„Apának el kell menni”

Csak nemrég érkezett haza, de már a következő kiküldetését tervezi a kétgyermekes őrnagy. Harmath Tamás feltehetően ezúttal is Afganisztánba megy majd, ahogyan az elmúlt három missziója alkalmával is. Nehéz szívvel hagyja itt a családot, de nem izgul túlzottan, hisz a csemetékre távollétében is rendőr vigyáz: a felesége.

A rendőr- vagy katona-feleségektől mindig azt szokták kérdezni, hogy bírják? Harmath Tamás feleségétől is rögtön azt tudakolom, hogy viseli férje fél évnél is hosszabb afganisztáni „kiruccanásait”. Az asszony persze izgul érte, de gyorsan kiderül, hogy ő maga rendőrként teljesít szolgálatot, így nem ismeretlen számára az erőszakos stressz.
A gyerekek nehezebben viselik, főleg az elbúcsúzásokkor nehéz, a misszió során a katonák egyszer hazajöhetnek, így ráadásul kétszer kell integetni. Harmath őrnagy nemrég tért vissza harmadik kiküldetéséből, rutinos túlélő, vele beszélgettünk.

– Pontosan milyen munkát végez a honvédségnél?
A Magyar Honvédség Civil-katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központnál szolgálok. Ez az alakulat képviseli a Honvédség két NATO-nál jegyzett képességét: a civil katonai együttműködést “CIMIC” és a másik a lélektani műveletek, ez utóbbi közismertebb angol nevén a “PSYOPS”.

– Mennyiben más ez a katonai munka egy átlag katonáétól?
Elég jelentősen, mi olyan szegmensét képviseljük a katonaságnak, amelyre egy átlagember általában nem gondol. Egy misszióban szolgáló katonának nem mindegy, miként viszonyul hozzá egy helyi illetőségű ember, a helyi civil környezet. Ez a kapcsolat alapvetően meghatározhatja a katonai feladat elvégzésének sikerességét, mi e kapcsolat sikerességéért dolgozunk.

– Eddig háromszor volt kiküldetésen Afganisztánban. Mi volt a feladata?
Elsőként a Tartományi Újjáépítési csoport első váltásában teljesítettem szolgálatot 2006 ősze és 2007 tavasza között. Ez volt az az időszak, amikor a Magyar Honvédség átvette Baghlan tartományban az újjáépítési csoport működtetését a holland erőktől. Komoly kihívásokkal teli misszió volt ez számomra, de mindannyiunk számára, hiszen egy a miénktől nagyon eltérő környezetben működő rendszert kellett átvenni és sikeresen működtetni.
Második alkalommal – 2009 nyarán – ugyancsak Pol-e Khomriban szolgáltam, itt már részlegvezetői minőségben, és gyakorlatilag ugyanezt a feladatot töltöttem be az elmúlt hat hónapban is, 2011 őszétől 2012 márciusáig.

– Hogyan festett egy átlagos missziós napja?
A kinti napi élet meglehetősen szabályozott keretek között zajlik. Normál esetben reggel hat órakor kelünk, nyolc órakor kezdődik a munkaidő. Az első parancsnoki eligazításon megtörténik a napi feladatok beosztása, koordinációja, ezeket a részlegvezetők adják tovább a csapatuknak, ahol már konkrét terv születik aznapra.
Amennyiben az adott napra nincs olyan tervezett feladat amely a tábor elhagyásával jár, úgy a bázison belüli találkozók végrehajtásával töltöm a napjaimat, ami annyit jelent, hogy magasabb rangú civil látogató érkezésekor az én feladatom a vele való kommunikáció és annak szervezése a feletteseimmel. A hasonló találkozókra természetesen külön fel kell készülni, majd utána levonni a szükséges konzekvenciákat.
Természetesen a részleg feladatainak szervezése valamint a tervezett feladatok koordinációja is jelentős részét képezte a mindennapi feladataimnak.

– Kik ezek a civil látogatók?
Afgán tartományi kormányzó, parlamenti képviselő, esetleg járási kormányzó vagy vallási vezető, aki a kinti társadalmi szerepe kapcsán igényt vagy jogot formál arra, hogy közvetlenül a Tartományi Újjáépítési Csoport vezetésével közvetlenül tartson kapcsolatot.

– Külső helyszínre hogyan jutnak ki?
 Amennyiben járőrfeladatban veszünk részt, úgy sokkal hosszabb előkészítő-procedúra zajlik, hiszen komoly biztonsági előkészületeket kell tenni. Jelentős távolságokat kell katonai oszlopokkal megtenni, magyar ember számára meglehetősen kellemetlen földrajzi környezetben: több ezer méteres hegyek, úttalan utak, előfordul, hogy egy-egy tárgyalásra 10-12 óra az odajutás, míg maga a tárgyalás mindössze egy-két óra.

– Mennyire volt lehetősége megismerni, esetleg megszeretni ezt a számunkra mindenképp idegen környezetet, illetve az embereket?
Az európai szemnek a látvány, a helyi kultúra mindenképpen idegen ugyanakkor csodálatos és változatos. A találkozóink formálisak akkor is, ha ez mást jelent, mint egy itthoni formális találkozó. Amikor második, harmadik alkalommal tértem vissza a térségbe, sokan ismerősként üdvözöltek, ezek sokat jelentenek az együttműködés megvalósítása során.

– Nem vágyik másfajta misszióra?
Valahogy úgy alakult, hogy mindig Afganisztánba vetett a sors akkor is, ha épp máshová készültem, de ez persze nem az én döntésem. Ha úgy kívánja a szolgálat, megyek, de megpróbálom úgy egyeztetni, hogy ez a családom számára is megfelelő legyen.

– Miért vállalja be egy több gyermekes apa a hosszú hónapokig tartó missziókat?
A katonai esküm erre kötelez, nem a megélhetés az elsődleges szempont. Nekem ez a hivatásom, mindig ezt szerettem volna csinálni, szeretem a munkámat. A szakmámat elsődlegesen missziós környezetben lehet alkalmazni, ezért furcsa lenne, ha ódzkodnék a kiküldetésektől.

– A szakmai kihíváson túl azért biztosan számít az anyagi része is.
Az anyagi motívumok mindenképpen számottevőek: aki azt mondja, hogy pusztán szakmai érdekből, hivatásszeretetből csinálja ezt, az nem teljesen mondana igazat, én sem teszem ezt. Mindenkinek számít az a pénz, amit ott megkeres, ugyanakkor vannak olyan pályák, amelyekkel idehaza vagy az EU-ban is hasonló keresetre tehetnénk szert, akár civilben is. A szakmai és az anyagi dimenziók egyszerre érvényesülnek. Pusztán az anyagi motívum édeskevés ahhoz, hogy valaki ezt válassza.

– Rendőrként szolgáló feleségével két gyermeket nevelnek. Nem féltik a szüleiket?
Talán elsősorban engem szoktak félteni, amikor elutazom, de nem ez, hanem a hiányérzet az, amellyel inkább küzdenek. „Apa nem lesz, apának el kell menni” – ez biztosan számukra és a feleségem számára is megterhelő.

– Hogyan tartják a kapcsolatot?
A honvédség térítésmentesen biztosít számunkra műholdas telefonvonalat, így főképp ezen keresztül beszélünk, akár naponta. Vannak, akik inkább internetes csevegőkön tartják a kapcsolatot szeretteikkel, én a telefonra esküszöm, a 20. század gyermeke vagyok.

– Sok kollégája vállalja család mellett a missziót?
Nem tudok pontos számokat mondani, de talán fele-fele lehet az arány, vagyis viszonylag sokan vállalják így is. Ismerek olyan négy gyermekes édesapát, aki nem először volt távol.

– Gyakran érzi elviselhetetlennek a családja hiányát?
Kimenni nagyon nehéz, egy-két hétig igen kellemetlen az elszakadás a családtól. A misszió során kaptunk egy 10 napos szabadságot, ezt félidőben vettük igénybe, előtte volt talán a legkomolyabb hiányérzet bennem. Visszatérni aztán megint nem kellemes. A feleségem elmondása alapján a misszió legvége tűnik kibírhatatlanul hosszúnak, ő azt viseli a legnehezebben.

– A munkán kívül mivel tudják elterelni a gondolataikat, hogyan kapcsolódnak ki?
A táboron kívülre – leszámítva a munkát – semmilyen szín alatt nem mehetünk, a helyi kultúrát így nem is nagyon lehet megismerni erről az oldaláról. Van lehetőség ellenben sportolni, (konditerem, futópálya), filmet nézni, kártyázni, én főleg a konditeremben szeretek időt tölteni.

– Mennyire alakulnak ki egy ilyen misszióban barátságok?
Elkerülhetetlen, hogy ha fél évig össze vagy zárva egy 6-7 négyzetméteres szobában valakivel, akkor azzal barátok lesztek. A munkaidőben is napi 13-14 órát tíz ember egy irodában tartózkodik, sok barátot lehet szerezni.

– És “ellenséget”? Nem mennek egymás agyára?
Hát igen, ez is benne van, főleg a misszió vége felé csökken le annyira a tolerancia-szint, hogy a legkisebb dolgokból is balhé lehet. De ez ezzel jár, természetes jelenség, amit kezelnünk kell.

– Veszített el közeli, akár magyar, akár más nációból származó barátját?
Az első misszióm során együtt szolgáltam azzal a Kovács Gyulával, aki később az első hősi halottja lett a magyar missziónak, ma posztumusz hadnagy. Vele jó barátságban voltam.

– Szánná ezt a hivatást a gyerekeinek?
Amennyiben vállalják, tisztában vannak ennek minden előnyével és hátrányával, miért ne? Egyébként mindkettőnek más jellegű tálentuma van, a fiam inkább a műszaki jellegű dolgokhoz vonzódik, a kislányom pedig inkább humán-beállítottságú.

– Egyelőre nem tárgyalnak a magyar erők visszahívásáról, de 2014-re tervezik a NATO-csapatok kivonását. Meglátása szerint mennyire sikeres a misszió, érdemes folytatni?
A kérdés túlnyúlik egy átlag katona kompetenciáján, hiszen politikai döntés a csapatok esetleges kivonása. A személyes véleményem az, hogy az elmúlt évek során igen jelentős eredményeket értünk el Afganisztánban az ottani társadalom felépítése illetve egy működőképes állam támogatása tekintetében. Egyre több olyan feladatot képesek átvenni az afgán szervek, amelyeket korábban nekünk kellett koordinálni. Mind biztonsági, mind állami és közigazgatási szempontból egy sikeresebb, működőképesebb országot hagyunk majd el.

– Mikor és hova utazik legközelebb?
Pontosan még nem tudom, valamennyi információm van róla, de nagy valószínűséggel jövőre, és megint Afganisztánba.