Dióssy Klári: “Szeretek rámosolyogni másokra. Hiszem, hogy amit adok, azt vissza is kapom.”

Minden interjú előtt izgulok, mert nem tudhatom előre, hogy valójában milyen személyiség az, akit faggatni fogok. Jó kedvében lesz és vidáman tudunk majd beszélgetni? Esetleg egy zápor a kedvét szegi és mindent harapófogóval kell majd kiszednem belőle? Átjön majd az olvasóknak, amit szeretnék az alanyomról tudatni? Sok kérdés volt bennem, a mai interjúalanyommal kapcsolatban is, de Dióssy Klári az első szavával elvarázsolt és azon nyomban tegeződésre „kötelezett”.  

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2016. február 17. Csontos Dóra

Minden interjú előtt izgulok, mert nem tudhatom előre, hogy valójában milyen személyiség az, akit faggatni fogok. Jó kedvében lesz és vidáman tudunk majd beszélgetni? Esetleg egy zápor a kedvét szegi és mindent harapófogóval kell majd kiszednem belőle? Átjön majd az olvasóknak, amit szeretnék az alanyomról tudatni? Sok kérdés volt bennem, a mai interjúalanyommal kapcsolatban is, de Dióssy Klári az első szavával elvarázsolt és azon nyomban tegeződésre „kötelezett”.


Családháló: Óriási felháborodás és médiaérdeklődés övezte Jakupcsek Gabriella leváltása az MTVA-ban a Ridikül című műsorban. Mit tapasztaltál, hogyan fogadtak a nézők és a munkatársak?

Dióssy Klári: Egyáltalán nem volt könnyű átvenni egy olyan műsort, amit teljesen az ő nevéhez kötnek a nézők, az ő habitusát fogadták el benne. Én pedig valóban egy teljesen más személyiség vagyok, mint a Gabi. Nagyon érdekes volt egy néző hozzászólása a minap, miszerint az almát sem hasonlítjuk a körtéhez, de mind a kettőt lehet szeretni. Én ebben hiszek és nagyon találónak tartom. Persze küzdök az előítéletekkel, amiket kapok, de az erőt ad nekem, hogy nagyon sok pozitív kommentelő is van, akik szeretnek és biztatnak. Már elindult egy folyamat, közel három hete látnak a nézők, ezért azt gondolom, hogy kezdenek megszokni, és a nézettség elég jó. Így azért már egy icipicit jobb a lelkemnek, de azért nekem is nehéz ez a feladat. Beleszokni valami újba, megszokni, amit elvárnak, de próbálok előre tekinteni.

Amit említettél a kérdésedben a munkatársakról, róluk azt tudom mondani, hogy egy profi gárda. A néző sokszor azt hiszi, hogy ott egy téma és a műsorvezető, aki beszélget a vendégekkel. De mögöttem egy nagyon profi csapat áll, akik komoly felkészülést nyújtanak nekem. Annak meg külön örülök, hogy a vendégek nyolcvan százalékát ismerem a Család-Barát műsor révén. Az ő szemükben és a reakciójukból azt látom, hogy örülnek nekem és abszolút elfogadnak.

Most elindult egy új év, egy új névvel. Remélem beleszokunk mindannyian. Tudom, hogy ehhez nem csak a nézőknek, de nekem is türelem kell, mert ez nem rutinmunka. Ehhez rengeteg adásnak el kell telnie, rengeteg élménynek és szituációnak ki kell derülnie ahhoz, hogy én ezt majd a lehető legjobban tudjam csinálni. És én szeretném a legjobbat nyújtani a nézőknek.

CSH: Mennyivel másabb a Ridikül a Család-Baráthoz képest?

DK: Itt szűk egy óra áll rendelkezésünkre, hogy egy témát alaposan körbjeárjunk, míg a Család-Barátban 8-10 perc állt rendelkezésre az élő adásból egy téma kifejtésére. A laikus ember azt gondolja, hogy itt csak cseverészünk, pedig nem. A Ridikül keményebb feladat abból a szempontból, hogy figyelnem kell arra is, hogy minden beszélgetőpartner körülbelül ugyanannyiszor szólaljon meg, és társként kezeljenek engem is. El kell érnem, hogy ne csak az én kérdésemre válaszoljanak a vendégek, hanem egymással is merjenek beszélgetni, kérdezni, vitázni. Ezt sokkal nehezebbnek érzem. Szóval nem az a nehéz, hogy ismerjem a vendégeket, és tudjak majd kérdezni tőlük a témával kapcsolatban – ez az egyik feladat, de eddig is készültem, ezzel nincs gond –, az a nehézség, hogy őket balanszban kell tartani. Volt két olyan adásom is már, amikor nemcsak egy negyedik ember ült be plusz embernek, hanem mondjuk egy házaspár, vagy egyszerre volt bent hat pasi, akiknek teljesen más az észjárása. Nekem most inkább ez a nehéz. De abszolút megkapok minden segítséget.

CSH: Bármilyen cikket olvastam vagy adást néztem meg, áradt belőled a pozitív kisugárzás. Az összes fotón mosolyogsz. Minek köszönhető ez a pozitív életszemlélet?

DK: Kedves vagy, hogy ezt észrevetted. Nem akarok nagyon mélyen belemenni minden múltbéli eseménybe, de nagyon sok gödörből kellett már nekem is kimásznom. Öt évvel ezelőtt ott kellett hagynom Szegeden csapot-papot és fel kellett költöznöm Pestre, mert választanom kellett, hogyha televíziózni szeretettem volna továbbra is. Hiába dolgoztam már akkor is sokat Pesten a haza az nekem Szeged volt, és tudod ezt szó szerint napok alatt kellett eldöntenem. Itt voltak a barátaim, a lakásom, az addigi munkám. Ez egy hihetetlen nagy váltás volt, és ilyeneket csak akkor tud szerintem megugrani az ember, ha nagyon előre tekint, és nagyon pozitívan látja a dolgokat. Máshogy sokszor nem is tudtam volna kimászni a gödörből, ha nem vagyok pozitív.

A mosolygás pedig egy olyan dolog számomra – aki egyébként nagyon szeretetéhes-, hogyha valakire rámosolygok, akkor ők is fognak rám. És ez be is igazolódott, mert az első adásban épp arról volt szó, hogyha te adsz, akkor azt vissza is kapod. És én is így működöm. De gyerekkorom óta alapjáraton ilyen vagyok. Elég pozitívszemléletű a családom is, mindig támogattak a munkában és az életem többi területén is. Most, ahogy beszélgetünk is elmosolyodom… Ez egy alap dolog nálam. Én is vagyok szomorú, és sokszor ingadozom, de fontos, hogy mindig előre nézzünk.

CSH: A mosoly egy álarc is lehet…

DK: Igen. Sokszor fordul elő velem is, hogy magamra erőszakolom a mosolyt, mert nem akarom, hogy arról kérdezzenek, hogy mi fáj vagy mi bánt. Nem feltétlenül egy hamis képet akarok magamról mutatni, csak az ember nem szívesen beszél arról, ami épp bántja. Tegnap a patikában egy hölgy nagy örömmel kérdezte, meg, hogy én vagyok-e az a TV-ből és, hogy most milyen jó napja lett. Ilyenkor mosolygok, mert ezzel fejezem ki, hogy boldoggá tett azzal, amit mondott.

CSH: Nemrégiben kislányod, Adél elvesztéséről vallottál a sajtóban. Hogyan lehet egy ilyen traumát feldolgozni? Szabad erről beszélnünk, nem szakad fel a sebek? A leukémia egy hosszadalmas és fájdalmas betegség. Mi segít ilyenkor egy édesanyán? Az elnyomás? A felejtés?

DK: Én bármikor szívesen beszélek Adélkáról, és eddig sem azért nem beszéltem róla, mert titkolni akartam, csak nem szerettem volna, hogy a munkámat eköré építsék fel. Mert akkor mindig van egy sajnálat, egy másfajta elfogadás és nem biztos, hogy kialakul egy reális kép rólam.

Gondolkodom azokon, amiket mondtál, de én egyik kifejezést sem használom. Nem bántásból, csak nehéz megfogalmazni azt, hogy én ezt, hogy kezelem. Nem tudom háttérbe szorítani, mert minden reggel, amikor felkelek Adélka ugyanúgy ott van. Mint, ahogy azt sem tudom mondani, hogy nekem csak Máté a kisfiam, hiszen ott a lányom is. Meg kell küzdeni ezzel a mindennapokban. Ez egy nagyon nagy csomag, amit nem lehet letenni. Nem tudom, hogy fel lehet- e dolgozni. Fogalmam sincsen. Elfogadtam, hogy így kell élnem. Persze rengeteg feloldozást ad a Máté, de pótolni nem tud. Ő egy másik személyiség. Ő Adélnak a testvére. Ahol több gyerek van a családban, ott sem egymást pótolják…

Az kell elfogadnom, hogy ez a fájdalom ott van a szívemben, és ezt nem elnyomni kell, hanem valahogy úgy átalakítani, hogy, amikor ő napközben szóba kerül, akkor azokat a pozitív dolgokat hozzuk elő róla, amik boldoggá tesznek. Ne a leukémia, meg a kórházban töltött napok, és a kopasz kis feje jusson eszembe, hanem az a végtelen sok boldogság, amit ő adott nekünk. Ő minden nap itt van, de én ezt nem bánom.

Elakad a szavam, és csak nehezen jutok szóhoz, hisz mit kérdezhet az ember egy ilyen vallomás után… Még ő kér tőlem elnézést, és türelmesen vár, míg újra összeszedem magam.

CSH: 41 évesen szülted meg második gyermekedet, Mátét. Azt mondják ebben a korban már veszélyes gyermeket vállalni. Hogyan élted meg a várandósságod? Féltél az esetleges kockázatoktól?

DK: Csak annyira, mint bárki más. Ha én félve álltam volna ennek neki, akkor bele sem kezdek. Máté teljesen természetes úton fogant meg, mi akartuk őt. Kistestvért viszont már nem tervezünk neki. Természetesen izgultam, amikor a kombinált tesztet megcsináltuk, de akkor szerintem minden kismama izgul. Én nagyon pozitívan álltam ehhez az egészhez. Nagyon bíztam az orvosomban. Oké, ott az internet, ami ad egy csomó felületet, de vagy kétségbeesel a hülyeségek láttán, vagy bízol az orvosodban, a szülészedben. Próbáltam magamra nagyon vigyázni, de egyébként én sokszor rosszul voltam. A folyamatos hányinger elnyomtam a félelemérzetemet (nevet), de erre a doktorbácsink amúgy is azt mondta, hogy ez nagyon jó, mert akkor sok a sárgatesthormon, ami jót tesz a gyereknek. Ekkor mondtam azt, hogy jó, akkor bevállalom, csak jó legyen a gyereknek…

Máté szépen természetesen, komplikációktól mentesen megszületett, és azóta sem volt komolyabb betegsége. Nagyon stramm kisfiú.  

CSH: Egy interjúban azt olvastam aznap kezdetél el vajúdni, amikor a kislányodat elvesztetted. Nem félted Mátét minden pillanatban?

DK: Féltem, de nem a betegségektől. Adélnál valószínűleg egy vírusfertőzéssel indult a leukémia. Teljesen más a két gyerek. Adél aludt, a Máté nem. Adélka nagyon kis vékony volt, míg a Máté jó evő. Az egyik lány volt, a másik fiú. Inkább attól féltem, hogyha elmegyek valahova és másra kell hagynom, akkor jókezekben lesz-e, hiába tudom, hogy igen. Másokban kell jobban megbíznom. Az eszemmel tudom, de a szívemmel féltem. A játszótéren is fogom a kantárját, nehogy leessen a mászókáról. Van bennem féltés, de nem a betegségektől, hanem egy túlzott óvás van bennem, amin tudom, hogy változtatnom kell.

Ez a párhuzam, amit említettél engem is sokáig foglalkoztatott. Túlhordtam a Mátét és egyre inkább közelített ez a két időpont egymáshoz. Aznap, amikor elkezdtek beindulni a fájások ezt átfordítottam magamban és azt mondtam, hogy ennek oka van. Adélka és közte biztos egy szoros kapocs van, és ezt érzem azóta is sok mindenben.

CSH: A Máté név jelentése, pedig Isten ajándéka.   

DK: Igen, és ezért is lett ő Máté. Amikor megtudtuk, hogy kisfiú lesz, akkor elkezdtünk sok más szülőhöz hasonlóan utóneveket keresni. Nem kifejezetten ez alapján kerestünk, de amikor ezt a részt elolvastuk egymásra néztünk a Sanyival és éreztük, hogy ez eldőlt. 

CSH: Ha jól tudom két éve a Balatoni nyár forgatása alatt talált rád újra a szerelem. Hogyan ismerkedtek meg Sándorral? Mit tanultak egymástól, ami segítette a közös életeket?

DK: Nyáron lesz három éve. Mi gyorsan akartunk mindent, de ez jó döntés volt. Nem tudtuk, hogy jön-e a baba, de jött, szóval mi egy kis burokban élünk most. Ő hangmérnök volt a Magyar Rádiónál és a Balatoni nyárig mi nem ismertük egymást. Aztán a forgatáson elkezdtünk beszélgetni és egyszer csak kialakult a szerelem.

Azt, hogy Sanyi mi tanult tőlem, az talán az élni akarás és a kitartás lehet. Ténylegesen nem tudom, mert még nem kérdeztem rá, csak ezt veszem észre a mindennapokban. Én pedig a stabilitást tanultam meg tőle. Azt, hogy hinni kell abban, hogy ez tud működni. Nem arról van szó, hogy én letettem arról, hogy lesz családom, és most nem kifejezetten a gyereket értem ezalatt, mert két ember is tud egy kerek egészben működni. Inkább abban reménykedtem, hogy találok magamnak egy társat. Az igazi elfogadás viszont az volt számomra, amikor azt mondta, hogy ő akkor is vállal, ha nem lesz gyerekünk, mert szeret. És én akkor azt mondtam, hogy igen, ez az, és itt engedtem el az a görcsös vágyódást a gyerekre. Ő azt a szerelmet, elfogadást és türelmet adja, amit még nem kaptam meg korábban senkitől. Megtanultam mellette lassítani.

CSH: Hamarosan ki is mondjátok a boldogító igent. Tudhatunk néhány titkos részletet? Izgulsz? Máténak lesz külön feladata a nagy napon?

DK: Nem titok, összeházasodunk a nyáron, de szeretnénk ezt megtartani magunknak. Nem szeretném, ha sajtófelhajtás lenne körülötte. Máté szülinapjával lesz egybekötve, és egy kis családi együttlétet tervezünk a barátokkal. Még nem izgulok, a Máté szerepe pedig még kérdéses, mert nem tudjuk, hogy mennyit fog fejlődni a nagy napig. Lehet, de most még csak egy édes kerge másféléves, akire nem lehet rábízni semmit.

CSH: A múltkor mikor időpontot egyeztettünk a másféléves Máté ott mocorgott a közeledben. Mint mondtad, egy igazi izgő-mozgó gyerek. Mit tudhatunk még róla? Melyikőtökre hasonlít inkább és miben?

DK: Külsőre mindkettőnkre hasonlít abszolút, bizonyos kis nézése a Sanyié, a szája és szeme az enyém. Mindig mást látunk benne. Jelenleg az én személyiségem tükröződik vissza benne. Egy igazán pörgős kisfiú, aki imád olvasni, épp úgy mint én. Neki is annyira fontosak a könyvek, mint nekem. Hozza és mutogat, és magyarázza, hogy mi az vagy kérdez, hogy mi van anya, amikor látja, hogy könnyekig hatódom. Ilyenkor csak megölelem, mert egyszerűen túl csordul bennem a szeretet. Egy igazi anya-fia szerelem. Ő egy végtelen kis szeretetgombóc, annyi szeretet van benne. Most már elkezdett beszélni, gagyog minden szót össze-vissza, igazi kincs.

 

CSH: Úgy gondolom az élet minden területén révbe értél.

DK: Igen, fogalmazhatunk így. De nem szeretném, ha az olvasó azt gondolná, hogy minden kerek és nincs gond az életünkben. Mi is küzdünk a mindennapokkal. A gyerekkel kapcsolatban félre kell tennem azt a negatív érzésemet, hogy szegényt magára hagytam, amíg dolgozom, hiába van gondoskodó és szerető emberek közelében. De összeségében igen, boldog vagyok és kerek és jobbat nem kívánhatnék.

CSH: Mi tesz most a legboldogabbá?

DK: Máté. De inkább nem is ezt mondom, hanem, az amikor hárman együtt játszunk a szőnyegen. Ez tesz most a legboldogabbá. Amikor látom, hogy ott a könyv mellette és a Sanyival egymásra nézünk, hogy úristen, de édes.