„A testvéreinktől, a testvéreinkkel tanulunk meg sok mindent, amit a világról, a társas kapcsolatok természetéről tudnunk kell”

A Képmás magazin és a Várkert Bazár szervezésében Budán rendezett Képmás-estek ősztől „Család és művészet” címmel folytatódnak. Az első, szeptemberi alkalom témája: testvérek között, vendégei: Bolyki Brothers és Csáky-Pallavicini Zsófia, klinikai szakpszichológus és családpszichoterapeuta. Interjúnk a szakértővel a testvérkapcsolatok fontosságáról és hatásairól, egykeségről és nagycsaládról, közhelyekről és valóságról.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
várkert bazár
2017. szeptember 25. Antal-Ferencz Ildikó

Mennyire határozza meg személyiségünket, hogy egykeként vagy nagycsaládban növünk fel? Mennyire igazak az ehhez kapcsolódó közhelyek?

Természetesen rendkívül erősen meghatározók azok a hatások, amik kicsi gyermekkorunktól érnek minket – épp csak egységesen meghatározható, mindenkinél ugyanúgy érvényesülő hatásokat nehéz megállapítani és bizonyítani. A család, ahová érkezünk, a kapcsolati háló, a családi rendszerünk másokéhoz nem hasonlítható dinamikája mind-mind egyedileg formálják a személyiségünket. Az egyes hatások összesítésében szinte lehetetlenség „kimérni” az egyes tényezők hatóerejét. Elképzelhetjük: másként hat az egyke-lét egy csendesebb, nyugodtabb és egy temperamentumosabb, extrovertáltabb kisgyerekre. Más hatással lesz a sok testvér jelenléte, ha a környezet alapvetően rideg, elhanyagoló, mint ha meleg, óvó a légkör a sok ember közt a családban.

Az bizonyos, hogy a testvérkapcsolatok, azok minden ajándékával és nehézségével, csakis testvérek közt élhetők meg. Fontos élmény az anyával, apával való elmélyült, intim együttlét megtapasztalása gyermekként – ha ettől foszt meg a sok testvér tülekedése, az valóban komoly hátrány –, de az első kortárs-közösség, a kibővült kötődési felület (a több, biztonságosan megélhető kötődés által a testvérekkel), a születéstől érvényesülő kortárs-szocializációs hatások sem elhanyagolható előnyök.

És mennyire meghatározó életünk során az, hogy milyen viszonyban vagyunk testvéreinkkel? Hogyan befolyásolja életünket, önismeretünket, kapcsolatainkat a saját testvérkapcsolatunk?

Az erős, szövetséggé mélyülő jó kapcsolat a testvérekkel hatalmas erőforrás lehet. Azzal biztat, hogy nem állunk egyedül a világban akkor sem, ha szüleink óvó szeme átmenetileg (az iskolaudvaron, a nyári táborban, egy házibuli után) vagy végleg (mert megöregedtek, talán már nem is élnek) nincs már rajtunk. A testvérség olyan kapcsolat, amibe beleszülettünk: olyan csoport, aminek „alanyi jogon” a tagjai vagyunk. A testvérek egyben az első kortárs-kapcsolataink is kicsi gyermekként. Tőlük, velük tanulunk meg sok mindent, amit a világról, a társas kapcsolatok természetéről tudnunk kell. Ők az első szövetségeseink és az első riválisaink is. Az első játszópajtásaink, és jó eséllyel az első kritikusaink. Az életünk során végig – de egyes, az identitás alakulására nézve kiemelt szakaszokban kiemelten – fontos szerepe van a társak visszajelzéseinek. Ezek lehetnek tudatosan tartott tükrök (dicséret, kritika, vélemény), de automatikus, tudattalanul adott reakciók is arra, amilyen vagyok, ahogy működöm. Az tehát, hogy hogyan alakul hosszú évek során, és milyenné lesz a testvérkapcsolatunk, nagyon fontos tényező a más kapcsolatainkra nézve.

Mitől függ, hogy valakik „jó testvérek” vagy sem? Kik egy testvérkapcsolat legfontosabb meghatározói: a szülők, azok párkapcsolata, a tágabb családi/baráti környezet vagy a testvérek személyisége? Hogyan befolyásolja egyik-másik tényező a testvérkapcsolatot?

Visszakérdeznék: mit tartunk jó testvéri kapcsolatnak? Azt, amelyikben nincs veszekedés? Vagy amelyikben volt, de felnőtt korra „kinőtték”? Vagy akik sülve-főve, jóban-rosszban…? Nehéz egységes mércét felállítani ennek a jellemzésnek. Kisgyermekkorban gyakran a szülők véleménye alapján ítéltetik meg a dolog: „Olyan jó testvérek: mindenüket megosztják egymással!” „Nálunk sosem volt féltékenység!” „Nem jó testvérek, az egyiknek mindig az kell, ami a másiknak…” „Olyanok, mint a tűz és víz!”A fő kritérium talán az lesz, ami a szülők várakozásának megfelel, vagy azzal ütközik; amit szívesen látnának vagy épp kiirtanának a családi életből; ami megijeszti vagy megnyugtatja őket. Pedig a testvérkapcsolat is annyiféle, ahányféle variációja van ember-ember közti kapcsolódásnak. Hatnak rá a családi szerepviszonyok (ahol anya és apa közt súlyos konfliktusok vannak, ott nem ritka, hogy a testvérek extrém rivalizálással terelik el erről a figyelmet – de az is előfordulhat, hogy épp ellenkezőleg: összezárnak, és közösen próbálnak békét teremteni). Befolyásolják a szülők egyes gyerekekhez fűződő élményei, fantáziái, gondolatai („a nagyobbik pont olyan, mint én – a kicsi viszont olyan, mint az anyja”). Módosíthatják külső körülmények (együtt töltött idő mennyisége, eltérő erősségek vagy érdeklődési kör), de akár a nevelésnek is lehet hatása az alakuló kapcsolatra.

Hogyan változik a testvér szerepe az életünkben, mikor válhat különösen fontossá?

Úgy tűnik, ha a korkülönbség kisebb, mint öt év, a testvérrel való kapcsolat többnyire nagyon fontossá tud válni. Az egyes időszakokban a gyermekkor során más-más jelentősége tud lenni a testvéreknek. Az is ismert jelenség, hogy egy sokgyerekes családban a testvérek más-más szerepmódozatokat élnek meg egyik és másik testvérükkel („vele szoktam veszekedni, vele megyünk sportolni”). De az is jellemző, hogy míg az egyik szakaszban az egyik játszik különösen nagy szerepet az életünkben, egy másikban már egy másik válhat nagyon fontossá.

Az újszülött és a nagyobb testvér között aszimmetrikus kapcsolat van: jól megfigyelhető, hogy a babák fokozott figyelemmel fordulnak a nagyobb tesó(k) felé, legszebb mosolyaikat tartogatják nekik, és szinte ugyanolyan gyorsan felismerik és kiemelten kezelik őket, mint az édesanyát. A féltékenység ismert jelensége mellett a kutatók azt is feltárták, mennyi pozitív kapcsolódási aktust indítanak a nagy testvérek a kicsik felé (jóval többet, mint negatívat). Mire a kisebb elkezd mozgolódni a szőnyegen, kialakulnak az együtt játszás rövid, majd hosszabb szekvenciái is. Óvodások némi összezördülésekkel tarkítva hosszú ideig tudnak egymással alkotni, teremteni, játszani. Kisiskolás korban aztán nagyobb hangsúlyt kapnak a távolabbi környezet játszópajtásai, de ez nem kell, hogy a kapcsolat megromlását hozza. Kiskamaszok közt megszaporodhatnak a – korra jellemzően amúgy is sűrűn termő – konfliktusok, erősödhet az egy nemű gyerekek közt a rivalizáció, ellenkező neműek közt pedig szükségszerűen megjelenik a másik nem elutasításának minden haragja („hülye fiúk”) a gyerekszobánkban is. Ilyenkor érdemes – ha eddig nem volt rá mód és igény – külön szobába költöztetni gyerekeinket, ha lehetséges. A kamasz kor legnehezebb időszakaiban van rá esély, hogy az „ellenséges felnőtt-tábor” közepén a testvérek jó és megértő szövetségesként tudnak egymás mellett lenni. De az is előfordulhat, hogy a családi dinamika úgy alakítja: a testvérek két (vagy több) külön pólust képviselnek.

A felnőtté válás egyik legnehezebb feladata a gyermekkori kapcsolataink átalakítása felnőtt-felnőtt kapcsolattá. Ez a testvérekkel való viszonyban is megdolgozandó téma. Akkor is, ha nem egyszerre válunk felnőtté (ebből következhet egy időszakos eltávolodás). De a jól megdolgozott egyezések és különbözőségek semmi mással össze nem hasonlítható, erős szövetséggé tudnak érni, a kezdetektől élő ismerősség talaján.

Lényeges, hogy hányadikak vagyunk a születési sorrendben? Régen az elsőszülött gyereknek általában kitüntetett szerepe volt – főleg, ha fiú –, de a mesékben mégis mindig a legkisebb gyermek a „befutó”? Hogy van ez a valóságban?

A magyar népmesék világa valóban a legkisebbet „hozza helyzetbe” – talán kompenzálva azt a hátrányt, vigaszt nyújtva arra a kínra, hogy az életben gyakran kerülnek lemaradásba. Nem csak a patriarchális családi berendezkedésből következően: egyszerűen a „soha nem leszek annyira nagy, mint te” élménye miatt. Hisz a nagyobb mindig nagyobb lesz azzal a pár évvel. Beérhetetlen.

A kutatók vitatkoznak abban, hogy pontosan milyen hatásokkal kell számolni a testvérsorrend alapján. A legtöbben megkülönböztetnek „első szülöttet” – őket erősnek, ambiciózusnak, de tradicionalistának is szokták jellemezni. A „legkisebb” szerepe szintén markáns lehet: vagy az elkényeztetett, mindent ingyen megkapó szerencsefi képét kapcsoljuk ehhez a pozícióhoz, vagy a minden hagyomány ellen fellázadó, kreatív különutas, bizonyító szerepe lehet az övé. A „középsők” az általános felfogás szerint nehéz helyzetben vannak. Afféle „szendvicsgyerekek”: mindig az előnytelenebb csoporthoz soroltatnak („a nagyok mosogassanak el – aztán a kicsik menjenek aludni”), az elsőszülött árnyékában kénytelenek érvényesülni, kevesebb figyelmet kapnak mindkét szélsőnél. Ugyanakkor épp ezek mentén válhatnak erőssé: megvalósíthatják mindazt, amit az első nem mert vagy nem tudott, amit az „örökösnek” nem szabad; szabadon megválaszthatják az útjukat, már egy rugalmasabb szülői attitűddel találkoznak; ha van bátorságuk lázadni, kisebb ellenszéllel kell megbirkózniuk az előrejutáshoz a már kitaposott úton. Hogy melyik hatás, a felemelő vagy a súlyosan akadályozó érvényesül-e az életünkben, az persze rengeteg, csak egyedileg vizsgálható tényezőn múlik…

Mire érdemes figyelni szülőként a nehéz helyzetben lévő középső gyerekeknél?

Középsőnek lenni tényleg nem könnyű. Nem mintha legnagyobbnak vagy legkisebbnek lenni mindig az volna. De jól teszik a szülők, ha a középsőnek ugyanúgy biztosítanak kiváltságokat (nem feltétlenül a korából, hanem mondjuk a képességeiből, érdemeiből adódóakat), mint a többieknek. Szerencsés, ha figyelünk rá, hogy ne terheljük túl a nagyokhoz sorolással, de ne is „kicsizzük le” mindig – próbáljunk egyedi szereplőként gondolni rá. De nem csak a középsőnek, minden gyereknek szüksége van dolgokra, időre, figyelemre, ami csak az övé. Nem nagy anyagi értékű dolgokra, egyszerre rengeteg időre kell gondolni – hanem olyanra, amiről elismerjük, mind érezzük, hogy az vitathatatlanul és kizárólag az övé. Ha rendszeresen biztosítjuk róla a gyerekeinket, hogy van számukra, a kapcsolatunk számára külön időnk, ha vannak külön bejáratú történeteink, vicceink, emlékeink egymással, ha nem kell mindent és mindig megosztani jószívűségből, akkor megadjuk annak az élményét, hogy ők nem csak a testvéreik közt, hozzájuk viszonyítva, hanem egyedileg és személyesen fontosak.

 

Befolyásolja családunk mérete a következő generációét? Azaz mennyire jellemző, hogy az egykék egygyerekes szülők lesznek, a nagycsaládban felnövőknek pedig sok gyerekük van/lesz?

Nem ismerem az erre vonatkozó statisztikai adatokat – kétség kívül tanulságos lenne utánajárni a kérdésnek. Annyi bizonyos, hogy rengeteg makro- és mikrotársadalmi tényező befolyásolja a születő gyermekek számát. Gondoljunk csak egy háborúra, bizonyos szociális intézkedések hatására, de akár a változó vallásosság, a korszellem, a válások arányának növekedése hatásaira. És még mennyi minden más van… Általánosságban a környezetünk értékrendje természetesen nagyban befolyásolja a családdal kapcsolatos döntéseinket. Egy nagycsaládos közegben az emberek nagy része valószínűleg jobban megfontolja, szívesebben vállalja a döntést, hogy maga is sokgyermekes szülő legyen, mint egy gyermektelen vagy kevesebb utódot vállaló környezetben. Ha van előttünk modell, hogy hogyan működik egyik vagy másik családi felállás, magabiztosabban döntünk egyik vagy másik irányban.

Hogyan változott a testvérek szerepe az idők során, a nagycsaládok csökkenésével és az ún. nukleáris családok elterjedésével?

A nagycsaládok szerepének csökkenésével a testvérek (átlagos) száma is csökkent. Általában jellemző a mai családi berendezkedéseinkre, hogy az egyéni kapcsolatok kiemeltebbek, jelentősebbek lettek, a család – megtartó, támogató – szerepe pedig csökkent. Nyilvánvaló, hogy egy kétgyermekes családban a testvérek viszonya jóval erősebb fényben látszik, mint a közös udvaron játszó 10-15 unokatestvér között annak idején. Az egyedi, kiemelt kapcsolat pedig kiemelt fontosságot is ad annak a kevés számú személynek, aki ennyire közel van hozzám, ennyire ismer, aki helyett nincs más. Ennek van előnye és értéke, de van nehézsége is. Nehezebb megélni a konfliktust azzal az eggyel, fontosabb megdolgozni a jó viszonyért – de mélyebb és egyedibb lehet a kapcsolat.

(Fotók: Képmás)