Kissé vad körülmények között, de boldogan élnek a hanti családok

Hogyan élnek együtt a szarvasokkal a hanti családok? Honnan tudta a sámán, hogy vendégek érkeznek azon a bizonyos napon? Egy “civilizált” európai ember tapasztalatai és fotói az Uralon túl élő törzsi viszonyokról, a családok életéről, szokásairól. Winter Erzsébet mesélt nekünk élményeiről.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. január 24. Paulik András

Hogyan élnek együtt a szarvasokkal a hanti családok? Honnan tudta a sámán, hogy vendégek érkeznek azon a bizonyos napon? Egy “civilizált” európai ember tapasztalatai és fotói az Uralon túl élő törzsi viszonyokról, a családok életéről, szokásairól. Winter Erzsébet mesélt nekünk élményeiről.


Valahol az Uraltól keletre és az Ob-folyó összefolyásától északra, a tajga mélyén élnek a mára már kissé elfeledett, legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik. A két obi-ugor nép nomád életvitele és különleges kultúrája ugyan kihalóban van, néhányan azért még ősi és szocializálatlan szokásaik szerint élnek. Hogy ezek a ritka kultúrák ne vesszenek el a feledés homályában, a családháló.hu felkereste Winter Erzsébet fotóművészt, aki 1991. márciusában és 1992. augusztusában kétszer egy hónapot töltött egy szibériai hanti családnál.

A művésznő a Néprajzi Múzeum munkatársaként utazott Szibériába, ahol a Szurguttól körülbelül 300 km-re élő Szopocsina családnál vendégeskedett. A látogatás során számos tapasztalatot szerzett, melyeket az élménybeszámoló során velünk is megosztott.

Út a hantik felé:

A Néprajzi Múzeumban dolgoztam, mint fényképész és több helyre, Magyarország egész területén, a kollegákkal mentem, jártam az országot, hogy minél több néprajzilag fontos tárgyi emlékeket örökítsünk meg. Így kerültem aztán ki Erdélybe, mert ott talán még ma is sokkal inkább lehet dúskálni az ilyen kincsekben, később aztán ugyanígy mentem Szibériába is.
Az egyik néprajzos kolleganőm, aki többször járt nyelvrokonainknál – akik egyébként oroszul és hanti nyelven beszélnek – az akkori Leningrádban végezte az egyetemet és lehetősége volt kapcsolatot teremteni az ottani kis népekkel. Így került a hantikkal is kapcsolatba. Ő előttem volt már kétszer náluk és mindig én dolgoztam föl a fotóanyagát, így került a figyelmemben ez a csodás világ. Mivel ő néprajzos volt, a fotózás nem tartozott az erősségei közé, így eszembe jutott, hogy kikísérhetném őt és megörökíthetném úgy igazán az ottani élet nehézségeit, a hagyományaikat. Ehhez persze hozzátartozott az is, hogy megtudtam, ez a törzsi élet kihalóban van és semmi kutatási dokumentáció – fotóban – nem marad róluk. Miután a kolleganőm örült, hogy kísérő társra lelt bennem, a Néprajzi Múzeum igazgatójához vonultunk az ötletünkkel, aki támogatásáról biztosított, ám anyagi hozzájárulásával már kevésbé tudott segíteni, mivel a múzeumnak akkoriban sem volt sok pénze. Így esett, hogy saját, jó barátaim szponzorálták utamat.

Maga az út nem volt zökkenőmentes, mivel azon a vidéken szinte lehetetlen a közlekedés. A repülőút olyan tipikus fapados volt, ahol az utasok maguk cipelik a batyujukat, és ha éppen nem jut ülőhely, akkor a bőröndökön foglalnak helyet. Nos, nekünk ebben részünk volt, de ha mindezt elmesélném, az egy külön kis történet lenne. Ami most nekünk érdekes lehet, az a megérkezésünktől kezdődik. A törzs ugyanis várt minket. Ez persze nem meglepő egy városi, civilizált embernek, ám ez esetben annál inkább érdekes, hiszen a hantiknak semmiféle kommunikációs lehetőségük nincs, így értetlenül álltunk a dolog előtt. Ám mikor bevonultunk a nagy sátorba, melyben mindannyian üdvözöltek bennünket kiderült, hogy a sámán előre látta, hogy aznap kora hajnalban vendégek érkeznek. Nem tudták pontosan kik, és mit akarnak, de azzal nagyon is tisztában voltak, hogy ha vendég érkezik, akkor őt illő fogadtatásban kell részesíteni. Így amikor leszállt velünk a helikopter, ott állt az egész család, az ő kis törzsük, talpig rénszarvasbundában, bundában, és csak ránk vártak.

Rénszarvasáldozat:

Másnap persze megtörtént a hivatalos fogadás is, amin egy rénszarvast áldoztak fel a tiszteletünkre. A sátrak körül körülbelül 200-250 rénszarvas szokott tartózkodni – mind valakié. Tulajdonképpen ezek félig háziasítva vannak: vadállatok, de bizonyos értelemben az ember gondoskodik róluk, például azzal, hogy füstöl, ugyanis rengeteg szúnyog van, így elviselhetőbbé teszik számukra nyáron az életet. Tehát a szarvasok szinte együtt élnek a hantikkal, folyamatosan körülöttük, belátható távolságon belül legelésznek, illetve télen zuzmót keresnek, ami nagyon egészséges, mivel a zuzmó olyan vitaminbomba az állatoknak, mely életben tartja őket ezen a rendkívül hosszú télen. A rénszarvasáldozatot nem lehet tudni mi alapján választották ki.

Megdöbbenésemre sokkal kisebb termetűek ezek, mint amilyennek az ember elképzeli őket, ráadásul nagyon szépek. A szertartás maga is szép volt: mielőtt végeztek volna az áldozattal, hosszan tartó imádság volt, amit a sámán és annak fia vezényelt a föld, és az ég szelleméhez, hanti nyelven. Miközben a szarvas egy kötéllel nyakában állt bambán, szegénynek fogalma sem volt róla, mi is folyik körülötte, addig a család imádkozva, előtte hajlongott. A végén fejbevágták az állatot és elvágták a nyakát. Ez elég felkavaró látvány volt, visszaemlékezve erre, tulajdonképpen állatszerető emberként kissé primitíven álltam ehhez az egészhez. Aztán elmagyaráztam magamnak, hogy tulajdonképpen ez egy szép szertatrtás, hiszen az állatnak megadták, ami neki jár. Egyrészt egy szép életet, másrészt egy szép halált.

A hantik étlapja:

A mi szokásos ételeinkből ők a kenyéren kívül semmit nem ismernek, abból viszont nagyon finomat sütnek. Néhány dolgot, például a lisztet helikopterrel szállítanak nekik, amiért cserébe bundát, vagy némi kis pénzt adnak, ám ez a szállítmány nem jön túl gyakran, hiszen még áram sincs, így kommunikálni sem tudnak. Leggyakoribb ételük a rénszarvas, aminek a húsa finom, de az európai ember nem tudja megenni úgy, ahogy ők főzik. Tulajdonképpen víz, só, hús. Ez az ő leves-receptjük. Én és a kolléganőm vittünk magunkkal konzerveket, mert őszintén szólva nem igazán ízlett az ő ételük – a kenyér kivételével – de az az igazság, hogy ők sem tudtak megbékélni a mi fűszerezett konzerveinkkel.

Családi élet:

Ugyanezt tudom mondani a családi életükről is. Kétszer voltam kint, egyszer télen, egyszer nyáron. Testi közelségben éltem velük. Nem tudtam beszélni velük, csak érzékelni tudtam, vagy pedig a kolléganőm fordított és azt láttam, hogy ott, a primitív, civilizálatlan körülmények ellenére egy kisgyerek élete teljes. Példa értékű, csodálatos a családi életük. Fizikai és lelki értelemben is nagyon jó, mert mindent megtesznek a gyerekekért.

Fizikailag elég látványos ez a gondoskodás, ha csak azt vesszük, hogy már csecsemőkortól megadnak mindent a babának. Például azon a környéken rengeteg a hattyú, és a hattyúk pihéjéből készítenek kis fészket a gyerekeknek. Az melegen is tartja őket, és nagyon puha is. Ez persze csak egy példa, de még rengeteg dologban tanulhatnánk tőlük. A tudásukat százszázalékosan megpróbálják átadni, egészen pici kortól. Náluk teljesen természetes, hogy mindenre megtanítják, életre nevelik őket.
Lelkileg pedig az, hogy az egész nagy család, törzs körülöttük van. Hogyha éppen olyan munkát végeznek a szülők, ahova nem tudják magukkal vinni a gyereket, mondjuk mohát szednek – az nagyon kemény munka – akkor tudják, hogy nyugodtan ráhagyhatják a kicsit mondjuk a nagynénire. De ha éppen neki is dolga van, akkor a fogatlan nagybácsira, mert tudják, hogy a csecsemő, vagy már a nagyobb gyerek is abszolút biztonságban van. Egyszerűen hatalmas a szeretet és az odafigyelés ebben a közegben.

Mindent egybevetve: rendkívül érdekes, hogy bár ott nincs televízió, rádió és a játékaik elég primitívek, mégis összességében boldogok a gyerekek és a felnőttek is.

(Fotók: Winter Erzsébet)