Offline szülő – online gyerek

A legújabb kor megérkezett, és ezt ideje lenne észrevennünk. Az internet áldásairól senkit sem kell meggyőzni, de vajon az átkaiból is naprakészek vagyunk? Átgondoltuk, mit adunk a gyerekeink kezébe egy okostelefonnal? Biztos, hogy színtiszta boldogságot?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2016. június 02. Paulik András

A legújabb kor megérkezett, és ezt ideje lenne észrevennünk. Az internet áldásairól senkit sem kell meggyőzni, de vajon az átkaiból is naprakészek vagyunk? Átgondoltuk, mit adunk a gyerekeink kezébe egy okostelefonnal? Biztos, hogy színtiszta boldogságot? A 21. század új gyerekkort hozott, amelyhez a használati utasítást nekünk kell kitalálnunk. A témáról Tari Annamária pszichoterapeutával beszélgettünk.


Nem ciki-e manapság, ha egy szülő inkább offline-nak, mint online-nak számít?

Nem, egyáltalán nem az. Csak ki kell egészíteni, mert az offline „üzemmód” önmagában kevés. Amerikai adatok szerint ha egy jól működő család nem vesz tudomást az internetről, akkor nem tud segíteni a gyereke online problémáiban. Ő ugyanis önmagától nem hozza szóba, mi történik a neten, mert azt érzi, hogy a szüleit fényévek választják el attól a világtól, amelyben él. Vagy azért nem tudnak segíteni neki, mert egy jótékony vakfolt alakul ki bennük, és nem látják a problémát, vagy mert bár szeretnék látni, idegesíti őket.Sokszor nincs erejük és idejük ezzel foglalkozni.

Ugyanakkor az offline szülő helyesen teszi, ha ragaszkodik a saját jól kipróbált értékeihez. A gyerek csak annyit érzékel, hogy sokkal könnyebb az online térben örömöket szerezni, mint felcaplatni egy vacak hegyre anyáékkal, ahol nincs sávszélesség, és a Facebookra se lehet kirakni, hogy hol kirándulunk. Pedig muszáj élményeket mutatnunk, mert később rettentően fog hiányozni neki mindaz, amit nem élt át. A szülő határozottsága és az értékek átadása jelenti a hidat a két világ között.

Mi a legjellemzőbb különbség a mostani szülők és a gyerekeik között?

A mai szülőket hívjuk digitálisbevándorlóknak, mert már felnőttek voltak, amikor az internet elterjedt. A mai gyerekek azonban már digitális bennszülöttek,hiszen a születésük óta körülveszi őket az információtechnológia: az okostelefon, a tablet, a számítógép. Egy szülő számára ezek a kütyük csupán eszközök, ám a mai gyerek számára jóval többet jelentenek: ez az életterük. Még a vasárnapi ebédnél is ott van a telefonjuk a leves mellett.

Ragtapaszt a léleknek!

Miből fakad ez a kommunikációs igény? A szülőkkel ezt nem tudják kielégíteni?

A személyiség érése arról is szól, hogy megtanuljuk a kereteket, a határokat, a reakcióidő növelését. Ha egy csecsemő felsír, azonnal felvesszük, ha egy kisgyerek levágja magát a földre a közértben, túró rudit nyomunk a kezébe, csak maradjon már csöndben. Kisiskoláskortól viszont mást se hall: értsd meg, várd ki, maradj csöndben – hiszen elvárható, hogy érettebben kezelje a helyzeteket.

Az okostelefon azonban olyan, mint egy luxusgyerekszoba. Bármikor lehet játszani, zenét hallgatni, chatelni, posztolni, egyszerre nyolc-tíz dolgot csinálni. Az online világ színes, gyors, fantasztikus, és azonnal kielégíti az érzelmi szükségleteket,tehát nem éretté tesz, hanem érzelmileg infantilis szinten tart, hiszen nincs megnövekedett reakcióidő.

A kütyükkel más is megérkezett: hogy nem kell kibírni a szeparációs szorongást. Márpedig ahhoz, hogy egy ember jóban legyen önmagával, tudnia kell egyedül lenni a gondolataival akár úgy is, hogy közben nem csinál semmit. Kutatások szerint az internet veszélyesen leszoktat a szeparáció tűréséről, miközben az ember egyik legfontosabb feladata, hogy megtanulja saját magát elviselni. Ha egy gyerek megszokja, hogy soha nem kell egyedül lennie, akkor hogyan lesz jóban önmagával? És hogyan oldja majd meg a konfliktushelyzeteket? Mindig valaki más megoldóképletére fog várni.

Még egy fontos jelenség figyelhető meg: az érzelmi inkontinencia. Az internet előtti időkben a holding (vagyis a magunkban tartás) képessége természetesen fejlődött. Ha történt velünk egy traumatikus esemény, azt képesek voltunk órákig magunkban tartani, mire a bizalmasunknak elmondtuk. A felnőttkori konfliktuskezelő-problémamegoldó tudattalan érzelmi stratégiák mind a holdinggal fejlődnek. Eljött azonban a közösségi média ideje, és ezzel a holding lerövidül tíz másodpercre. Nem tartok magamban semmit, mert azonnal kell a ragtapasz a lelkemre.

Zaklatás és megdicsőülés

Ha egy tizenéves lány készít magáról egy félmeztelen képet, miért érzi úgy, hogy ezt rögtön meg kell osztania?

A gyerekekben felerősödött az elutasítástól való félelem, és emiatt sokszor olyan dolgokat is megtesznek online, amelyeket egyébként nem tennének meg normál körülmények között. Tehát ha az osztályban elindul ez a trend, akkor gyakran még a legjobb családból való kislány is beáll a sorba. A jobbik eset az, ha tíz perccel később szorongani kezd: jó ég, mit tettem, és kinek lehet ezt elmondani? De ha otthon nem meri ezt megosztani a szüleivel, akkor végképp begubózhat egy ilyen eset után. A rosszabbik verzió az, hogy nem foglalkozik vele, és csinál még négy ilyen képet.

A kép felkerült, mi következik utána? Megdicsőülés?

Aki a fotót megosztja, érzelmi infúzióra vár, arra, hogy megerősítsék: ő is ér valamit. Ha jönnek a lájkok, kommentek, úgy érezheti: én is jó csaj vagyok. De ha negatív kommentek érkeznek, akkor összetörik. Ha semmi reakciót nem kap, az is nagyon fájdalmas, majdnem olyan rossz, mint a nem tetszés vagy a becsmérelés. De egy ilyen fotóval átlépte valójában a saját intimitáshatárát, s ez nem jó.

Az is gyakori, hogy a társai rászállnak, és piszkálják vagy kiközösítik a cybertérben.

Egy kamasz mindig a kortársainak akar megfelelni, és a szülő véleményétől kevésbé tart, mert jobban fél attól, hogy eltávolodik az osztály agresszívabb centrumától. Ma egy osztályban egyébként nemcsak offline szociometria van – vagyis ha bekukkantunk egy kicsit, nemcsak azt láthatjuk, ki hol ül, ki kivel barátkozik, ki kivel megy ki a büfébe –, hanem egy ettől teljesen eltérő online társas kapcsolatrendszer is, amely még jobban befolyásolja az osztály életét. Ugyanakkor az sem ritka, hogy a gyerekek teljesen ellentétesen viselkednek offline, mint online: míg gyaláznak valakit a neten, addig a büfében barátkoznak vele. Ebben meg lehet zavarodni. Sajnos a szülők sokszor csak legyintenek ezekre a problémákra, pedig nagyon komolyan kellene őket venni.

A Médiaunió internetes zaklatás elleni kampányfilmjében a történet jól végződik: az online üldözött kisgyerek végül a szülei körében felszabadultan kibeszéli magát. Ahányszor láttam, mindig kíváncsi lettem: vajon mit mondhattak a fiúnak a szülei?

Ha egy gyerek célkeresztbe kerül, vegyünk elő egy hatalmas papírlapot, kérjük meg, rajzolja le, ki kivel barátkozik az osztályban. Aztán kéne még egy rajz, hogy szerinte a Facebookon ki kivel van jóban. Megkérhetjük őt, hogy piros filctollal karikázza be azt, aki a legelviselhetetlenebb és legagresszívabb. És aztán ezekről a piros körökről kellene beszélgetni, meg arról, hogy gondolja végig, ő milyen gyerek, és miért tartja magát lúzernek. Annak is utána kéne járni, hogy hány napig szenvedte el a zaklatást. A szülőnek olykor egy terapeuta munkáját kell elvégeznie a hálózat feltárása érdekében. De kötelessége kiállni a gyereke mellett! Menjen be az osztályfőnökhöz, hívjanak össze egy rendkívüli szülői értekezletet, és mindenkit néven nevezve beszéljék át a dolgokat. Ha egy gyerek agresszív az online térben, akkor szinte biztos, hogy ő sem érzi jól magát a bőrében és otthon a családjában, bár ezt az érintett szülők sokszor ösztönösen tagadni fogják.

Még jobb, ha a szülőin levetítenek egy-egy internetről letöltött oktatófilmet, és meg is beszélik. Ha viszont a szülők legalább felével nem lehet mit kezdeni, és kezelhetetlennek látszik az online agresszió mértéke, akkor abból az osztályból érdemesebb elvinni a gyereket, hogy megelőzzük a maradandó érzelmi sérüléseket. Még valamit szoktam ajánlani: az elsős gyerekek szüleinek a 0. szülői értekezleten már konszenzusra kéne jutniuk abban, hogy legalább ötödikig nincs okostelefon, ha ingyen van, akkor se. Meg kell értenünk, hogy a 21. század információs társadalmában a felnőtteknek nagyon észnél kell lenniük. Hogy visszakanyarodjak az első kérdéshez: ilyen értelemben csak offline szülőnek lenni veszélyes, mert muszáj olyan tudás birtokában lennünk, amellyel meg tudjuk védeni a gyerekünket.

Régimódi értékek újratöltve

Nem ritka, hogy olyan szülők panaszkodnak a telefonhoz nőtt gyerekükre, akik maguk se képesek letenni a saját mobiljukat.

Egy felnőttnek is le kell tudnia tenni az eszközt, különben hiteltelen lesz, mikor magyarázni kezdi a gyerekének, hogy „az okostelefon jó, de…”, tehát példát kellene mutatnia az önkorlátozás terén. Az interneten könnyű találni ijesztő sztorikat, amelyekről el lehet beszélgetni, és közben meg lehet erősíteni a gyerekünket a jó tulajdonságaiban. Mondjuk el sokszor, következetesen, milyen nagy érték, ha a telefonja helyett egy könyv van a kezében. A kutatási eredmények szerint ha egy tini mellett ott a telefonja, akkor a figyelme huszonegyszer (!) térül el egy óra alatt. Ez nincs jó hatással az egyfókuszú figyelemre, amelyre a tanulás során van szükségünk. Egyébként azok a szülők, akik a Szilícium-völgyben laknak, és a neves IT gigacégeknél dolgoznak, gyakran elmesélik, hogy nem adnak ilyen eszközöket a gyerekeiknek tizennégy éves korukig.

Ma milyen alapon neveljünk, ha a tekintély már nem úgy működik, mit rég?

Szeretetalapú tekintélyelvűségen. A tekintélypozícióért ma meg kell harcolni, vagyis bölcsen és következetesen ragaszkodni kell a keretekhez meg a határokhoz. A fáradt szülő sokszor azt mondja: nincs energiám arra, hogy nyomon kövessem a Facebook-oldalát, és meghallgassam a zenéit. Pedig a gyerek láthatatlan élete a neten zajlik! A legjobb, ha a szülő csecsemőkortól építi azt a bizalmi viszonyt, amelyben a gyerek tudja, hogy elmondhatja azt is, ha orbitális hülyeséget követett el. Két múlt századi dolog itt még mindig segít: az őszinteség és a bizalom. Azok az értékek, amelyek tizenhárom-tizennégy éves koráig „bele vannak téve”egy gyerekbe, már ott is maradnak, és működni fognak, még akkor is, ha tizenöt–huszonkét éves kora között el is fordul tőlük. Idővel vissza fog térni hozzájuk.

(Megjelent a Family 2016/2. számában.)