a Küküllők forrásvidékét, hogy megismerhessem gyökereimet. Tulajdonképpen már az első utam után teljesen elkötelezettjévé váltam Erdélynek, és kis túlzással úgy éreztem, legalább annyi közöm van hozzá, mint a mócoknak (más néven havasi románok – a szerk.), akik fent élnek a Havasokban.

– Mennyire volt nehéz átlépni a határokat ezekben az időkben?

– Rendkívül nehéz volt a helyzetünk: minden alkalommal kipakoltatták hátizsákjainkat, sőt még a zsebeinket is.  Akkoriban Németh Géza református lelkész – az Erdélyi Gyülekezet későbbi alapítójának – kérésére gyógyszereket és könyveket vittünk ki a nélkülöző erdélyi magyarok számára. Útjaim során megismerkedtem a mostani erdélyi magyar politikai elittel, számos jeles művésszel és közéleti személyiséggel. Egyik alkalommal a kolozsvári Farkas utcai református templomban felfedeztem családunk halotti címerét, ami óriási hatást gyakorolt rám. Ezt követően kezdtem behatóbban és tudatosan foglalkozni a címertannal és Jankovics Marcell barátságának köszönhetően a jelképek világával.

– Első címereit mikor és melyik közösségnek tervezte?

– Szülővárosom, Dorog számára 1993-ban besegítettem egy címertanilag megfelelő címer megtervezésének szellemi előkészítésébe. A felkérés szerint a korábbi kommunista indíttatású bányász címert kellett történelmi hitelességű jelképpel felváltani.  A címer terveket a megadott szempontok alapján akkor még Sára Ernő grafikusművész barátom készítette el.  Az új címerben természetesen helyet kapott a bányászok éke és kalapácsa, az egykorvolt postahivatalt-és lóváltó állomást jelképező postakürt, valamint a vörös-fekete színek mellett a települést újraalapító svábok arany színe is. Hasonlóképpen működtem közre 1996-ban a szomszédos, főleg szlovákok lakta Kesztölc jelképeinek elkészítésénél is.  Az első hazai saját szellemi és grafikai alkotásom 1997-ben készült el a Doroghoz közeli Sárisáp település részére.  Első erdélyi címereimet 1998-ban alkottam a kalotaszegi Jegenye, Körösfő, Magyarvalkó és Zsobok községek részére. Eddigi munkásságom során mindig arra törekedtem, hogy jelképeim olyan szellemi üzenetet hordozzanak, amitől az adott közösség büszke lehet őseire, a település múltjára és jelenére.

– Mit gondol, miért lett ekkora divat a települések esetében a címerkészítés?

– Kutatásaim szerint a II. világháború után Nyugat-Európából indult el ez a hullám, hazánkban pedig a rendszerváltozás után bontakozott ki erőteljesebben a mozgalom. Korábban kizárólag a mindenkori magyar királynak és az erdélyi fejedelemnek volt címeradományozási joga.  A vármegyéken és a történelmi városokon kívül csak kiemelt közintézmények kaphattak ilyen megkülönböztetést. A kisebb települések mindössze pecséthasználati joggal rendelkeztek. Egy-egy címer nemcsak az önazonosság miatt lényeges egy falu vagy közösség életében, de egyfajta önbecsülést is biztosít számukra.  Jó példa erre egy Kárpátalján tett látogatásom, ahol egy focimeccsen Bene és Borzsava községek gárdája csapott össze. A mérkőzésre mindkét csapat magával hozta zászlaját. A játék alatt nemcsak a két közösségnek, de maguknak a zászlónak is kijutott a kölcsönös becsmérlésekből. A játékvezető – aki személyesen ismert – a meccs végén kikérte a véleményemet.  Azt válaszoltam, hogy nem szép dolog egymás jelképeit ilyen módon kritizálni, főleg akkor nem, ha mindkettőt én terveztem. Ezek után természetesen szent lett a béke, de a rigmusokból és bekiabálásokból egyértelműen kihallatszott, hogy mindkét csapat szurkolói sajátjuknak érezték a zászlókon szereplő jelképeket és ezek megvédéséért akár meg is vívtak volna egymással.  

– Jelképek magyarázatában mostanság egyre több író jeleskedik. Legnagyobb klasszikus a sorban Dan Brown Da Vinci kódja. Mennyire lehet hinni ezeknek a regényeknek?

– Az ilyen témájú könyvek és filmek elsődleges szándéka a több mint kétezer éve kialakult keresztény értékrend aljas módszerekkel történő meghamisítása és lerombolására. Nagyon tudatos ez a törekvés.  Ördögi módon azt sugallják, hogy ne higgyünk a Szentírásban írottaknak.  Fondorlatos trükkökkel megzavarják és elbizonytalanítják a hitükben nem eléggé biztos és kételkedő embereket.  Rendkívül káros tendenciánk tartom ezt a folyamatot, ami egyre nagyobb terepet nyer napjainkban. Ha ezt a folyamatot nem tudjuk megfékezni és megfordítani, az európai civilizáció megsemmisülését fogja okozni 

– Hasonló irányzat figyelhető meg az egyik legfőbb keresztény ünnep idején is. A kereskedelmi központokban a pénz, míg az utcán a politika itatja át valamelyest december 24-ét…

– Európa más országaiban a Mikuláson és a karácsonyfa állításon kívül sehol sem találkozni más szimbólumokkal. Budapesten azonban valakik, valamilyen céltól indíttatva tudatosan megzavarják ezt több évszázados értékrendet.  Nem tartom szerencsésnek a politikai és vallási indíttatású irányzatok részvételét ezen az elsősorban és leginkább keresztény ünnepen.  Sajnos a kufár kereskedők is kitesznek magukért, hiszen képzeletükben a szeretet ünnepe  arról szól, hogy minél  több pénzt  kasszírozzanak be az ál keresztényektől és a hitetlenektől.  Ráadásul ezt a káros tevékenységet, különböző reklámfogásokkal már novemberben könyörtelenül megindítják.