Az a hiányzó két yard

Emlékeznek, min múlott, hogy a Tűzszekerek című film hőse megnyerte a nagy versenyfutamot? Azon, hogy élt az edző tanácsával: „Van még benned kétyardnyi.” Min múlik, hogy két ember egymásra talál-e, vagy sem? Mitől függ, hogy egy család egyben marad-e vagy széthullik? Ötvös Ágnes mentálhigiénés szakember és coach szerint minden kapcsolatban előfordulnak olyan pontok, ahol döntenünk kell, hogy van-e még bennünk egy pici plusz, amely elsegít minket a célszalagig, vagy sem. A döntés a mi kezünkben van.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2013. augusztus 26. Paulik András

Emlékeznek, min múlott, hogy a Tűzszekerek című film hőse megnyerte a nagy versenyfutamot? Azon, hogy élt az edző tanácsával: „Van még benned kétyardnyi.” Min múlik, hogy két ember egymásra talál-e, vagy sem? Mitől függ, hogy egy család egyben marad-e vagy széthullik? Ötvös Ágnes mentálhigiénés szakember és coach szerint minden kapcsolatban előfordulnak olyan pontok, ahol döntenünk kell, hogy van-e még bennünk egy pici plusz, amely elsegít minket a célszalagig, vagy sem. A döntés a mi kezünkben van.


Általában milyen korosztály keres meg téged, és milyen problémákkal?

Többnyire a harmincas éveikben járó nők. A központi kérdésük három fő területre bontható: „Miért nem találok társra?” „Valóban ő az, akire rábíznám az életem?” „Hogyan egyensúlyozzak a család és a munka között?” Férfiak kevesebben fordulnak hozzám, viszont akik igen, azok érdekes módon a határozatlanságuk miatt. Leginkább a magabiztos férfiszerep kérdésköre izgatja őket. Az ő kérdőjelüket abban érzékelem, hogy mire is van szükségük a nőknek.

Mit gondolsz, miért pont ezek a kérdések a leggyakoribbak?

Én magam is keresem erre a választ. Eddig arra jutottam, hogy rendkívül bonyolult társadalomban élünk, de mi magunk is bonyolultak vagyunk. Borzasztóan nehéz megfelelő iránytáblákat találni arra vonatkozóan, hogy kire is van igazán szükségem, és egyáltalán milyen kritériumok alapján keresem a társam. Ritkán tesszük fel azt a kérdést is, hogy mi vajon tudnánk-e jó társsá válni. Mennyire vagyunk önfeláldozók, megbocsátók, mennyire ismerjük jól magunkat?

Kilépni a komfortzónából

Szerinted mi a legnagyobb akadálya ma a párok egymásra találásának?

Nem tudnék egy fő okot megnevezni, külső és belső korlátokat egyaránt látok. A külső akadályok egyike a munkahely. A mérhetetlen sok elvárás és az azzal járó leterheltség miatt gyakorlatilag nem marad minőségi energia sem a párkapcsolatra, sem a társkeresésre.A belső gátjaink közül kiemelném a bizalom hiányát. Bizalom nélkül nincs elköteleződés sem. Ehhez hozzájárul még a sok elrettentő példa, a megugorhatatlan elvárások vagy a „meglátom, megszeretem” álomképéhez való ragaszkodás. S ott van a piac bősége, amely elhiteti velünk, hogy amikor valaki jó, akkor mégsem elég jó, és amely zakatoló hajcsárként készet bennünket további keresésre.Könnyen megkérdőjelezzük a párkapcsolatunkat azt gondolva, hogy biztos van jobb nála, hátráltatva ezzel az elköteleződést.

Arra gondolsz, hogy rossz a sorrend, előbb kellene magunkra találnunk és csak azután a társunkra?

Mielőtt megnéznénk, mi vesz körbe bennünket, jó megvizsgálni, hogy mi folyik belül. Mielőtt a társadalmat tennénk felelőssé, magunkat vegyük górcső alá! Lehet, hogy amint tudatosul bennünk, hol akadtunk el, és hogyan viselkedünk bizonyos helyzetekben, az egy döntéssel, majd a döntéshez való ragaszkodás által áthidalható lesz. Úgy gondolom, hogy a megkerülhetetlen első lépés egy mondatban fogalmazódik meg: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ezt hívő emberként talán hajlamosak vagyunk feláldozni a keresztényies allűrjeink oltárán. De hát hogyan tudnám elfogadni a másikat, ha nem tanultam meg előbb vállalni saját magamat? Meg kell tanulnunk önmagunknak megbocsátani, hogy azután másokkal is képesek legyünk megtenni!

Hadd romboljak le egy tévhitet: a keresztény hitélet nem termeli ki automatikusan az önismeretet. S itt feladata van mindenkinek: hogy szeresse önmagát és csak azután a felebarátját. Aki már el tudja fogadni a szeretetet, arra, mint egy nyíló virágra, nagyobb eséllyel érkeznek a méhek. Az, hogy kit vonzunk be, arról árulkodik, hogy milyen a kisugárzásunk.

Néha az is elég a gyógyuláshoz, ha tudatosul bennünk, mit rontottunk el.

Egyszer felkeresett egy férfi, aki felismerte, hogy egy számára vonzó nő környezetében ahelyett, hogy önmagát vállalva virulna, egy setesuta, hervadó virág képét mutatja. Ez eléggé öngól-szituáció, hiszen inkább kimenekül az adott helyzetből, holott a vágya szerint benne maradna.

A változás onnan indult, amikor végre felismerte, hogy ez a vesztes szerep állandó sémaként sodorja őt. S legközelebb, amikor legszívesebben kimenekült volna a helyzetből, tudott úgy dönteni, hogy megálljt parancsol ennek a folyamatnak, és szembemegy vele. Kilépett a saját komfortzónájából a tanulási zónába. Ez sokszor kényelmetlen és frusztráló, de több esetben is láttam, hogy apró tyúklépésekből lett a siker.

Érdemes gyakorolni tétmentes helyzetekben, amikor nem tetszik annyira a másik. Nem az érzelmeivel játszani, csupán ismerkedni. Ha tapasztalatot szerzek magamról kevésbé rizikós terepen, akkor sokkal oldottabban fogom venni, ha ott lesz az a lovag, aki megdobogtatja a szívemet. Sőt még az is lehet, hogy pont azzal, akivel annyira önmagam tudtam lenni, mert nem láttam bele mást, csak beszélgetőpartnert, épp vele alakul ki valami.

Azért azt jó tudatosítani magunkban, hogy egy párkapcsolat kemény munka. Kopp Mária hasonlatával élve: ahogyan a karrier esetében a hierarchiában való feljutás komoly napi kötelességekkel jár, úgy egy párkapcsolat szintén naponkénti odaszánást kíván. Mert stagnálás nincs.

Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a hibalehetőségeknek?

Azt hiszem, néha hamarabb megtanuljuk a bibliai igéket, mint megélni önmagunkat. Számomra is hosszadalmas belső munka volt, mire elfogadtam, hogy van, amikor helye van a haragnak. Előfordul, hogy hitelesebbnek érzem magamat, ha haragudhatok egy ideig, mielőtt elnyomnék magamban minden érzést. Sokszor tudtam én az agyammal, hogy meg akarok bocsátani, a jól bevésett aranymondások nyesőkardként mentek előttem, és hittem, hogy átélem őket, de a szívemig nehezen értek le. Én azt mondanám, hogy ne fejezzük le rögtön az érzéseinket Isten igéjével. Engedjünk meg magunknak kételyeket, sőt konfliktusokat, és Isten igéje majd nagyon szép útjelző táblát nyújt abban, hogyan éljük meg ezeket a „került” érzelmeket.

Választások és döntések

Milyen indíttatásból született meg benned a tematikus teaház ötlete?

Annyi értékes embert látok magam körül egyedül! Állandó kérdés bennem, hogyan lehetne segíteni nekik abban, hogy egymásra találjanak – egy olyan közegben, amely kinyitná azt a belső ajtót a másik előtt. Egy évvel ezelőtt hármunkban ötlött föl, hogy mi lenne, ha tartanánk egy teaházat, ahol tíz férfi és tíz nő beszélgethetne adott párkapcsolati témákról egy moderátor segítségével. Így közvetlenül, egymás szájából hallanák a nemek, milyen hipotéziseket gyártanak egymásról. Egy spontán akciónk alkalmával több mint ötvenen körénk gyűltek. A jó visszajelzések után eldöntöttük, hogy havi egyszer elindítjuk a Rekettyés Tematikus Teaházunkat a „pálferis” közösségben. Azután erről hallva a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom ügyvezetője felkért minket, így az ő szervezetük keretein belül is elindítottunk egy hasonló alkalmat.

Egy ilyen védő közegben sok mindent megtudhatunk egymásról, arról, ki hogyan gondolkodik, mit hogyan él meg. Amoderátor –az említett teaházak esetében jómagam –által vezetett beszélgetés közben biztonságban lehet egymással kapcsolatot építeni, és valódi találkozásokra nyílik lehetőség.Hangsúlyozom, hogy nem állítjuk, hogy itt mindenki biztosan megtalálhatja a társát, de legalább esélyt kap rá. Aki szeretne részt venni az alkalmainkon, az a tarskereso [at] haromkiralyfi [dot] hu e-mail címen jelentkezhet.

Beszédes a névválasztás. Míg a mesékben általában egy királylány kegyeiért folyik a harc, addig itt mindegyik királyfinak van választása, ami több család létrejöttét is elősegítheti.

Ahogy mondod, a mozgalom célkitűzései közt szerepel, hogy Magyarországon megszülessenek a kívánt gyermekek. Ám ehhez először is olyan párt kell találnunk, akivel gyermeket tudunk vállalni. Ezért is indítottuk el a társkereső programot a mozgalom keretein belül.

A névadáshoz visszakanyarodva: ma ugyanúgy küzdelmek árán találnak egymásra a párok, akár a mesékben, ahol a királyfinak végig kellett jutnia különféle stációkon, mire elnyerte a királylány kezét. Ahol két ember kész közös célokért harcolni és az összetartozásukat azzal is kifejezni egymásnak, hogy kimondják, „számomra te vagy a királyfi/királylány,” abban a kapcsolatban benne van a családalapítás csírája. Én hiszem, hogy ha a család, a társadalom legkisebb egysége helyreáll, akkor szép fokozatosan az egész test elkezd jól működni. Egy ilyen alulról induló változás magával hozná a társadalmi egységet, és sok-sok gyógyulást a családok szintjén.

Az kiderült egy-egy teaház alkalmával, hogy mennyire látja reálisan egymást a két nem?

Nagy konszenzusban hangzott el a férfiak szájából, hogy mennyivel egyszerűbb volna egy férfinak, ha egy nő kerek perec megmondaná, hogy nem jön be neki. A nők szintén egyhangúan állították, hogy mennyivel könnyebb lenne elengedni valakit, ha nemcsak úgy eltűnne, mint a kámfor, hanem határozottan kimondaná, hogy „bocs, de úgy érzem, hogy számomra ennyi volt a kettőnk története”.

Vannak, akik annyira rettegnek a kudarctól, hogy meg sem próbálnak kockáztatni, vagy beérik egy második legjobbal. Mi oldhatná fel ezt a „generáció méretű mumust”?

Nagy igazság, hogy ott veszíthetjük a legtöbbet, ahol a legtöbbet nyerhetjük. Azt hiszem, ez nagyban függ a személyiségünktől és attól, hogy mennyire vagyunk őszinték magunkhoz. Van, aki inkább úgy dönt, hogy lemond a legjobbról, mert fél, hogy ha belebukik a kockázatvállalásba, azt sosem bocsátaná meg magának. Valaki kockáztat, és vállalja annak összes következményét, mert hiszi, hogy van még benne „kétyardnyi”. Könnyen minősítjük jobbnak az egyiket, mint a másikat. Szerintem egyetlen kulcsfontosságú kérdés van: az, hogy én magam döntőképes személyként vagyok-e jelen a választásaimban.

Azt azért hangsúlyoznám, hogy az is döntés, ha passzív marad az ember. Ne felejtsük el, hogy nem vállalni a döntéseink következményét ugyanúgy nagy munka, mint vállalni a felelősséget értük. A személyes felelősségünk nem választható le az életünkről, mert a végén úgyis visszanézünk. Érdemes végiggondolni, hogy amikor már kifelé tartok az életemből, és visszatekintek, mit látnék szívesen az életem „festményén”? Ha el tudom engedni, hogy „Mi lett volna, ha..?”, akkor nem leszek egy önmagával és az életével megbékélni nem tudó, tüskés gumó. Akkor kibírom majd, akármilyen mélyre kerülök is a kockázatvállalás folytán, mert tudom, mit vállaltam, és hű voltam magamhoz. Legalább megpróbáltam, és az nem kudarc. Ha meg sikerül, az kibeszélhetetlen boldogság.

 

„Ahol a félelem, ott az út”

Sok hozzám hasonló harmincas alig várta a herceget. Azután most, hogy végre a családalapítás küszöbén állunk, megtorpanunk. Ki érti ezt?

Engem egyszer nagyon megszólított egy kedves tanács: „Ahol a félelem, ott az út.” Nemegyszer épp abban, amitől nagyon félünk, fogalmazódnak meg a legjobban vágyott álmaink, ezért aztán megtorpanunk, ha tényleg megcsillan a remény, hogy elérhetjük. Más nem tud helyettünk a csónakból vízre lépni. Bátorságra biztatok mindenkit, mint ahogy Isten is Pétert.

Az elköteleződéssel gyakran a szabadság elvesztését azonosítják. Van egy rafinált hajtűkanyar ebben az egészben. Hiszen ahol érett személyiségek köteleződnek el egymás iránt, ott a házasság védett keretein belül még inkább felszabadulunk arra, hogy önmagunk legyünk, hogy önmagunkat adjuk a házastársunknak, aki jóban-rosszban megelégszik velünk. Míg például egy élettársi kapcsolatban – bármennyire el akarja hitetni velünk a társadalom – nincs meg az az elköteleződési szint, ahol tényleg kockáztathatom önmagam teljes megnyílását. Mert nyitott a kerete, s ez bizonytalanságot hordoz. Ha érkezik egy jobb, akkor könnyebben továbblépek.

Amerikai családterapeuták vizsgálták, hogy mi az a néhány faktor, amely mint egy védőburok fonódik a boldog házaspárok köré. Úgy találták, hogy az érzelmi átláthatóság, a teljes elköteleződés, a másik önértékelését emelő elismerés, a kreatív energiák felszabadulása, a játszmák kizárása, illetve a kapcsolatért való közös felelősségvállalás. Ilyen stabil pillérek nem épülnek másféle viszonyban, egyedül a házasságban.

(Az interjú megjelent a Family magazin 2013/3. számában.)