„Segítek, legyen árvíz, katasztrófa vagy baleset.”

Elesetteket, hajléktalanokat ápol, speciális mentősként teljesít szolgálatot külföldi missziókban, folyamatosan képezi magát és keresi a segítői lehetőségeket. A novemberi zimankó is adta az apropót, hogy Kis-Nagy Gyula speciális mentőssel a hidegben, hóban didergőkre gondoljunk.

Sokan összerezzenünk, ha mellettünk szirénázó mentőautó halad el.  A speciális mentésről sem sokat tudunk. Pontosan mi a napi feladata?

A speciális mentés több részből álló összetett és bonyolult tevékenység. Egyfelől az elsősegélynyújtás, a kutatás, tűzoltás, a műszaki mentés, az alpin-technikai mentés, másfelől a vízből-, víz alól mentés tartozik ide. Mint speciális mentőnek nekem is több feladatot kell tudni ellátni, így az alap mentő-szakápolói végzettség mellett rendelkezem tűzoltó végzettséggel, légimentő- és búvárképesítéssel, de 10 évvel ezelőtt megszereztem az ENSZ Nemzetközi kutató- mentő mentésvezetői szakképesítését is.

Ezek alapján már-már akcióhősi erényekkel kell rendelkeznie?

A feladat függvényében kell tevékenykednem. Nem mindegy, hogy eltűnt személy felkutatásáról, árvízi védekezés, kitelepítés, vagy romosodott épületek közti sérültek felkutatása, illetve betegellátás kerül a palettára. Mindig a szituációnak megfelelően kell összeállítani a feladatokat, és annak megfelelően kell 100 %- ot, vagy többet kihozni magunkból, úgy, hogy ha kell, akkor akár 24 órát tudjunk egyhuzamban dolgozni, és minimális alvás után folytatni a munkát. Mindezt akár tíz napig, vagy ha kell, akkor tovább.

Melyik volt a legnagyobb erőpróbát igénylő bevetése?

Valamivel több, mint tizenegyezer esetnél voltam mentőautóval, és helikopterrel is 590 esetem volt, és speciális mentésből is 100 fölött van az esetszám. Így a hazai legizgalmasabb szituációt nem tudtam kiválasztani, hiszen nagyon sok érdekes, tanulságos, sokszor tragikus eseménynek voltam szemtanúja. Ha választanom kellene, akkor a legnagyobb próbatételek az árvízi védekezésnél nyújtott munkák lennének.

Azonban a legtöbb érzelmet felkavaró eset számomra a 2005. március 31- i pécsi mentőhelikopter balesete volt. Előző nap még én repültem a géppel, másnap az első helyszínre érkező egység tagja voltam, és megdöbbentő volt a bajtársainkat kihúzni a füstölgő, összeroncsolódott gépből. Külföldi legemlékezetesebb bevetésem, a 2004. december 26- i, 13 országot érintő szökőár- katasztrófa utáni mentési munkában vettem részt Sri Lankán. Mint köztudott, a 300.000. halottat követelő és sokszázezer sérültet okozó katasztrófa a világtörténelem második legnagyobbja volt. Tizenhat napig voltunk egy mentőcsoport tagjaként a szigetországban, ahol másodmagammal 850 sérültet láttunk el, miközben más humanitárius segítségnyújtást is végeztünk, például adományok szétosztásánál közreműködtünk.

Meglátása szerint mennyire vagyunk összetartóak a bajban?

Legutóbb a júniusi árvíznél Dunaszekcsőn segítettem műszaki mentőként, mint a Baranya Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság Mecsek Mentőcsoportjának mentési csoportvezetője. Napokig harcoltunk a vízzel, és mint köztudott, sikeresen. A végletekig elfáradtunk, hiszen társaimmal az öt nap alatt összesen 16 órát aludtunk, azt is az iskola tornatermében, de megérte, mert láttuk azt az összefogást, amit a helyiek karöltve a segítőikkel véghezvittek. Mindenki tette a dolgát, és akik nem tudtak zsákot tölteni és rakni, például az idősebb hölgyek, azok szendvicset, pogácsát, kávét, ásványvizet osztottak közöttünk szét. És ebbe a feladatba bevonták a kicsiket, így nemegyszer alsó tagozatos gyerektől vehettük át a frissen sült csodákat. Az éjszaka kellős közepén odajöttek a szivattyúk mellé és hoztak friss teát, kávét, üdítőt. A közbiztonság is csodás volt, hiszen, ha letettük sisakjainkat, zubbonyainkat, és benne maradt a telefonunk, vagy tárcánk, az órákkal később is ugyan ott volt. A bajban igen, ott össze tudnak még fogni az emberek, nincs közöny, mint a hétköznapokban, és ez jó.

Az összefogás elkel akkor is, ha szegényednek az emberek. Hogy látja, az elmúlt években  milyen mértékben kellett a hideg, a balesetek, az árvíz mellett a szegénységgel is megküzdeniük?

Az elmúlt években, mind a saját környezetemben, mind a munkám során észrevehető volt az emberek jelentős elszegényedése, amihez nagyon sok kísérő dolog, agresszió, frusztráció, közöny és sok negatív dolog társult. Az ismerőseim zöme távozott külföldre, sokan vissza sem térnek, és sajnos meg is értem őket, felesleges szépíteni a dolgokat.

Több mint egy éve egy hajléktalanokkal foglalkozó alapítványnál segít napi mentős munkája mellett. Hol betegszállítóként, hol ápolóként, van, hogy élelmet osztva köztük, van, hogy sebeket kötözve, amputált végtagok csonkjait fáslizva. A fedél nélkülieknek milyen előítéletekkel kell szembenézniük? 

A hajléktalanok között én találkoztam volt bányamentővel, főiskolai matematika tanárral is. Ahányan vannak, márpedig ezerszámra vannak az országban, annyi féle sors. Nem lehet beskatulyázni őket. Töredékük, aki agresszív, kötekedő. Tapasztalatom, hogy a nagy részük csendes, visszahúzódó. Sokan szégyellik, hova jutottak. Természetesen köztük is van sok olyan, aki tehet arról, hogy oda került, de vannak, akiket becsaptak, kihasználtak, kisemmiztek. Szó szerint padlóra, pardon utcára kerültek. Volt régen egy mondás, miszerint mindenkinek van téglája egy börtönben, utalva arra, hogy bárki kerülhet olyan szituációba, ami a börtönig viszi.

Az utóbbi éveket figyelve én azt mondom, mindegyikünknek van egy darab aszfaltja az utcán…. Gondoljunk csak a hitelválság miatt utcára került emberekre, a folyamatosan növekvő munkanélküliség miatt begyűrűző problémákra. Létbizonytalanság van. Szerencsére volt olyan hányatott helyzetű női páciens, akit felvettek takarítónőként, aztán odáig jutott, hogy most már a bérlakásában él, és örömmel jár dolgozni, mert tudja mi a különbség az utca és egy meleg lakás között.

Tapasztalatai szerint hol a baj: van-e önsegítő képessége a bajba jutottaknak? Vagy aki egyszer lekerült a padlóra, az nem tud újra felállni?

Önsegítő képesség szinte nincs, illetve csak elvétve tapasztalható. Én is elváltam, és a ruháimon kívül szinte semmim sem maradt. Aztán néhány hónap pokol után kezdtem magamra találni. Nem nyúltam alkoholhoz. Nem kerültem utcára, mivel anyukámnál meg tudtam húzni magam, majd lett egy új párkapcsolatom, és a páromnak nagyon sokat köszönhetek. De visszatérve az eredeti témához, a padlóra kerülés, és felállás kérdése jól megfigyelhető a hajléktalanok között is. Vannak, akik már segítséggel sem tudnak felállni, mert olyan körülmények között, amit átlagember el sem tud képzelni, élték mindennapjaikat, vagyis súlyos betegségektől terheltek. A fagyások, a kezeletlen cukor- és szívbetegségek, érrendszeri problémák miatt kialakuló végtagvesztések gyakoriak. Sokan estek át szélütésen, ami miatt nehezen, vagy alig tudnak mozogni.

Sokan legyintenek, mondván a hajléktalanokon úgysem lehet segíteni…

Ellenkezőleg, hiszen például a mi alapítványunk Pécs területén mind női, mind férfi szállókat gondoz. Ezen kívül népkonyhát, krízis időszakban nappali melegedőt, de a kórházból kikerülő emberek számára lábadozót is üzemeltet. A csúcs egy 54 férőhelyes szociális otthon, amibe, ha látogatóként érkezne az ember, nem tudná megmondani, hogy kik is vannak ott elszállásolva és ápolva, hiszen olyan jó színvonalat képvisel. Ehhez társul a kiválóan szervezett diszpécser szolgálat, az utcai szociális-, a háziorvosi szolgálat, az ápolószemélyzet, a konyha. Vagyis egy nagyon szakszerűen üzemelő szervezet, remek szakemberekkel. Hivatásszerűen próbálja az emberhez méltó körülményeket megadni a rászorulóknak, tanfolyamokra íratja be azokat, akiket lehet, és segít munkát keresni. Megpróbálják ezeket az elveszettnek hitt embereket visszavezetni az életbe, hiszen ahogy a régi sláger is mondja: ” Egyedül nem megy…”