Félelem nélkül az utcán – munkában a menekültmisszió

Bevándorlók, menekültek eddig is éltek hazánkban, sokan mit sem törődtek velük. Voltak, vannak azonban olyanok, akik felebaráti szeretetből keresték a kapcsolatot velük, és évek hosszú során különös sorsokkal találkoztak. Most a migrációval kapcsolatos hírek, a terrorfenyegetettség miatt még fontosabb, tudunk-e mit kezdeni a hozzánk érkezőkkel, vagy ellenségként tekintünk rájuk?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2015. november 20. Paulik András

Bevándorlók, menekültek eddig is éltek hazánkban, sokan mit sem törődtek velük. Voltak, vannak azonban olyanok, akik felebaráti szeretetből keresték a kapcsolatot velük, és évek hosszú során különös sorsokkal találkoztak. Most a migrációval kapcsolatos hírek, a terrorfenyegetettség miatt még fontosabb, tudunk-e mit kezdeni a hozzánk érkezőkkel, vagy ellenségként tekintünk rájuk?


2005-ben kezdtük el látogatni Debrecenben, Bicskén a befogadó állomásokat hogy azokat, akik a hazájuktól, családjuktól távol kerültek vigasztaljuk, bátorítsuk – mondja Kanizsai-Nagy Dóra misszióvezető. Magunk sem gondoltuk volna, hogy ebből több lesz, mint egyszerű látogatás. Megismertük a személyes történeteiket, és tudtuk, ha megkapják a menekült státuszt, akkor ki kell költözniük a táborból, lakást, munkát keresniük. Azt tapasztaltuk, hogy bár a törvény adta lehetőségek letisztultak, egyértelműek, az idegen környezet, az ismeretlen nyelv, a szokások miatt nagyon nehéz a beilleszkedés, egyáltalán az, hogy kiismerjék magukat.

A Református Menekültmisszió 2006 óta működteti a menekültek társadalmi integrációját elősegítő programjait a lakhatás, oktatás, munkaerő piaci integráció területén. Tapasztalatuk szerint a befogadó társadalom és a befogadó közösségek nélkülözhetetlenek a sikeres integrációhoz.

Mennyi időt töltenek az érkezők a táborban?

– Fél – 1 évet. Mire kikerülnek a táborból, a gyerekek már elég jól beszélik a nyelvet, a felnőttek meg alig. Így gyakran ők lesznek a szülők „képviselői”. A tanköteles korúakat az országba lépéstől kezdve oktatásban kell részesíteni, ezt többnyire a táborokhoz közeli iskolák vállalják, ahol magyarul tanítják, felzárkóztatják őket.

A befogadó állomásról sokan Budapestre jönnek, mert azt hallották, hogy itt könnyebben találnak munkát, több a lehetőség, a gyerekek pedig, úgy, mint a magyarok beiratkozhatnának a lakcím szerinti iskolába. Azt vettük azonban észre az évek folyamán, hogy az iskolák megijednek, ha egy külföldi gyerek érkezik, főleg, hogy nincsenek előtanulmányokat igazoló papírjaik. Olyan is van, hogy nem is jártak korábban még iskolába, mert már évek óta úton van a család.

Ha a kezdetektől segítő közeg fogadja őket, akkor a családok nem akarnak továbbmenni, mert újra tudják építeni az életüket. Sokszor van honvágyuk, de olyan országokból jönnek, ahová egyelőre nem térhetnek vissza. Örülnek, hogy itt félelem nélkül kiengedhetik a gyerekeket az utcára.

– Miben tudtok segíteni nekik?

– A családok összetartásától, teherbírásától függ, hogy mit javasolunk a gyerekeknek. Van, akinek jobb a körzeti iskola, van, akit egy jól bejáratott „gyűjtő” iskolába küldünk, ahol már tapasztaltak a tanárok ezen a téren. Nem hagyjuk magukra őket, a magyar mint idegen nyelv tanáraink már a beiratkozáskor személyesen felveszik a kapcsolatot az iskolával. Kezdetben egy EU-s projekt keretében csak menekült és oltalmazott státuszú gyerekekkel foglalkoztunk, de egyre többször fordul elő, hogy a menekült gyerekek hozzák magukkal a kárpátaljai, az Amerikából visszavándorolt osztálytársukat, vagy a kínai barátjukat. Kérték, hogy hadd járjanak órára, mert ők sem beszélnek jól magyarul.

– Milyen speciális módszereket kell alkalmaznotok?

– Időnként küzdeni kell, hogy engedményeket tegyenek a tanárok. Például könnyebb a nyomtatott betűvel való írás azoknak, akiknél nem latin betűket használnak. Később úgyis meg kell tanulniuk a folyó írást, de időt kell hagyni. Vagy akár azt is meg kell engedni, hogy lefényképezhessék a tananyagot. Ezek nem szokványos módszerek, de a cél érdekében meg kell engedni. Még azoknak is, akik iskolázottak, hatalmas ismeret hiányt kell leküzdeniük. Sokaknak naiv elképzelései vannak a jövőről, egyetemre vágynak, és nehéz szembesülniük azzal, hogy milyen lemaradásuk van.

– Mennyire terveznek hosszútávra?

– Az Afganisztánból, Szomáliából vagy Szíriából érkezetteknek nincs reális esélye a visszatérésre, ők mindenképpen itt tervezik a jövőjüket. Mégis, olyan szakmákat keresnek, ami a hazájukban is használható tudást ad. Sokan választják az egészségügyi pályát, ápolók, gyógyszerésznek mennek. Egy Nyugat-Szaharai fiú például mentőápoló akar lenni, fogtuk a fejünket, hogy szegény traumatizált menekült baleseteket fog látni, hogy dolgozza fel. De mi az európai világunkban el sem tudjuk képzelni, hogy ők milyen helyzetekben edződtek, elfelejtjük, hogy amit átéltek, az megerősítette őket.