„Nem koraszülötteket gondozunk, hanem egész családokat!”’

Halkan pittyegnek a gépek a Honvéd Kórház Perinatális Intenzív Centrumában. Az inkubátorokranagy takarókat terítettek a gondos kezek, hogy se fény, se hang ne zavarja az aprócska kisbabák álmát. A nővérek, orvosok nesztelenül, rutinos mozdulatokkal közlekednek az "üvegdobozok" között. Védett, nyugodt és mindenekelőtt melegséget árasztó világ ez. Kicsit olyan, mintha ez a Családbarát PIC maga is egy óriási inkubátor lenne, ami megvédi a sokszor alig 600 grammos kisbabákat, hogy hosszú hónapok után ezek a korán érkezett csöppségek hazamehessenek.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2015. december 28. Gyarmati Orsolya

Halkan pittyegnek a gépek a Honvéd Kórház Perinatális Intenzív Centrumában (PIC). Az inkubátorokra nagy takarókat terítettek a gondos kezek, hogy se fény, se hang ne zavarja az aprócska kisbabák álmát. A nővérek, orvosok nesztelenül, rutinos mozdulatokkal közlekednek az “üvegdobozok” között. Védett, nyugodt és mindenekelőtt melegséget árasztó világ ez. Kicsit olyan, mintha ez a Családbarát PIC maga is egy óriási inkubátor lenne, ami megvédi a sokszor alig 600 grammos kisbabákat, hogy hosszú hónapok után ezek a korán érkezett csöppségek hazamehessenek.


“Intenzív” hetek egyikén látogattunk el az ország egyik legjobban felszerelt PIC-ére: három baba is érkezett éjszaka a már hetek óta terhelhetősége felső határán működő osztályra, közülük kettő azért, mert légzéstámogatásra volt szüksége. Bár az osztálynak jelenleg 14 baba ellátására van kapacitása, ottjártunkkor 18 kicsiről gondoskodtak egyszerre. „A Honvédkórház PIC-je a legmagasabb szintű Neonatális Intenzívek közé tartozik az országban, ami többek közt azt is jelenti, hogy egy kilogrammnál kisebb babákat is el tudunk látni”, meséli a reggeli megbeszélést, feladatmegosztást követően az orvosi szobában Dr. Szeiler Borbála neonatológus. A legmagasabb szintű jelzőt azonban nem csak a modern felszerelésekre lehet alkalmazni. Itt ugyanis már legfeljebb halvány emlék az az időszak, amikor az édesanyák naponta szigorúan kétszer fél órát tölthettek kisbabáik mellett, mivel az akkori felfogás szerint a gyerekek ápolása, gyógyítása az ott dolgozók feladata, privilégiuma volt. A szülők gyermekük első heteit, küzdelmeit a küszöbről, méginkább: a küszöbön túlról szemlélhették; a “tájékoztatásra” elég volt a napi fél óra, pontosabban annak tört része… Azóta szó szerint megfordult a világ: ma már inkább akkor ráncolják szemöldöküket a nővérek, orvosok, ha az anya nem vesz részt szinte éjjel-nappal a koraszülött kisbabája körüli teendőkben. 

Dr. Szeiler Borbála

„Mi nem csak koraszülötteket gondozunk, hanem egész családokat”, mondja Dr. Szeiler, s gyorsan hozzáteszi: neki magának is hihetetlennek tűnik, milyen sokáig tartott az az időszak, amikor az édesanya csupán alkalmi látogató, a papa fehér holló volt a koraszülöttosztályon. „Pedig ez 5-10 éve még így volt, és sok helyen most is ez a valóság. Fel kellett ismernünk, hogy a szülők, az édesanya jelenlétének kizárólag előnyei vannak, és szinte érthetetlen, hogy gondolkodhattunk egykor másképp erről. A szülők bevonásával a “hivatásosok” válláról is lekerül a feladatok egy része, ráadásul nyilvánvaló, hogy egy édesanya, édesapa a legjobbat akarja a kisbabájának, és egészen biztos, hogy maximálisan motiváltak abban, hogy a lehető legjobbat nyújtsák neki. Ez pedig azt eredményezi, hogy csökken az ápolási idő, gyorsabban fejlődnek és gyógyulnak a kicsik. Emlékszem rá, mennyire feszélyezett engem és a munkatársaimat is, ha egy szülő előtt végeztem a vizsgálatokat, különböző beavatkozásokat. Mára mindez annyira természetes lett, hogy el sem tudom képzelni, hogy ne kérjem a szülő engedélyét, mielőtt megvizsgálom a gyermekét, vagy ne kérjem meg, hogy segítsen, hogy legyen jelen, mikor megvizsgálom.”

Egy “régi motoros”

Alapos bemosakodás után mi is beléphetünk ebbe a különleges burokba. A falakon lépten-nyomon fotórengetegbe ütközünk – a hálás szülők által küldött képek ezek azokról a kisbabákról, akik nemrég párszáz grammosan még ott feküdtek valamelyik inkubátorban. „Ez itt már valóságos öregember”, nevet a doktornő, és egy aprócska babára mutat, akinek csupasz lábfeje odanyomódott az inkubátor oldalához. A kisfiú már nem igényel légzéstámogatást, és hamarosan hazamegy, hiszen szépen gyarapszik és teljesen jól van. A picurkák itt is, ott is békésen szuszognak, s csak néha nyöszörögnek egyet-egyet. Egyiküket épp most veszi ki az édesanyja, hogy a mellkasára helyezve „kenguruzzanak” egy kicsit, ahogy Szeiler doktornő mondja. Ezek talán a legértékesebb időszakok anya és baba számára: a kicsi hallja az anya szívverését, hangját, érzi illatát, az anya pedig a kicsi apró visszajelzései mentén ismeri meg mind jobban gyermekét, így alakítva ki egymással a kötődést, és fűzve egyre szorosabbra a kettejük közötti szálakat.

„Mi nem vagyunk elégségesek a baba számára, az édesanya és az édesapa  a kulcs ahhoz, hogy sikeresek lehessünk, a gyerek, a szülők, a család és a gyógyításban, az utógondozásban dolgozó szakemberek. Nem elég a hazaadáskor az anyuka kezébe nyomni a gyereket, ráadásul a hazakerülés után még egy nagyon hosszú, sorsdöntő és rögös életszakasz következik az egész család számára. Persze az hatalmas megkönnyebbülés, amikor a baba hazamegy, végre nincs szüksége intenzív osztályos ellátásra, háttérre! De ahhoz, hogy otthon a lehető legjobban alakuljanak a dolgok, az anyukát és az apukát be kell vonni az ápolásba, a gondozásba már itt, a koraszülött osztályon is.” Ha öt-tíz évvel ezelőtt körülnéztünk egy PIC-osztályon, akkor azt láttuk, hogy a babák az inkubátorokban egyedül, magányosan feküdtek, távol édesanyjuktól, nem figyeltek oda arra, hogy mennyi extra stimulus és stressz éri őket. Ezzel szemben ma arrafelé halad a PIC-ellátás, hogy lehetővé tegye, minél teljesebben biztosítsa az anya, a szülők jelenlétét. Fények, zajok, csövek, rossz tapintásingerek, mozgatás…nagyon sok olyan dolog van, ami rajtunk múlik. Ez is összeszedettséget,  koncentrációt igényel, nem csak a “professzionális” munka. Amikor egy szülőpárnak korán érkezik a kisbabája, az anyában sokszor megjelenik az önvád, hogy ő csak „beteg” babát tudott szülni, miközben az apában a tehetetlenség érzése dúl. A baba felerősítése mellett tehát az orvosokra, a nővérekre vár ilyenkor az is, hogy tartsák a lelket a szülőkben, akik tele vannak félelemmel, hiszen nem tudják, mi lesz a kisbabával, meg fog-e gyógyulni, és tartanak attól is, hogy hazakerülve hogyan fogják ellátni, gondozni a kicsit. „Amikor egy koraszülött baba érkezik a családba, az sokszor hosszú hónapokra, évekre, életreszólóan megváltoztatja a családok életét. Az anyáknak ez különösen nehéz, hiszen gyakran előfordul, hogy otthon is várják gyerekek, hogy nem Budapesten laknak, s ilyenkor nagyon nehéz megoldaniuk, hogy itt is helyt tudjanak állni, de az otthoniak se szenvedjenek nagy hiányt. Sajnos be kell ismernünk, hogy noha empátiával fordulunk a szülők felé, nem vagyunk elegek számukra, és egyelőre nincs állandó szaksegítség az anyák számára.”

Ő már hamarosan hazamehet

A PIC-en közben újabb és újabb apróság mellett haladunk el, vagy állunk meg, és már néhány perc után úgy érezzük, nagyon szívesen itt maradnánk, hogy ezeknek a rendkívül törékeny és gyámoltalan babáknak segíthessünk. Az itt dolgozók heteket, hónapokat töltenek egy-egy babával, hogy végül megerősödve, meggyógyulva hazaadják őket. ”Nagyon hamar kialakul a személyes elköteleződés a babákkal és családjukkal”, bólogat Szeiler doktornő, ám gyorsan hozzáteszi: „de itt nem mi vagyunk a fontosak, hanem az, hogy a baba minél könnyebben integrálódjon a családba, hogy megszülethessen maga a család is, nekünk háttérben kell maradnunk. A kapcsolat pedig nem szakad meg, hiszen az első években folyamatosan figyeljük a babákat, akik rendszeresen visszajárnak hozzánk az utógondozó ambulanciára, így sokáig nyomon követjük azokat a kisgyerekeket, akik életük első heteit-hónapjait nálunk töltötték.”

Ahogy beljebb haladunk az osztályon, elérkezünk arra a részlegre, ahol a legkritikusabb állapotban lévő babák fekszenek. Percenként csipog, pittyeg valami: az érzékelők figyelik a picik minden rezdülését. „Nagyon figyelünk arra, hogy a zajszint ne legyen túl magas. Ha mégis az lenne, azonnal jelez a rendszer. Alapszabály az is, hogy nem beszélgetünk inkubátor mellett.”Mozdulni is alig merünk ezen a helyen, hiszen annyira megrendítő, mennyi kicsi élet szuszog az inkubátorok mélyén. És elgondolkozunk azon is, milyen lehet az, amikor megszűnik az állandó monitorozás, a 24 órás feszültség, vagyis amikor a család hazamegy, és egyedül kell helyt állniuk a baba gondozását illetően. „A kulcs az, hogy mielőtt egy babát hazavinnének, hónapokon keresztül együtt vannak a szülők a gyerekükkel, mi pedig ott állunk mellettük és beavatjuk őket az ápolási folyamatokba. Eközben a szülők megtanulják ’”érezni” a baba jelzéseit. Ahány anya, apa, gyerek, annyiféle kapcsolat létezik: van, akinek többet kell ebben segíteni, és van, akik ösztönösen jól csinálja a dolgokat. A hazamenetel valóban nagy váltás, de addigra már sok mindent megtanultak, amit a baba ellátásáról, gondozásáról tudniuk kell. Egy későbbi életszakaszban pedig egyre gyakrabban halljuk az utógondozó csapattól, hogy az anyák szinte terápiás szakemberré válnak, őket már jóformán ide kéne felvenni, mert annyira sok mindent tanulnak meg a fejlesztésről.” Jól összeszokott, profi csapat ez – nővérek, orvosok, szülők és babák. Mindenki tudja a feladatát – olyan a PIC közössége, mint egy valódi, nagy család.

Mielőtt elköszönnénk Szeiler doktornőtől és a kisbabáktól, még megkérdezzük, neki személy szerint mi adja a legtöbbet a szakmájában, miből tud leginkább táplálkozni. „A gyerekgyógyászaton belül a koraszülöttellátás viszonylag szűk spektrum, de ezzel együtt nagyon sok mindent foglal magába, rengeteg még kibontatlan lehetőséget. Nem is tudom, melyik a legkedvesebb. Amikor a baba születése előtt az édesanyával beszélgetünk? Az egyik kedvenc helyem a szülőszoba, a maga feszültségével,egyszeriségével. Vagy amikor túl vagyunk az első nehéz időszakon, és csak úgy az osztályon járva-kelve leülök a szülő-gyerek páros mellé, hogy beszélgessünk, válaszokat kapjanak, megpróbáljam felvázolni, mire számíthatnak a következő hetekben. Ezek a beszélgetések nagyon meghittekek lehetnek. És fantasztikus az utógondozás is, amikor látjuk, hogyan fejlődnek, növekednek, erősödnek a babák. Nyilván, ez az időszak is bővelkedhet nehézségekben. Ami az erőt adja, az a folyamatos visszajelzés a gyerekek, a szülők részéről, és az a tudat, hogy mindig lehet jobban csinálni és mindenben lehet még hová fejlődni.”

Fotók: Tuba Zoltán – kepszerkesztoseg.hu