Titok, szégyen, fájdalom – öröklődő traumák a családban

A dédnagymamát megerőszakolták a háborúban. A nagypapát kitelepítették. A család később nem beszélt ezekről a dolgokról, de a titkot, a szégyent, az elfojtást generációkkal később is érezték a családtagok. A traumák egészen addig dolgoznak a tudattalanunkban, amíg szembe nem nézünk velük és fel nem oldjuk őket. Orosz Katalin klinikai szakpszichológussal, transzperszonális terapeutával beszélgettünk.

– Létezik külön transzgenerációs pszichológia?

– Nem, csupán transzgenerációs eseményekről, traumákról beszélhetünk, amelyek egy családban jelen vannak. A fogalom nem újkeletű, azonban ez az elnevezés az elmúlt 15 évben született, és pontosabban mutat rá a lényegre. Ennek az az oka, hogy egyre fontosabbá vált megérteni, hogy a saját életünket mindaz befolyásolja, ami a saját családunkban az elmúlt évtizedekben, vagy akár évszázadokban történt.

– Mi a lényege a transzgenerációs eseményeknek?

– Azok az események, amelyek a családban történnek és nincsenek feldolgozva, egyik generációról a másikra adódnak tovább. Megrázó példa erre Virág Teréz munkássága, aki a holokauszt áldozatainak gyermekeivel és unokáival dolgozva fedezte fel, hogy azokban a családokban, ahol senki nem mesélt a tragikus eseményekről, veszélyeztetettebbek voltak a következő generáció tagjai. Az utódok nem tudták felmenőikről sem azt, hogy mi a származásuk, sem azt, hogy mi történt velük, s ez az eltitkolt tény komoly traumákhoz vezetett az unokák esetében. Ugyanezt látom a kitelepített családok utódainál, vagy ott, ahol a nagypapa elveszett Doberdónál, vagy megfagyott a Don-kanyarban. Mivel ezek hatalmas traumák, csak több generáción keresztül tudjuk feldolgozni őket, s ezért rendkívül fontos, hogy tudjunk róluk. Országos szinten olyan mennyiségű veszteségünk van, hogy az kimondhatatlan. Gondoljunk csak az elcsatolt részek traumájára, a halottakra a háborúkban, a kivándorolt magyarok millióira…nem tudjuk utolérni magunkat! És akkor még nem beszéltünk a fenyegetettségről, a bántalmazásokról és sok másfajta traumatizációról. A hazánkban olyan jellemző hatalmas pesszimizmusnak is az az egyik fontos oka, hogy szinte minden egyes családban megjelenik valamilyen formában a múltunk lenyomata.

– Ha beszélünk ezekről a dolgokról, könnyebb lesz? Akkor kisebb az esélye, hogy ismételjük a traumát?

– Nem a traumát ismételjük: az elfojtott traumák, érzelmek miatt olyan megküzdési stratégiáink vannak, amelyek nem elég hatékonyak. Ha azt tanultuk, hogy jobb, ha nem beszélünk valamiről, ha mindent áthat a némaság, egy titok, az már az egészen kicsi gyerekekben is komoly feszültséget kelt, amelynek következtében viselkedés-, vagy teljesítményzavar, betegség alakulhat ki. Ma azt tartjuk optimálisnak, ha valaki kellően barátságos, nem ellenséges, kicsit nyitott, nincs tele túl sok félelemmel, képes bízni, kötődni és képes elviselni a csalódást. Ez a jól működő megküzdési stratégiák alapja.

– De a nagy átlagra nem ez jellemző…

– Nagyon nem. Mindenki türelmetlen és feszült. Mondhatjuk persze azt is, hogy stresszesek vagyunk, de a feszültségnek két formája van. Az egyik az állapotfeszültség, a másik egy adott helyzetben létrejövő stresszreakció. Nálunk az állapotfeszültség, vagyis az állandóan jelenlévő stressz szintje rendkívül magas. Fontos lenne állami szinten lépéseket tenni azért, hogy ez megváltozzon. Például az, hogy az autogén tréning, mint a leghatékonyabb feszültségcsökkentő mód – a tervek szerint – bekerüljön az iskolai foglalkozások közé.

– Ha senki nem beszél egy adott traumáról, és mondjuk a dédunokának van egy ebből fakadó nehézsége, de nem tud arról, hogy mi történt a felmenői életében, s elkerül egy pszichológushoz, hogyan lehet oldani egy nem ismert történetből fakadó nehézséget?

– Úgy, hogy az aktuális feszültséget próbáljuk oldani. Például megkérjük a pácienst, hogy beszéljen arról, milyen érzés, hogy az anyja rákényszeríti valami olyanra, amit ő nem akar, tehát nem a dédnagymamával kezdjük

– Nyitottak az emberek a saját múltjukkal való szembenézésre? Vállalják ezt a sokszor nagyon nehéz feladatot?

– Óriási tömegek járnak oldásokra, utaztatásokra, kineziológushoz, ami arra utal, hogy az emberek változni, változtatni szeretnének az életükön. Húsz éve még elképzelhetetlen volt, hogy kamaszoknak pszichodráma-foglalkozásokat tartsunk, most pedig tele vannak a csoportok.

– Ebben az is benne van, hogy nem akarják továbbadni a rossz sémát, válaszreakciót a gyerekeiknek?

– Igen, ez így van.

– Tehát megpróbálják feloldani a traumát?

– Eric Berne Emberi játszmák című könyvében, illetve Sorskönyv című kötetében a tranzakcióanalízis kifejezéseivel írja le, hogyan leszünk rabjai annak a sorsnak, amit a szüleink kijelölnek számunkra. Klasszikus eset, hogy anyuka táncos akart lenni, ezért a gyerekét elküldi balettre (táncosnak neveli). A saját álmait dédelgeti, amik azért nem valósultak meg, mert ő nem tudott a szüleivel megküzdeni, miközben a gyerekéről nem tudja, mit szeretne.

– Mondjon egy olyan példát, amikor sikerült feloldani egy traumát és ezáltal megváltozott a gyerekkel való viszony is…

– Az egyik kliensem nagyapja öngyilkos lett az államosítások idején, mert nem tudta feldolgozni a traumát, hogy a szegény sorsból tíz év alatt összeszedett vagyonát téeszesítették. Halála után a két fia közül az egyiknek – a páciensem nagybátyjának – erős teljesítménykényszere lett, míg a páciensem apja egy egyetem kis könyvtárában bújt el a világ elől. Az öngyilkos nagypapa története sokáig titok volt, senki nem beszélt erről a családban. Páciensem, azaz a nagyapa unokája súlyos szorongásokkal, pániktünetekkel került hozzám 40 éves kora körül. Nagyon rosszul tudott kommunikálni, képtelen volt kifejezni az érzelmeit, érzéseit. A terápia elején még nem tudtuk, mi van a háttérben. A trauma a férfiágon vonult végig, ráadásul a parasztemberek nagyon nehezen beszélnek. Lassan felderítettük mi történt: páciensem elkezdett kérdezősködni a családban, és hamarosan kiderült az egész történet. Az ülések eredményeképpen a férfi végül két és fél év után eljutott oda, hogy kimondja: “a család olyan, mint egy nagy fa, aminek én vagyok az egyik ága, és ha a gyökeret elvágják, persze, hogy én is elszáradok.” Sikerült feloldani a szorongását, hiszen megismerte és feldolgozta eredetét. A családfa gyökereit összenövesztette. Azóta a gyerekeivel is sokat javult a kapcsolata. És ilyen történetünk szerencsére rengeteg van!