Földközelben

Amikor Lévai Anikó a reggeli futásból hazaérkezve ajtót nyitott, még hihettem volna, hogy a miniszterelnök kedvenc desszertjéről vagy a népszerűség árnyoldalairól fogunk beszélgetni. Az összetekert veteményágyás-alaprajzokkal és mezőgazdasági szakkönyvekkel telepakolt íróasztal, ami mellett a nappaliba menet elhaladtunk, azonban már jelezte, hogy nem egy habkönnyű „fitneszinterjú” következik.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. április 16. Paulik András

Amikor Lévai Anikó a reggeli futásból hazaérkezve ajtót nyitott, még hihettem volna, hogy a miniszterelnök kedvenc desszertjéről vagy a népszerűség árnyoldalairól fogunk beszélgetni. Az összetekert veteményágyás-alaprajzokkal és mezőgazdasági szakkönyvekkel telepakolt íróasztal, ami mellett a nappaliba menet elhaladtunk, azonban már jelezte, hogy nem egy habkönnyű „fitneszinterjú” következik.


– Milyen gyakran megy futni?

– Ötször egy héten. Kollégistakorom óta futok reggelente. Nemcsak a kondíció miatt, hanem azért is, mert futás közben tudok a legjobban gondolkodni. Amikor vizsgára készültem, végigpörgettem a fejemben a tételeket, de a nagycsaládos napirendet is kiválóan meg lehet tervezni közben. Van egy „elit klubunk” a Normafánál, csupa sokgyerekes anyuka, akiknek reggel csak annyi idejük van, hogy eltrappoljanak futni. Kell az állóképesség, hogy bírjuk a napot. A korai kelés ma is a legnehezebb. A gyerekek is korán mennek, ki úszni, ki angolórára. Meghajtom őket. A hét és fél éves Flóra téli hajnalokon fogadkozik, hogy ő nem lesz ilyen „gonosz anyuka”, és szerinte egyébként is az úszás nyári sport, télen korcsolyázni kell.

– Gondolom, magát is hajtja, nem csak a gyerekeket.

– Flóri egyszer lelkesen mesélte az oviban, hogy anya mi mindent dolgozik: virágot ültetünk, bevásárolunk, főzünk, mosunk, takarítunk. Az óvó néni megkérdezte, hogy „És apukád?” „Ő nem dolgozik” – válaszolta. „Hát, mit csinál?” „Beszélget.” Gyerekkoromban megszoktam, hogy lendületesen indul a nap. Szüleimnek tanyája volt, és emlékszem, mindennap – akár vasárnap, akár ünnepnap – az első dolguk volt az állatokat ellátni. Addig egy falatot sem ettünk, amíg az utolsó kutya is jól nem lakott. Azt hiszem, egyébként is újra meg kell tanulnunk, hogy nem lehet lazítani. Ha az ember beleolvas a nemzetközi gazdasági szaklapokba, arról cikkeznek, hogy nagyot változik körülöttünk a világ. Az ma már csak álom, hogy egyre jobban fogunk élni, egyre többet tudunk költeni, fogyasztani, és kevesebbet kell majd érte dolgoznunk. Nő a nyugdíjkorhatár, vissza kell fognunk a fogyasztást gazdasági és környezetvédelmi okokból is. Örülni kell, ha a jövőben a jelenlegi állapotot fönn tudjuk tartani. A ’45 után születettek úgy szocializálódtak, hogy folyamatosan nő majd az életszínvonal, és a nyugdíjas éveikben utazhatnak, pihenhetnek. 2006–2008 körül már nyilvánvaló volt, hogy ez irreális elképzelés, de – például Magyarországon is – hitellel pótolták a hiányzó javakat. Rengetegen vettek föl áruhitelt, vagy költöztek magasabb komfortú lakásba, mint amit a körülményeik megengedtek volna. Nemrég a rádióban hallottam – notórius rádióhallgató vagyok, mert közben lehet főzni, takarítani, vasalni –, hogy valaki így fogalmazott: „Elköltöttem azt, ami nem volt az enyém, arra, amire nem volt szükségem, azért, hogy olyanoknak imponáljak, akiket nem is szeretek.” Más vágányra kell állítani az életünket, főként a gyerekeink életét.

– Az irreális vágyak és a fals értékrend valószínűleg a médiából kerültek a tudatunkba. Talán nem volt elég markáns a család által képviselt értékrend? Hiszen a szocializmus előtt született generáció sokat szenvedett és küzdött.

– A média sokat ronthat a helyzeten, ha nem tudunk szelektálni. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél Gáncs Kristóf vezetésével van egy 10 perc szoli elnevezésű programunk. Ez egy középiskolásoknak szóló roadshow a szolidaritásról. Bemutatja, hogy a média milyen terjedelmet szentel bizonyos lényegtelen celebtörténeteknek, és mennyit a fontos híreknek. A fiataloknak szegezi a kérdést: van 10 perced a világra? Arra, hogy megismerd olyannak, amilyen? A szerencsétlenebb sorsú emberekért való felelősségvállalás nagyon fontos az életünkben. Ez a program azért nagyon hatékony, mert személyes kérdéseket tesz föl, és konkrét életeket, arcokat mutat meg. Sokkal hatékonyabb a meggyőzés, ha nem általánosságban beszélünk a problémákról, ahogy a drogellenes kampányunkban is, ahol különböző eszközökkel szimuláltuk a gyerekeknek a drog hatását, például egy forgó szobával. Aztán pedig leírtuk, milyen roncsolást végzett volna a szervezetükben a kábítószer, ha azzal érték volna el mindezt. Konkrét sorsokkal ismertettük meg őket, történetekkel, amelyekben a droghasználat menekülésnek tűnt, de nemhogy megoldást hozott volna, hanem még mélyebbre taszított. Ahhoz, hogy a szenvedést megismerhessük, sajnos nem kell a világ túlsó felére utazni. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat elindításakor az volt az álmom, hogy ha sikeresen működünk, 20-25 év múlva kitehetjük a táblát, hogy megszűnt, már nem lesz ránk szükség. Ehhez képest nagyobb szükség van a segítségre, mint bármikor. Ennek leginkább az az oka, hogy a család, amely védőhálót jelentett, azóta is sokat gyengült.

(A cikk folytatása a kepmas.hu honlapon olvasható.)