Ír, olvas, számol – de nem úgy, ahogy azt elvárná(n)k?

Napjainkban egyre többet hallani olyan gyerekekről, akik tanulási nehézségekkel küzdenek. Ők azok, akiknek nehezebben megy az írás, az olvasás vagy a számolás. Mivel gyakran sem a tanárok, sem a diákok nem tudják, hogy tanítványuk, osztálytársuk diszgráfiás, diszlexiás vagy diszkalkuliás, ezért előfordul, hogy csúfolják, kinevetik, megszégyenítik a problémával küszködő gyereket.

Háromrészes cikksorozatunkban megismerhetik Krisztit, az óvónőként dolgozó édesanyát, akinek gyermeke számolási problémákkal küzd. Bemutatjuk Zoét, a 20 éves egyetemistát, aki elmeséli, hogyan befolyásolja életét a diszkalkulia. Végül megszólal a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat főigazgatója is, aki gyakorlati tanácsokkal látja el a szülőket a tanulási zavar felismerésében és orvosolásában.

1. rész – Igaz vallomás egy óvónőtől, akit nagyon megviselt, ahogy lánya problémáját kezelték.

Milyen érzés volt, mikor kiderült a lányodról, hogy diszkalkuliás?

Kriszti: A lányomnál valójában csak 18 éves korára diagnosztizálták a diszkalkuliát, annak ellenére, hogy már az első osztályban elküldte őt a tanítónő ezzel a gyanúval a Nevelési Tanácsadóba. Feltűnt neki, hogy míg a többi tárgyból nagyon jól teljesít, matematikából problémái vannak. A tanácsadóban tanulási nehézséget állapítottak meg. Ettől kezdve folyamatosan járt fejlesztésre és saját kérésére magántanárhoz is. Nagyon bántotta ez a gyengesége.

Érte valamilyen bántás, sértés a lányodat a problémája miatt?

Kriszti: Igen, az iskolában többször érte őt megszégyenítés felsős korában. Egyszer a matektanár például „gyökérnek” nevezte az osztály előtt. Az egyéni bánásmódot sem biztosították számára megfelelően. A középiskolában 17 és fél évesen egy újabb kontrollon egy másik gyógypedagógus vizsgálta, aki tájékoztatott arról, hogy nagy valószínűség szerint a lányom diszkalkuliás. A Megyei Pedagógiai Szakszolgálathoz irányították.  Ekkor én nagyon elkeseredtem. Szívből sajnáltam a kislányomat, úgy éreztem, hiába küzdött olyan szorgalmasan a matekkal. A diszkalkuliásoknál ugyanis nem tudnak automatizálódni a begyakorolt feladatok. Elviselte a sok piszkálódást a középiskolai tanárától is, aki a beszólásaival és élcelődéseivel gondoskodott róla, hogy rosszul érezze magát az óráin. Mindig szorongott azért, mert nem érti a matekot. Nem az a tény szomorított el, hogy a lányom diszkalkuliás lehet, hanem az, hogy mért csak most derül ki. A szakértői vélemény néhány nappal a 18. születésnapja előtt érkezett meg. Kiderült, hogy valóban “diszes”, súlyos tanulási zavara van. Ekkor én inkább már megkönnyebbülést éreztem, hogy végre valami jó is kisülhet a dologból.

Hogy érted ezt?

Kriszti: Sikerült mentességet kérni például a matematika tantárgy érdemjegyekkel történő értékelése és minősítése alól. Ehhez az iskola igazgatójához kellett kérvényt benyújtanunk. A matek érettségi vizsga alól is felmentést kapott, az egyetemi felvételi pontjaihoz pedig plusz 40 pontot szerzett. A szakértői vélemény az egyetemi tanulmányai során is érvényes.

A kép csak illusztráció!

Szülőként mit gondolsz, kinek a felelőssége, hogy idejében kiderüljön az, hogy a gyermek tanulási zavarral küzd?

Kriszti: Szerintem a szakemberek feladata a tanulási zavarok szűrése, felismerése és diagnosztizálása. Én a kislányomnál nem vettem észre semmi olyan jelet, ami arra engedett következtetni, hogy problémái lennének. Nagyon korán járt, korán beszélt, rendkívül ügyes volt mindenben. Az iskolában szavalóversenyeket nyert. A tanító nénije is csak a húszas számkörbe való átlépés során tapasztalta nála a gondot.

Óvónőként is ugyanez a véleményed, a szakemberek feladata a tanulási zavarok felismerése?

Kriszti: A pedagógusnak az a feladata, hogy észrevegyen bizonyos jeleket. Nem egyformák a gyerekek, mindenki számára van olyan gyakorlat, ami nehezebben megy. Azt kellene felismerni, hogy tényleg gond van –e, vagy csak lassabban érik a társainál, esetleg nem érdeklik még bizonyos dolgok, vagy valami lelki oka van annak, hogy gyengébb valamiben. Egyébként sokkal több fejlesztő pedagógusra lenne szükség ahhoz, hogy jól működjön a prevenció vagy akár a szűrővizsgálatok hatékonysága. Ott, ahol én dolgozom, a fejlesztők nagyon elfoglaltak és kevesen is vannak.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább az Imami oldalán!