„Nem lehet mindig tavasz egy kapcsolatban”

„Van, aki megkérdőjelezi, hogy egy pszichológus hogyan gyógyíthat Isten nélkül. Erre azt szoktam felelni, hogy hitem szerint Isten a szeretet, és még a hitetlen 'pszichotudósok' is arra szoktak jutni, hogy a kliens akkor fog tudni változ(tat)ni bármin, ha teljes elfogadásban részesül, és érzi, hogy szeretik.”

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2016. március 30. Csontos Dóra

„Van, aki megkérdőjelezi, hogy egy pszichológus hogyan gyógyíthat Isten nélkül. Erre azt szoktam felelni, hogy hitem szerint Isten a szeretet, és még a hitetlen ‘pszichotudósok’ is arra szoktak jutni, hogy a kliens akkor fog tudni változ(tat)ni bármin, ha teljes elfogadásban részesül, és érzi, hogy szeretik.”


Lehetett sejteni gyerekkorodban, hogy felnőttként pszichológus leszel?

Portik-Bakai Melinda: Először 16 éves korom körül mondta anyukám, aki akkortájt több pszichológiai témájú könyvet is olvasott, aktuálisan épp Thomas Gordon T.E.T.- jét, hogy: „Te pont úgy hallgatsz másokat, ahogy azt Gordon írja. Legyél pszichológus!” A reakcióm ez volt: „Na, majd biztos…”. Tehát nem lelkesedtem túlságosan az ötletért. Akkor (2000 környékén) még a „minden pszichológus hülye” mondás élt inkább a fejemben. Fél-egy év múlva átjött egy osztálytársnőm „beszélgetni”. Három órán keresztül mesélt az épp aktuális (plátói) szerelméről, én meg talán három-négyszer szólaltam meg, akkor is tisztázó kérdést tettem csak föl. Emlékszem, amikor az ajtónkban állt búcsúszáskor, egészen más volt az arca, mint amikor érkezett. Felszabadult volt. „Annyira jó veled beszélgetni, Linda!” Hál’ Istennek még sikerült elharapnom, de majdnem fölszakadt, hogy „Beszélgetni ?!”… Nálam az valami mást jelent… Ugyanakkor ez volt az első igazi tapasztalat arról, hogy valakinek nagyon jólesett, hogy meghallgattam, és én is szívesen hallgattam őt, egyáltalán nem éreztem, hogy fárasztott, leszívott volna. Abből pedig még pénzt is lehet keresni, ha megtanulom a meghallgatás művészetét – jött a következő gondolat. Akkor lehet, hogy tényleg volt valami Anyu ötletében? A harmadik fontos lépés pedig az volt, hogy amikor elkezdtem mondogatni a környezetemben, nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett. Az egyik emlékezetes például: „Ó, az én egyik barátnőm is pszichológus szeretne lenni, róla el sem tudom elképzelni, de te szerintem tényleg pszichológusnak való vagy!”

Hívő keresztényként nem okoz gondot, hogy sok keresztény úgy véli: egy hívőnek nem lehet lelki problémája, mert az a bűn és feloldozás viszonylatában megoldható?

PBM: Ilyennel nem találkoztam még. Van, aki megkérdőjelezi, hogy egy pszichológus hogyan gyógyíthat Isten nélkül. Erre azt szoktam felelni, hogy hitem szerint Isten a szeretet, és valahogy még a hitetlen „pszichotudósok” is arra szoktak jutni, hogy a kliens akkor fog tudni változ(tat)ni bármin, ha teljes elfogadásban részesül és érzi, hogy szeretik. Én nem tudom kihagyni Istent a szakmai életemből sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy az alkalmakon direkt evangelizálok, de azt mindenki tudja, aki jár hozzám, hogy fontos a hitem, és időről időre rá is kérdeznek egy s másra, én meg szívesen válaszolok.

Milyen típusú párkapcsolati problémákkal találkozol leggyakrabban?

PBM: Nem mondhatnám, hogy van „gyakoribb probléma”. Minden probléma egészen egyedi. Mivel szexológus tanácsadó képesítésem is van, sokan valami ilyesmi kérdéssel jönnek, de ez a témakör egészen ott kezdődik, hogy mit jelent nőnek / férfinak lenni, vagy „miért nincsen már évek óta normális párkapcsolatom”, szóval előbb-utóbb mindenkivel az önismeretnél kötünk ki.

Sok kihívás éri a szakterületedet. Az egyik ilyen a gender-elmélet oldaláról érkezik, amely megkérdőjelezi a két hagyományos nemi kategóriát és a két nem hagyományosnak mondható szerepeit is. A másik az anya-apa-gyerekek közösségét jelentő családfogalom kitágítása más, vegyes közösségekre, ún. „mozaikcsaládokra”. Neked mi a válaszod ezekre a kihívásokra?

PBM: Túlságosan összetett kérdés, nem könnyű röviden válaszolni rá. Azt gondolom, hogy az alapfelvetés mellé, miszerint a nőket nem értékelik egyformán a férfiakkal (pl. ha egy cégnél ugyanazon a szinten, ugyanolyan magas beosztásban egy nő nem kapja meg ugyanazt a fizetést, mint egy férfi,) és ezen szeretnének változtatni, akkor jó szívvel e cél mellé tudnék állni. De az elmélet túlkapásaival, pl. legyen ugyanannyi mérnök az egyetemeken férfiból és nőből, vagy az óvodában kötelezően autózni kelljen a lányoknak és babázni a fiúknak – sajnos ezek csak a finomabb dolgok – nem tudok egyetérteni.

Férfinak és nőnek születünk, ez nem olyan dolog, amit „majd eldönt, ha felnő”. Hiába akarják a nemeket „egységesíteni”, mások vagyunk. Biológiailag, szellemileg, érzelmileg egyaránt. Nyilván érdeklődhet egy nő is műszaki pálya iránt, ismerek is több példát, valamint a szociális szférában is dolgoznak férfiak – de nem ez a jellemző. Lehet bátorítani, épp az utóbbi példa nyomán, mert nagyon hasznos lenne, ha több (jó) óvó bácsink, tanító bácsink, tanár bácsink lenne. Nagy szükségünk van manapság a férfi mintára, amikor az apák sokszor már egészen pici kortól nincsenek jelen a gyermekeik életében (szakítás, válás vagy 8-tól 20 óráig tartó munka), vagy jelen vannak, de nem igazán tudnak kapcsolódni gyermekeikhez – de erőltetni őket nem sok értelmét látom.

Az interjú még nem ért véget. Olvass tovább ezen a linken.