Bagdy Emőke: A lányoknak társat kell találniuk
Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer Magyarországon, a gyerekek pedig túlzottan leterheltek Bagdy Emőke szerint. A professzor asszonnyal az oktatás mellett családalapításról, kuruzslókról, frusztrációkról és generációs problémákról is beszélgettünk.
Magyar Nemzet: Sok szó esik az oktatási rendszer problémáiról, ezen belül is a gyerekek túlzott leterheltségéről. Az idősebb generációtól viszont rendszeresen azt halljuk, az ő idejükben sem volt könnyű, mégis ember lett belőlük. Valóban nagyobb a teher ma a fiatalokon?
Bagdy Emőke: Igen, túl vannak terhelve a gyermekeink, eleve azért is, mert nem lehetséges szinte egész nap az iskolában lenni, és ebben a kötöttségekkel teli miliőben monoton ingerek között folyamatosan a tanulással foglalkozni. Ez kimerítő, stresszes állapot. Sok szülő panaszolja, hogy a naponkénti hosszú iskolaidő ellenére a gyermekkel otthon kell megíratni a házi feladatot, elmagyarázni, amit nem tudott megérteni az iskolában. Ez többnyire nem a pedagógus hibája, mert ő is túlterhelt, sőt kiégett. Retteg a terjedelmes szakmai portfóliótól – szerencsére ígéret van leegyszerűsítésére –, a minősítő procedúrától, vagy azon a méltánytalanságon kesereg, hogy hosszú és odaadó pedagógusi pályája ellenére még alá kell vetnie magát egy ilyen megmérettetésnek.
MN: Térjünk azonban vissza a fiatalok lelki terheire…
BE: Mára erőteljesen megváltozott a szocializációs folyamat, a családi nevelés. Az egyszülős családok magas száma, a válások gyarapodása, a még ép családokban észlelhető érzelmi hiányosságok, az apahiány – hiszen annyit dolgozik a legtöbb férfi, hogy az apaszerepre már alig marad ideje –, az anya túlterheltsége kedvezőtlenül befolyásolja a gyermeki személyiség fejlődését. Nincs élő és meleg szeretetkapcsolat, ridegtartáson nőnek fel a gyerekeink, nem várja haza őket szerető család. Elhatárolódnának szüleik boldogtalan életétől, miközben ahhoz meg haladékra van szükségük, hogy kilépjenek a felnőttlétbe. Marad a struccpolitika. A fiatalok a serdülés idejétől kezdve a kortársakkal találják meg kapcsolati igényeik kielégítését, és belép a devianciák veszélye, a drog, az alkohol, a dohányzás. Veszélyes állapot, mert nagy a valahová tartozni akarás szükséglete, és ehhez kevés olyan helyzet kínálkozik, amely építené felkészülésüket a felnőttségre. Pedig azt tekinthetjük érett felnőttnek, aki tud adni, felelősséget vállalni és elköteleződni. Nincs időben érés, kitolódott a függeszkedést kívánó gyermekkor, a mamahotelben, a gyermekségben maradás. Nemcsak lelki teher van a fiatalokon, hanem objektív egzisztenciális is. Tanulnak, de diplomájuk gyakorlásából nem tudnak megélni. Természetes, hogy rettegnek további felelősségek vállalásától, hiszen sokan magukat sem tudják eltartani.
MN: Az iskolapszichológusi rendszer esetleg támasztékot jelenthet. Ez hogyan funkcionál?
BE: Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer. Volt, de amint kezdett kiépülni, letarolta az átgondolatlan oktatásügyi átszervezés, melynek következtében ezer gyermekre jut egy iskolapszichológus. Ez vétek a gyermekeink ellen. Ma ugyanis Magyarországon az iskoláskorú gyermekeknél a mentális, pszichikai vagy alkalmazkodási és magatartási zavarok előfordulási aránya 15,8 százalékos, azaz már a népbetegség szintjét éri el. Súlyos, kezeletlen helyzet ez, amely égetően fontossá tenné, hogy az iskola ezeket a bajokat ne terhelhesse tovább a pedagógusokra. Ott sem volna szabad stigmatizálni pszichiáterhez küldéssel, ahol már a klinikai szintű érintettség is fennáll, ahol gyógyítómunkára van szükség, mert a nevelési tanácsadó rendszer kitűnően képes ellátást, kvázi gyógyítást vállalni. Csakhogy felszámolták a nevelési tanácsadók önálló rendszerét is, amely egyfajta hungarikum volt. Beolvasztották a pedagógiai szakszolgálat gigantikus rendszerébe, melynek működési szabályozása kedvezőtlen, sok esetben átgondolatlan, kaotikus. Például olyan ellátási elgondolások születtek, hogy külön legyen a diagnosztikai munka, és más végezze a terápiát. Ez képtelenség. Nagyon sok hiba történt, és éppen a szakembereknek, a klinikai szakpszichológusoknak nem adatott beleszólási jog. Mivel a pszichológusoknak nincs kamarájuk, semmilyen jogi és érdekvédelmi lehetőségük nincs. Mindeközben az ellátandó esetek száma nő. Valamennyi gond a pedagógus nyakába szakad, aki nem terapeuta, nem pszichológus, és nem is az volna a dolga, hogy az iskolai bántalmazással, agresszióval és egyéb atrocitásokkal foglalkozzon, hanem hogy tanítson. Feltéve, ha marad rá ideje a sok adminisztráció mellett.
MN: Mintha a mindennapokban is ciki lenne pszichológus segítségét kérni. A tinédzsereknek különösen…
BE: Sajnos nálunk a pszichológiai tájékozottság még mindig rendkívül hiányos, a fejekben lévő tudás nagyon eklektikus. Nincs semmiféle szabályozás. Mindenki úgy véli, hogy ért az emberi lélekhez, sokan érzik magukat felkentnek, erre rendeltnek. A kuruzslók, hályogkovácsok óriási károkat okoznak. Hétvégi gyorstalpalói képzettséggel végeznek családállításokat, ez égbekiáltó, ráolvasnak a kliens fejére olyan dolgokat, amelyeket aztán nem tud feldolgozni. Szóval tényleg sokakban él a félelem és az averzió a „diliflepnivel” szemben, ezért aztán nem szakemberhez mennek, hanem ide-oda mindenféle segítőkhöz.
MN: Gyakori tapasztalat, hogy az orvosok a lelki eredetű problémák kezelését erős nyugtatókkal kezdik. Az egészségügyben sincs kapacitás a dolgok mélyére ásni?
BE: Hasonló a helyzet, mint a pedagógusoknál. Bármennyire is képtelenség, de az orvosnak sincs ideje elmélyülni a lelki háttérproblémákban. Ha volna is, csak személyisége erejével, humanitásával tudna gyógyítani, hiszen nem tanult az egyetemen pszichoterápiát. A pszichiátereknek pedig kis részük végezte el a pszichoterápiás képzést. Milyen lehetősége marad? Hogy azt tegye, amiben kompetens, ezért gyógyszerrel gyógyít.
MN: Térjünk át egy másik generációra, a harmincasokéra. Mit tanácsolna azoknak, akik az egzisztencia hiánya és a munkahely elvesztésének félelme miatt nem akarnak gyereket vállalni, vagy legalábbis erre hivatkozva halogatják azt?
BE: Senki sem olyan okos, hogy tudja, mi volna a jó megoldás a másiknak. Viszont magasabb szinten lobbiznék és lobbizom is, hogy olyan ifjúságpolitika legyen, amellyel segítik a fiatalok fészekrakását, gyermekvállalási kedvét. Üdvözlöm a csok bevezetését, a családi adókedvezmény rendszerét, ezek óriási jelentőségűek! Ahogyan az is, hogy állása lehessen a friss diplomásnak, és bízom a kormányzat bölcsességében, hogy felismeri, a munkát meg kell fizetni, mert kényszerűségből pályaelhagyó, aztán hazáját elhagyó lesz egyre több ifjú ember. Hogy gyermekek szülessenek, ahhoz család, biztonság és sok egyéb szükségeltetik. Aki elolvassa Benda József most megjelent, A szakadék szélén című könyvét, megretten. Meredek fogyási lejtőn indultunk el. Ha 140 ezer gyermek születne egy évben, akkor állna meg a zuhanás, s a folyamat még megfordítható lenne. Belátható, hogy ez nem fog menni.
MN: Mégis jó nagy vita kerekedett ebből…
BE: A „harmincasokkal” mélyen együtt érzek, és klinikai praxisomban az egyedül maradókat szeretettel terelem az intenzív párkeresés irányába, nehogy a magány pusztító örvényébe jussanak. Meg kellene értenünk, hogy az ember társas lény. A lányoknak társat kell találniuk, és merjenek családot alapítani a fiúk. Sokkal korábban, mint manapság, a harmincas éveik derekán. Csakhogy alig van ismerkedésre, kapcsolatépítésre alkalmas, méltó hely. A „Három királyfi, három királylány” mozgalom, amelynek kezdettől aktív résztvevője vagyok, sokat tesz a fiatalok boldog családi életének elindítása érdekében.
Az interjút a Magyar Nemzet Online felületén tudjátok folytatni.
