Az örökbefogadás a szülők számára is fejlődést hoz

"Amikor az ember ott áll az örökbefogadás kapujában, és megismeri azt a gyereket, aki nemsokára a „sajátja” lesz, az egymásra találás érzése elsöpör minden aggályt. Örökbefogadó szülők százainak története erősíti meg: azt érzik, mintha a sors tényleg egymásnak rendelte volna őket a gyermekkel." Interjú Tima Renátával.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. július 25. czefernek.lena

“Amikor az ember ott áll az örökbefogadás kapujában, és megismeri azt a gyereket, aki nemsokára a „sajátja” lesz, az egymásra találás érzése elsöpör minden aggályt. Örökbefogadó szülők százainak története erősíti meg: azt érzik, mintha a sors tényleg egymásnak rendelte volna őket a gyermekkel.” Interjú Tima Renátával.

Napjainkban egyre többen küzdenek kényszerű gyermektelenséggel és sajnos lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy számtalan egészséges fiatal pár életében késik a várva-várt gyermekáldás. Sokan már a lombikbébi-program vagy az örökbefogadás gondolata között őrlődnek, miközben a “kudarc” élménye talán egyre messzebb sodorja őket a számukra megfeleő megoldástól. A gyermektelenség hátterében ugyanis nem csupán testi, de számos lelki eredetű okot is lehet találni. Éppen ezért egy ilyen helyzetben érdemes mélyen önmagunkba nézni, és minden oldalról körüljárni a problémát, melyben nagy segítség lehet sorstársaink történeteinek megismerése. Tima Renátával, a „Gyermekáldásra várva – Beszélgetések gyermektelenségről, hitről, örökbefogadásról” című interjúkötet szerzőjével előző cikkünkben a meddőségről, most az örökbefogadás témaköréről beszélgettünk.

Sokan a lombikprogram ellentéteként tartják számon az örökbefogadást, holott a könyvben olvasható példák is azt mutatják, hogy a két út nem feltétlenül zárja ki egymást. Milyen szempontokat érdemes szem előtt tartani azoknak, akik a két megoldás között vacilálnak?

Fontos látni, hogy ez a két út nem választási lehetőség, alapesetben a lombikozás és az örökbefogadás nem elsődleges alternatívái egymásnak. Gondoljunk bele az élethelyzetbe: hogyan is derül ki, hogy egy házaspárnak nem születik vér szerinti gyereke? Azoknak a pároknak a többségét, akiknél egy konkrét diagnózis vet véget a vér szerinti gyermek utáni vágyakozásnak még ilyenkor is biztatják az orvosok – az ember ebben a kiszolgáltatott, drámai helyzetben szinte gondolkodás nélkül megy tovább azon az úton, amelyet az első segítő szándékú szó ajánlott: megkezdődik az orvosi kivizsgálások, majd többnyire a gyógyszeres kezelések időszaka. Egyfajta sodródás történik itt: mindig új és újabb esély reményében egyre több testi, lelki, anyagi áldozatot vállal a pár a „siker”, egy gyerek fogantatása érdekében. Az időnként felmerülő bizonytalanságokat, kétkedéseket gyakran elnyomják magukban, úgy érzik, nincs helye kérdéseknek, mert a cél szent: egy gyerek – mindenáron. Ha a „lombikozás”, a mesterséges megtermékenyítés különféle eljárásai végül mégsem hozzák meg a várva várt eredményt, még akkor is sok idő telik el, míg egy pár képes lesz megalapozottan kimondani: az örökbefogadás az útjuk. Időbe telik a fájdalom elengedése, feldolgozása, és idő kell ahhoz is, hogy felismerjék, ez talán nem végállomás.

Sokan ezen a ponton kezdenek el először igazi, mélyen érintő kérdéseket feltenni önmaguknak és egymásnak: mit is akarunk egyáltalán? Akarjuk-e egyáltalán ezt a gyereket? Mi ketten annyira akarunk egy gyereket, annyira szeretnénk már család lenni, hogy képesek vagyunk felülemelkedni saját megrögzöttségeinken, és hajlandóak vagyunk elgondolkodni azon, mit is jelent számunkra az örökbefogadás? Amint megszületik az első, halk igen, megnyugvást ad az a tudat, hogy ennek a döntésnek az eredményeképpen egészen bizonyosan gyermeke lesz a házaspárnak.

Sokan azzal érvelnek, hogy egy örökbefogadott gyereket sosem éreznének sajátjuknak. Más emberek úgy élik le az életüket, hogy párjuk előző házasságából hozott gyermekét is örömmel nevelik. Tanulható az elfogadásnak ez a formája?

Mindenképpen. Az a pár, aki hosszú kezelések vagy csak a várakozás ideje után az örökbefogadás mellett dönt, többnyire még maga sincs tisztában azzal, hogyan lesz képes szeretni, „elfogadni” a majdani gyermekét. Ez talán a legerősebb félelmük. A magyarországi törvények az örökbefogadási határozat megszerzésének fontos feltételéül szabják a felkészítő tanfolyam elvégzését, amelyet képzett pszichológusok tartanak, és segítségükkel jó esetben pontosan az ilyen dilemmákat is sikerül tisztáznia a párnak.

Egészen addig a pillanatig, amíg újszülött kisfiamat nem szorítottam magamhoz, én magam sem tudtam elképzelni azt az érzést, ami majd hozzá fűz. Rengeteget gondolkodtam azon, milyen lesz ez az érzés: amikor ismerősök csecsemői a kezembe kerültek, próbálgattam magamban – vajon őt el tudnám-e fogadni „sajátomnak”? Ijesztő volt ilyenkor szembesülnöm a spontán reakcióimmal, mert persze felfedeztem magamban az idegenkedés csíráit. De amikor az ember ott áll az örökbefogadás kapujában, és megismeri azt a gyereket, aki nemsokára a „sajátja” lesz, az egymásra találás érzése – különösen, ha kisgyermekről van szó – elsöpör minden aggályt. Örökbefogadó szülők százainak története erősíti meg: azt érzik, mintha a sors tényleg egymásnak rendelte volna őket a gyermekkel.

Az örökbefogadás a szülők számára is belső fejlődést hoz: más szülőkhöz képest sokkal korábban kell tudatosan elgondolkodniuk arról, hogy egy gyerek vállalása milyen felelősséget és milyen feladatokat jelent. A gyereknevelés és az ezzel feltétlenül együtt járó önnevelődésünk folyamatos reflexiót igényel: mi történik? mit érzek? miért érzem? A tudatosság ebben a reflexióban nagyon fontos, de a személyes tapasztalatom az, hogy ez a reflektív élet egyre ösztönösebben működik, és nem fárasztó, aggályos probléma-analizálgatást jelent, hanem az egymásra figyelést tanítja a szülő és a gyerek számára, valamint az igazi szeretetköteléket erősíti a családtagok között.

Hogy megmondom-e a gyerekemnek, hogy nem az én testemből fogant, pontosan erre a kérdésre világít rá; ez egyfajta „próbatétel” az örökbe fogadó szülők számára. Ha viszont bátran merünk az igazság útján maradni, és komoly, belső munkával az igazságot mi magunk is elfogadjuk, akkor a gyerekünk születéstörténete az ő számára sem jár felesleges fájdalommal.

A gyermeknemzés erős biológiai késztetés, egyidős az emberiséggel. Hogyan lehet megküzdeni a létünk alapját jelentő feladat kudarcával, azzal, hogy nekünk más életút adatott?

A kudarc alapvetően fájdalmat jelent, és tulajdonképpen a vér szerinti gyerek lehetőségének elvesztése is ilyen fájdalmas folyamat lehet. De mint minden fájdalmat, az ember képes ezt is feldolgozni – csak érintettként ott, abban az élethelyzetben ezt nem tudjuk elképzelni. A tényt, hogy nagy valószínűséggel nem születik vér szerinti gyerekünk, fel kell tudni dolgozni, és a feldolgozás során nem spórolhatjuk meg a fájdalmakat sem. Persze, ez nem megy parancsszóra. A szakemberek gyakran említik itt a gyászreakció fogalmát. A tapasztalatok szerint a döbbenetet, a kétségbeesést követően eljön az ideje a sírásnak, a tagadásnak, a bűnbak-keresésnek, az apátiának; eljön a mélypont is, amikor az ember sokszor már felkelni sem akar reggel az ágyból, hogy munkába induljon. De egyszer csak felfigyelünk rá, hogy már nem fakadunk sírva minden kisbaba látványától, és fájdalmunkban nem akarunk belerúgni minden babakocsit tologató, boldog kismamába… Eljön az az idő is, amikor oldódik bennünk a fájdalom, megküzdünk ezzel a gyásszal, és előre tudunk nézni, érdekelni kezdenek minket a hétköznapi kihívások és az új lehetőségek. Sokszor persze évek telnek el, amíg eljutunk a felismerésig, és megfontoltan, erős vággyal döntünk az örökbefogadás mellett. Ez a döntés pedig igazi oldást hoz az ember életébe.

A kérdésfeltevés, hogy valamilyen szörnyűséges kudarccal kell itt megküzdeni, és ezután pedig valamilyen „más”, talán éppen csökkentebb értékű életút adatik az örökbefogadást választó pároknak – félrevezető, és talán bántó is.

Persze, az ember ösztönösen is a saját véréből akar gyermeket – ez a természet rendje. De a vér szava sem minden: a házastársam, akihez nem fűz vérségi kötelék, vajon kevésbé fontos része az életemnek, mint a például az édestestvérem? Hiszem, hogy az a szülőpár, amely az örökbefogadás kapujában áll, és a gyermekre való várakozás idejét tölti, világosan érzi, hogy ez nem egy kudarc végeredménye. Éppen ellenkezőleg. Sok pár megfogalmazta az örökbefogadási eljárás euforikus állapotával kapcsolatban, hogy most valami eredendően jó és fontos történik; vagy hogy életében először volt képes felelős, életre szóló és boldogságot jelentő döntést hozni.

Aki nem örökbe fogadó szülő, egészen bizonyosan nem tudja átérezni, hogy milyen az a szülői szeretet, amely minket a gyerekünkhöz fűz. Éppen ezért úgy vélem, ha nekünk, örökbe fogadóknak valami hátrányunk van, akkor az a környezet különféle, rejtett módokon megnyilvánuló sajnálata, amely persze az át nem élt élethelyzetből, a meg nem értésből fakad. Annak, aki kívülről néz egy családra, ahol a gyerek történetesen nem vér szerinti, gyakran ott motoszkál a fejében – még ha a legjobb szándékkal is – az gondolat: milyen példás, szép család, „pedig”… Úgy látom, hogy ezzel a mechanizmussal majd a gyerekeinknek is meg kell tanulnia együtt élni. Ha viszont a szülei részéről élete minden percében, testben és lélekben is érzi és tudja, hogy számunkra ő nem egy „pedig”-gyermek, akkor semmi okom sincs az aggodalomra.

Az örökbefogadás a szülővé válásnak nem egy „más” útja. Ez is egy az emberi életutak közül, és napról napra rengeteg örömöt tartogat a számunkra.

Hogyan lehet segíteni, bátorítani az örökbefogadás felé forduló párokat? (Jó példa, könnyebb szabályozás, anyagi támogatás, stb.)

Sajnos nyilvánvalóak a felszínes információáramlás romboló hatásai: ennek a káros tendenciának viszont éppen az az örömteli folyamat az oka, hogy mind gyakoribbá válnak az örökbefogadások. Minél többet beszélnek róla a helyzethez méltatlan felszínességgel, az örökbefogadás annál több aknát rejtegethet például egy döntés előtt álló házaspár számára. A közhelyes, általános igazságokat harsogó állítások táptalajt ad a tévhiteknek, a megalapozatlan félelmeknek. A népszerű sajtóban többnyire a „különleges” a hír, pedig hát az örökbefogadás igazán hétköznapi történet, még ha csodaként is éljük meg. Mert velünk történik, akik átlagemberek vagyunk, és egyáltalán nem vagyunk különlegesek: egyszerűen csak gyereket akartunk, és így lettünk család. Az emberi élet igazi értékeit, amelyek egy örökbefogadás során kitárulkoznak, a média ritkán képes hitelesen megfogalmazni. A hiteles és az emberi lélek árnyalatait is tisztelő történetmeséléseknek nagyobb szerepet kellene kapnia.

A személyes beszélgetések, találkozások alapvető szerepe nem kétséges: életközeli képet kapni csak a tapasztalatok őszinte megosztásából lehet, és csak a hiteles légkör segít megerősíteni egy párban az örökbefogadás melletti önálló döntést. A közösségérzés tudata is ilyen tényező, a szülői klubok (pl. az Ágacska Alapítvány által szervezett programok), a kötelező örökbefogadói tanfolyamok is mind azt erősítik meg a párban, hogy nincsenek egyedül. Az önismeretben való elmélyülés, a házastárs jobb megismerése, egy újfajta nyitottság „tanulása” mind nagy lehetőséget jelent az új élet megkezdéséhez, ebben számtalan segítségforrásra akadhatunk az örökbefogadás „területén” dolgozó szakemberek részéről.

A legtöbb erőt adó tudást azonban önmagunkban találjuk meg, amikor elfogadjuk, hogy nem minden úgy történik, ahogyan mi magunk eltervezzük. És amint elengedjük magunktól a saját, emberi terveink görcsös akarását, világossá válik, hogy az addig ismeretlen lehetőségek mennyi örömet tartogatnak a számunkra.