Gyarmati: A leginkább gyomorforgató, amikor az apa jelentett a fiáról

Ismét terítékre került az ügynökmúlt és a kommunizmus bűneinek feltárása: a kormánypártok a Nemzeti Emlékezet Bizottsága felállításával szeretnék tisztázni a homályos pontokat. A témával kapcsolatban Dr. Gyarmati Györgyöt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját kérdeztük.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. március 22. Gyarmati Orsolya

Ismét terítékre került az ügynökmúlt és a kommunizmus bűneinek feltárása: a kormánypártok a Nemzeti Emlékezet Bizottsága felállításával szeretnék tisztázni a homályos pontokat. A témával kapcsolatban Dr. Gyarmati Györgyöt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját kérdeztük.




– Miért kerül újra és újra elő az ügynök-listák tágabb értelemben vett feldolgozása, a kommunizmus bűneinek feltárása?

– Egyfelől azért, mert az elmúlt rendszerben meghurcoltak ügyének megnyugtató rendezése mindmáig elmaradt, másrészt azért, mert úgy tűnik, hogy a rendszerváltás óta minden új politikai garnitúra megkísérli a saját ízlése szerint újratematizálni ezt a kérdést. Az valóban igaz, hogy eddig az államszocializmus évtizedeiben megfigyelt, joghátrányt szenvedett, meghurcolt csoportok információs kárpótlása leginkább a “ki volt ügynök?” kérdés firtatására redukálódott, és ezzel tulajdonképpen a farok csóválta a kutyát, mert az ügynök a pártállami hierarchiában legalul helyezkedett el. Ehhez képest marad el a rendszer prominenseinek, szolgálatvezetőinek előtérbe kerülése, holott a teljes mechanizmusnak ők voltak az irányítói, és haszonélvezői.

– Mi az oka annak, hogy mostantól az “ügynöklistázás” helyett a “kommunizmus bűneinek feltárása” kifejezést illik használni?

– A kelet-európai, ún. rendszerváltó országokban sokkal elterjedtebb fogalommá vált a “kommunizmus bűnei”, mint Magyarországon. A legtöbb szomszédos, vagy közeli országban a múlt e részének kezelésére létesített intézményeket úgy hívják, hogy Nemzeti Emlékezet Intézete. Ehhez képest Magyarországon ezt az intézményt úgy keresztelték el, hogy Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. A dologban az az ellentmondás, hogy az így elnevezett levéltár anyagainak nyolcvan százaléka a meghurcoltakról, a megfigyeltekről, az áldozatokról szól. Többek között már ez is igényelne – néhány szomszédos országot követve – egy itthoni szemléletváltást. Úgy tűnik, ezt a gondolatmenetet követi a most felállítani tervezett új intézmény, amelyet a Nemzeti Emlékezet Bizottságaként nevesítettek.

– Mennyire van igény a magyar társadalomban ezeknek az – egyre régebbi – sebeknek a felnyitására?

– Úgy tűnik, hogy a magyar társadalom “politikailag névtelen” sokasága mintha kevésbé érdeklődne az iratok kutatása iránt, mint a politika csinálói és közreműködői. Noha a Történeti Levéltár másfél évtizedes munkája során közel egymillió, a titkosszolgálati iratokban előforduló személyről tud tájékoztatást nyújtani, az intézmény megnyitása óta mindössze huszonötezer magyar és külföldi állampolgár érdeklődött, hogy van-e rájuk vonatkozó adat. Ugyanez a helyzet azokkal, akik ‘56-ban a legfiatalabb korosztálynak számítottak: felkutattuk őket, mivel –  amennyiben a rájuk vonatkozó dokumentumokból kiderül – meghurcoltatásaikért az egyik ún. jóvátételi törvény következtében nyugdíjkiegészítés járna nekik,  de száz emberből csupán kilenc fordult a levéltárhoz ebben az ügyben.

– Jellemző volt a családon belüli megfigyelés?

– Az anyagainkban találtunk olyan adatokat, amelyek családon belüli megfigyelésre utaltak. Ezek közül számomra a leginkább gyomorforgató az volt, amikor egy apa adott jelentést a saját fiáról. Elgondolkodtatóak azok az esetek is, amikor egy-egy állampolgár beadta a kérelmét, hogy keressük meg a vele kapcsolatos iratokat, és amikor a levéltár jelezte, hogy megvan az anyag, akkor lemondott ezen iratokba való betekintésről, mert nem szerette volna, hogy ha a negyed század óta meglévő baráti köréből valakiről kiderül, hogy nem csupán baráti minőségben vett részt az illető életében.  

– Milyen volt a férfiak és nők aránya a beszervezettek között? Jellemzően inkább családosok voltak?

– Az egyházi körből beszervezett volt ügynökök többségénél eleve kizárt volt a családosság. Az viszont már nagyon szembetűnő, hogy a hálózati személyek több mint kilencven százaléka férfi volt, ami többek között azzal is magyarázható, hogy az azóta erősen elnőiesedett szakmákban, mint amilyen például a pedagógusi, az orvosi, vagy a jogász, akkor még a férfi munkaerő dominált. Ilyen értelemben az államszocializmus évtizedeiben a titkosszolgálati munka megmaradt az erősebb nem társasjátékának.

– Mivel zsarolták a beszervezendőket?

– Általánosságban elmondható, hogy sokkal kisebb arányban szerveztek be “hazafias” alapon ügynököket, mint amennyi az ún. személyi kartonjukon található. Ilyen értelemben vagy a valamilyen típusú zsarolás, vagy a valamilyen típusú előnyhöz juttatás ígérete volt a beszervezés alapja. Ez a két kategória természetesen egymással szorosan összefügghetett, hiszen kérdés, hogy előnyhöz juttatás, avagy zsarolás-e, ha valakit azzal vesznek rá, hogy a “cégnek” dolgozzon, hogy ígéretet tesznek neki a külföldre szóló útlevél kiállításra. Az pedig többek között Esterházy Péter Javított kiadásából ismeretes, hogy adott esetben valakit gyermekének egyetemre való bejutása kapcsán presszionáltak.

– Megbékélést hozhat a múlt tisztázása? Mennyire jellemző az érintett családokon belül a tartós neheztelés, vagy megbocsájtás?

– A családon belül zajló folyamatokról nem tudunk semmit, mert egyetlen olyan család, ahol ilyesmi valószínűsíthetően történt nem hozta nyilvánosságra, hogy ők ezt hogy élték meg, vagy hogyan dolgozták fel. Egy dolog viszont biztos: a traumák feloldásán sem az iratok megkapása, sem az úgymond parttalan nyilvánosságra hozatal nem segítene. Ugyanakkor néhány jó műalkotás elkészítése – gondolok itt nem csak a már említett Javított kiadásra, hanem egy-egy megfelelő érzékenységgel leforgatott játékfilmre, vagy akár dokumentumfilmre – sokkal többet segítene mind az egyéni, mind az össztársadalmi trauma feldolgozásában, megemésztésében, a szörnyűségek oldásában, mint az időnként valóban rettenetes, gyomorforgató iratok tanulmányozása. Ne felejtsük el: ezek az iratok az egykor meghurcoltak és az emiatt ma is szenvedő egyének személyes adatait tartalmazza. Éppen ezért talán tiszteletben lehetne tartani az állampolgári önrendelkezési jogot, az áldozatokra vonatkozó információk helyett pedig a rendszergazdákat kellene pellengérre állítani.

Fotó: ÁBTL, Richard Usher