Amikor az élet egy fél mondaton múlik…

Réka huszonkét hónapnyi próbálkozás után lett várandós. A boldogságot azonban hamar felváltotta a kétségbeesés, amikor az orvos azt mondta: a magzatnak agykamratágulata van. A kilencedik hónapban pedig megszületett Panka - egészségesen. Vajon mi zajlott le Rékában és férjében, Dávidban a várandósság ideje alatt? Hogyan álltak hozzá az orvosok a helyzethez és mi segítette a házaspárt döntésük meghozatalában?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. november 28. Gyarmati Orsolya

Réka huszonkét hónapnyi próbálkozás után lett várandós. A boldogságot azonban hamar felváltotta a kétségbeesés, amikor az orvos azt mondta: a magzatnak agykamratágulata van. A kilencedik hónapban pedig megszületett Panka – egészségesen. Vajon mi zajlott le Rékában és férjében, Dávidban a várandósság ideje alatt? Hogyan álltak hozzá az orvosok a helyzethez és mi segítette a házaspárt döntésük meghozatalában?


– Hogyan zajlott a várandósságod?

– Majdnem két éve próbálkoztunk már a férjemmel, Dáviddal, és a második év végén azt mondta az orvos, hogy nekem nem lehet természetes úton gyerekem. Amikor ezt elfogadtuk, szinte azonnal teherbe estem – természetes úton, pedig nekem akkor már eszembe sem jutott ez a lehetőség. Nagy volt a boldogság egészen a hetedik hétig, amikor nagyon elkezdtem vérezni. Felhívtam a férjemet, hogy jöjjön azonnal, menjünk a kórházba, most vetéltem el. Akkor még nem tudtam, hogy az megnyugtató jel, hogy semmim nem fájt. Dávid bevitt a kórházba, már az odaúton az autóban elkezdtük feldolgozni, hogy itt vége a történetnek, elment a baba, de a kórházban meglepetésünkre azt mondták, hogy minden rendben, a magzat jól van.

– Mi volt az oka a vérzésnek?

– Állítólag vérömlenyek keletkeztek a méhemben, de utóbb volt, aki azt mondta, hogy ez már egy kezdődő vetélés volt, már itt látszott, hogy ez a baba nincs rendben, hogy el akart menni, csak nem sikerült még a vetélés sem. Ezt szerencsére egy olyan orvos mondta, aki engem nem ismert, csak egy ismerősömnek fogalmazott így, ezért én ezt nem is vettem annyira magamra… Aztán a 17. hétre abbamaradt a vérzés, és akkor volt egy derűs hónapunk. Ekkor azonban az orvosom kiszúrta az ultrahangon, hogy a babának kicsit nagyobbak az agykamrái az átlagosnál.  Az agykamrák azok az üregek, amik az agy szövetei között vannak és amelyekben normális esetben is folyadék van, de ha ez a folyadék túl sok, akkor az üregek növekedésnek indulnak és elnyomják a szöveteket, amiből vízfejűség, meg mindenféle egyéb fogyatékosság származhat. Az eltérés a mi esetünkben csak egy picit volt nagyobb, mint a szabályos, de az üregek lassan növekedtek.

– Hová kerültetek ezután?

– Elküldtek különböző szakklinikákra, 4D-s ultrahangra, és ahogy teltek a hetek, mindig egy kicsit nagyobb lett a kamrák mérete. Az orvosok azt mondták, a 23. hétig el kell döntenünk, megtartjuk, vagy elvetetjük-e a babát, mivel a törvény a 24. hétig engedi az abortuszt, hacsak nincs élettel összeegyeztethetetlen probléma, de azok a lehetőségek, amik a levegőben voltak, azok az élettel összeegyeztethetőek voltak.

– Tehát összesen két hetetek volt ezt eldönteni?

– Igen, és nagyon tanulságos volt, ki hogy kommunikálja a helyzetet. Két héten belül hat orvosnál jártunk négy kórházban. A SOTE I-en az orvos egy mondatban megemlítette, hogy ezt a gyereket el kell vetetni, és onnantól kezdve csak nyugtatgatott minket, hogy ez már mással is megesett, majd újra teherbe fogok esni, és nem is merült fel benne, hogy mi esetleg meg akarjuk tartani a babát. Összeszedtem magam és könnyeimmel küszködve megkérdeztem, milyen forgatókönyvek vannak arra, ha megszülöm a gyereket. Erre ő azt mondta, hogy volt már olyanra példa, hogy annak ellenére szült meg egy anya egy babát, hogy annak hiányzott a fél koponyája, és lehetett tudni, hogy azonnal meghal, amikor megszületik. Aztán hozzátette, hogy azért szokták ilyenkor megszakítani a terhességet, mert akkor biztosan nem születik beteg baba. Mi jártuk tovább a kórházakat, miközben folyamatosan latolgattunk, figyeltük, hogy este milyen érzésekkel fekszünk le, reggel milyen érzésekkel kelünk fel, s ha egyikünk épp az egyik irányba hajlott, a másik elkezdte a másik irányba húzni, tehát szerintem jól csináltuk abból a szempontból, hogy mind a két oldalon felhoztunk nagyon súlyos érveket.

– Mik voltak ezek az érvek?

– Nem tudom, mennyire lett volna más a döntés meghozatalának folyamata, ha én egy előszörre teherbe esős típus vagyok. Megkérdeztem ugyanis az orvosokat, hogy ha elvetetjük ezt a gyereket, akkor mi történik. Azt mondták, fél évet várni kell, utána lehet megint próbálkozni, és ugyanolyan eséllyel eshetek teherbe, mint eddig. De mi akkor már túl voltunk egy 22 hónapos próbálkozáson, és nem akartam ezt. Bennem volt az a gondolat, hogy egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer teherbe esem. Aztán ott volt az az érv, hogy ha egy öntudatlan, 40 évesen is pelenkázásra szoruló embert hozok a világra, az szerintem nagyon könnyen felőröl egy kapcsolatot. Alapvetően a férjem is és én is nagyon életpártiak vagyunk, de létezik az az életminőség, amit én nem kívánok embernek – sem a babának, sem magunknak. Ezek voltak az ellenérvek. Mindeközben azonban azt hiszem, én valahol mélyen nem hittem el, hogy ez így fog történni, azt gondoltam, ennyire szörnyű úgysem lesz. És ebben megerősített annak az orvosnak a mondata, akivel a döntés előtt utolsóként találkoztunk, ő ugyanis azt mondta, hogy valóban egy kicsit nagyobbak az agykamrák, de van rá 45 százalék esély, hogy egészségesen születik meg a baba, vagy csak epilepsziás lesz, de azzal lehet minőségi életet élni, és persze azt is mondta, hogy arra is van egy kis esély, hogy öntudatlanul fog vegetálni.

– A többi orvos egyértelműen azt mondta, hogy a baba beteg lesz?

– Nem, nem egyértelműen, mondtam is ennek az orvosnak, hogy a többiek azt mondták, azért vetetik el ilyenkor a babát, mert akkor nem születik beteg gyerek. Erre ő rávágta, hogy “Igen, de egészséges sem!” Mi még az elején elhatároztuk a férjemmel, hogy bármilyen baba születik is, nem fogunk hibáztatni senkit. Biztos vagyok benne, hogy senki nem rosszindulatból beszélt velem úgy, ahogy. Viszont volt egy orvos, aki rám volt mérges, és azt kérdezte, “hogy juthatott el maga a 22. hétig egy ilyen ultrahangképpel? Ennek a dolognak már rég nem kellene itt tartania!” Nála éreztem azt, hogy neki nincs is az a fejében, hogy megszülethet a baba.

– És ez a fél mondat, hogy ha elvetetitek a babát, egészséges sem születik, segített meghozni a döntést?

– Hozzájárult a döntésünkhöz, igen. Úgy gondoltuk, hogy egy kicsit beteg babát vállalunk. Én egyáltalán nem számoltam az öntudatlan-mozgásképtelen verzióval, valahogy ezt kizártam. Elképzeltük, hogy fogjuk szeretni őt, ha beteg lesz, lassan megbarátkoztunk ezzel. A négy hónapban, ami még hátravolt, kéthetente kellett ultrahangra járnom, mert azt is mondták, hogy ha így maradnak ezek az agykamraméretek, azt még el lehet fogadni, de ha elkezdenek nőni, akkor azok olyan mértékben súlyosbíthatják az állapotot, hogy mesterséges koraszülésen kell gondolkodni, hogy a már megszületett babát megműthessék. Miután azonban a döntést meghoztuk, az agykamrák nemhogy nem növekedtek tovább, de még kisebbek is lettek. Igazából ez volt megjósolhatatlan.

– És aztán megszületett Panka, egészségesen…

– Igen. Persze az összes orvos “rákattant” a babára. Az ultrahangvizsgálatokról tudni kell – ezt több orvos is elmondta – hogy sok olyan van a képen, amit nem tudnak még pontosan értelmezni. De a kórház gyermekorvosa azt mondta, hogy a babának agyvérzése van, és elkezdték Pankát agyonultrahangozni, miközben a gyerek láthatóan teljesen jó volt. Továbbküldtek az idegsebészetre, meg az SOTE I-re a tíznapos babával. Az egyik legdurvább élményünk az volt, amikor – a megbeszélt időpont ellenére – hetven percet kellett várnunk egy olyan osztályon, ahol fél évestől 18 évesig csupa fogyatékos gyerek várt a vizsgálatra. Mi pedig ott ültünk ölünkben Pankával és mindenfélét vizionáltunk… Az eredmények azonban nem mutattak semmi baljóslatút, ennek ellenére Panka egyéves koráig jártunk utóvizsgálatokra.

– Ugyanabban a társadalomban ugyanazt tanult orvosok ugyanazokat az eredményeket látták. Mégis, az egyikük gondolkodás nélkül elküldött volna abortuszra, a másik viszont biztatott…

– Talán az, aki azt mondta, ennek véget kell vetni, lehet, hogy már látott pár olyan anyát, aki megbánta, hogy megszülte a gyerekét.

– Itt nem lehet okosnak lenni, ugyanolyan eséllyel el is vetethettétek volna a babát, ha meggyőznek és azt mondhatattátok volna, hogy így mindenkinek jobb volt.

– Igen, azt éreztük, azt a két hetet kell kibírni, amíg meghozzuk a döntést, bár azt hiszem, ha az abortusz mellett döntünk, mindig ott motoszkált volna bennem, hogy mi van, ha egészséges baba volt…Visszagondolva kicsit olyan ez az egész, mint egy vízesésen átkecmeregni. Tudom, hogy vége lesz, kapkodok jobbra-balra, és talán a jó sziklába kapaszkodok… Nem gondolom, hogy ez az egész a mi okosságunkon múlott, inkább a szerencsén, például azon hogy az utolsó orvos azt mondta, amit. Ha vele beszéltünk volta először és az az orvos lett volna az utolsó, aki azt mondta, hogy nem is érti, hogy juthattunk el idáig a terhességgel, lehet, hogy másfelé billen a mérleg…

– Volt benned olyan a végén, hogy mégiscsak az érzéseinkre kell hallgatni, és lehet, hogy az egész csak egy vaklárma volt?

– Igen, én titokban végig éreztem, hogy ez lesz. Persze, utólag ezt könnyű mondani, de mégis így érzem. Az jutott eszembe, hogy ez az egész olyan, mint egy népmese, hogy ez a baba már sok helyen meg akart születni, de nem akarták fogadni őt, és mi megadtuk neki a bizalmat. Biztos vagyok abban is, hogy Panka személyiségén meg fog mutatkozni, hogy az ő életén a fogantatása után öt hónappal így elgondolkodtak. Nagyon féltem, hogy szegény bizalmatlan lesz, hiszen mi úgy hoztuk meg a férjemmel ezt a döntést, hogy komolyan elgondolkodtunk a legszélsőségesebb forgatókönyvekről. Elképzeltem, milyen lenne egy nap, egy év egy magatehetetlen gyerekkel és azt is, milyen lenne, ha megölnénk. Lelkiismeretfurdalásom is van néha, de azt is gondolom, hogy ezt a döntést így kell meghozni, és felelőtlenség lett volna csak legyinteni, hogy úgysem ez lesz. Azt akartam, hogy ha én megszülöm ezt a gyereket, akkor azt tényleg el akarjam fogadni és ehhez muszáj volt mindent végigpörgetni a fejemben. Panka nagyon jó természetű: hatalmas szabadságot ad nekem, de érzem azt is, hogy kötődik, nagyon nyugodt, egyedül is szívesen játszik és társaságban is szeret lenni, egyszóval harmonikusnak érzem a személyiségét. Illetve, amikor nagyon meg akarom magamnak magyarázni az összefüggést, inkább arra gondolok, hogy hálás, hogy megkapta a bizalmat.

– A férjed hogyan vett részt ebben az egész történetben?

– Abban a két hétben, amíg a döntést meghoztuk, nagyon aktívan. Rajta azt láttam, hogy ő sokkal jobban “bevette” az orvosok riogatását. Amikor az az orvos azt mondta, nem érti, hogy jutottunk idáig, akkor nem láttam rajta semmit, de amikor kiértünk a folyósóra, elkezdett zokogni. Akkor láttam őt másodszor sírni tíz év házasság után. Aztán amikor átküldtek az SOTE I.-re akkor is szétesett és elkezdett az abortuszra készülni, de aztán vissza tudtam őt rángatni. Folyamatosan támogattuk egymást, reggelenként mindig megkérdeztük egymástól: “te most hol tartasz?” És az utolsó három napon már mindig mind a ketten azt mondtuk, hogy tartsuk meg, tehát abszolút közösen hoztuk meg a döntést.