“El tudok engedni” – Interjú egy nevelőszülővel Anyák napja alkalmából

A nevelőszülőnek lenni szép feladat, ugyanakkor rengeteg megpróbáltatás is. Dobosné Kátai Erika, egy vérszerinti, két örökbefogadott és rövidesen már négy nevelt gyermek „anyukája” a nehézségekről, a mindennapokról, az örömteli pillanatokról és arról mesélt, milyen meglepetésben volt része a tavalyi Anyák napján…

 „Végül is egy ekkora házat be kell lakni, nem?” – tréfálkozik Dobosné Kátai Erika, aki felnőtt lánya mellett még öt gyereket vállalt, sőt, ahogy mondja, „ha a Jóisten is úgy akarja, hétfőn jön a hatodik”. A gyerekeket beküldi a szobába játszani, amíg mi beszélgetünk, hiszen nem egyszerű témáról lesz szó: a gyermekeket kiemelték krízisben lévő családjukból. Erika és férje három éve a most már 14 éves Alexet és testvérét, az 5 éves Dávidot vállalták nevelőszülőként, majd két éve – lévén elfogadták korábbi örökbefogadási kérelmüket – csatlakozott a családhoz a 11 éves Szabolcs és a 8 éves Johanna. Fél éve szintén nevelt gyermekként a 2 éves Kristóf érkezett, most pedig már mindenki nagyon izgatott az 5 éves Gergő miatt. „Anya, milyen, hogy néz ki, mekkora?” – kérdezgetik Erikától.

Mert hogy a gyerekek anyának szólítják. „Hivatalosan nem lehetne, de mivel a két sajátom annak szólít, a többiek is így hívnak, ez az ő döntésük.” A vérszerinti szülőket, akik kéthetente látják őket, illetve hétköznap telefonon is beszélnek velük, édesanyaként és édesapaként nevezik – így megvan a különbség. Erika elmondja, nem könnyű a szülőkkel, úgy érzik ugyanis, elszeretik tőlük a gyereküket, emellett szégyenérzet is van bennük, hogy nem tudják nevelni őket. „Nagyon bonyolult a lelki világuk, el sem tudom képzelni, mit érezhet ilyenkor egy szülő, ha elveszik tőle a gyermekét! De arról szó sincs, hogy elszeretnénk a gyerekeket, ugyanúgy ragaszkodnak, kötődnek hozzájuk, mint korábban, ha nem jobban. Mi azért vagyunk, hogy segítsünk ezeknek a családoknak, hogy rendezni tudják a soraikat, és ami még fontosabb, hogy segítsünk a gyerekeknek” – mondja.

Nehéz kezdet

Erika és második férje már elég idős volt ahhoz, hogy saját gyerekeik legyenek, így egy nevelőszülőséget vállaló barátnő bátorítására döntöttek úgy, hogy nem csupán elindítják az örökbefogadási kérelmüket, hanem egyben jelentkeznek nevelőszülőnek is. Bár első neveltjük, egy 16 éves lány túl nagy kihívásnak bizonyult, nem adták fel: „Őt elég későn emelték ki a családjából, nem lehetett szocializálni, családba integrálni. Fél évet töltött nálunk, majd kértük a gondozási hely módosítását. Sajnos nem volt könnyű időszak, de nagyon sokat tanultunk belőle.” Mint elmondta, nincs „válogatás”, hogy milyen gyereket szeretne. „Hivatalosan meg lehet mondani, hogy például fiút vagy lányt szeretnénk, hány éveset, de általában amikor egy gyereket el kell helyezni, krízishelyzet van. Nincs idő arra, hogy az ember válogasson. Aztán amikor az ember már odamegy egy kisgyermekhez, nem mondja, hogy ő nem kell” – mosolyog.

Közben a legkisebb gyerek ki-kijön a szobából, és Erika ölébe kéredzkedik. Ahogy beszél róluk, ahogy foglalkozik velük, minden szavából és mozdulatából árad a szeretet. Felmerül hát a kérdés, mi lesz akkor, ha valamelyiküket visszahelyezik a vérszerinti szülőkhöz. „Én el tudok engedni. Ez a feladatunk, hogy ha a család helyzete rendeződne, akkor elengedjük és segítsük a visszagondozást. Amíg a szülőkkel van kapcsolat ők a szüleik, mi csak segítünk” – magyarázza. Persze elismeri, nagyon hiányoznának nekik: „Amikor Alex és Dávid a nyáron elmegy egy hétre a dédihez, olyan üres a ház, túl nagy a nyugalom. Vagy amikor Kristóf a nagymamájánál tölti a hétvégét… Természetes, hogy hiányoznak.”

Szeretet és biztonság kell nekik

Nem rejti azonban véka alá azt sem, hogy néha nem könnyű a gyerekekkel. Vannak mélypontok, amiken át kell segíteni őket. Le kell csillapítani a dühüket, amit gyakran a szüleik iránt éreznek. „Minél később kerülnek ki a családból, annál inkább felteszik a kérdést: ’Miért pont én? Miért pont most? Miért nem tudtak a szüleim megváltozni, amikor figyelmeztették őket nem egyszer, nem kétszer?’. Ott van ez az állandó miért.” A megoldás Erika szerint az, hogy meg kell erősíteni a gyermekeket abban, hogy a szülei szeretik, és fontos, hogy ők is szeressék a szüleiket.
Emellett ezeknek a gyerekeknek rengeteg szeretetre és rendszerre, biztonságra van szükségük. Utóbbit azonban nem könnyű biztosítani. „A nevelőszülői elhelyezéssel az a gond, hogy az örökbefogadással szemben ez folyton a levegőben lóg, ami nagyon nehéz a gyerekeknek…”

Óvónői rutinnal

Erikán látszik az igyekezet és a rutin, hogy a gyerekek helyzetén javítson, ezért nem is meglepő, mikor kiderül, korábban óvónő volt, jelenleg pedig a gyereknevelésen túl hittant tanít és önkéntesként segít a helyi gyülekezetben, például gyermekprogramok szervezésében. Amikor megkérdezem, mit szeret legjobban a nevelőszülőségben, rávágja: a gyerekeket. Elmondja, nagyon jó olyan dolgokkal megismertetni őket, amikkel lehet, hogy egyébként soha életükben nem találkoznának. Johanna például balettozni jár, hogy koordinációja és figyelme javuljon, Alex tenorkürtöl, Szabolcs trombitálni tanul. „Emlékszem, amikor Alexszel először mentünk végig a rakparton. Tíz kilométerre laktak Budapesttől, de soha nem járt még ott. Amint egy 11 éves gyerek rácsodálkozik a parlamentre, a várra, a Halászbástyára, az komolyan nagyon megható volt” – meséli az élményeket. Hozzáteszi, az is nagyon jó érzés, hogy a nevelőszülőség által segíthet másoknak. „A férjem nélkül viszont nem menne, rengeteget segít…”

„Anya, nagyon szép a ruhád!”

Elmondja, aki nevelőszülőségen gondolkozik, mindennapos harcra kell felkészülnie, a gyerekeknek rengeteg mindent kell megtanítani a szókincstől kezdve. „De nagyon jó érzés, amikor az ember látja, hogy innen ide jutottunk” – teszi hozzá. A gyerekek lelki egyensúlya miatt fontos a sok állat is a házban és a körül: ékszerteknős, nyúl, macskák, kutyák. A körülöttünk szaladgáló csivava például bejön a gyerekek szobájába, amikor este imádkoznak, és ülve végighallgatja őket… Már készülök elmenni, amikor Dávid odaszalad hozzá és a derekánál átöleli: „Anya, nagyon szép a ruhád!” – kiáltja és továbbszalad. „Hát ezért érdemes” – mosolyodik el Erika. Mesél arról is, milyen volt a tavalyi Anyák napja: „A gyerekek ébresztettek ünneplőbe bújva, szépen megfésülködve, megmosakodva. Titokban készültek fel rajzokkal, verssel, énekkel, Alex pedig tenorkürtölt. Aki ilyet még nem élt át, el sem tudja képzelni, milyen érzés ez – mondja, s közben őszinte öröm cseng a hangjában. – Annyit már most is elárultak, hogy idén is készülnek valamivel…”