A gyerek kevésbé parázik?

A rutinos diákok már tudják mire számíthatnak: régi ismerősként köszöntik intézményüket és társaikat. A legkisebbekkel más a helyzet, sokat hallani aggódó szülőktől, hogy gyermekük igencsak megszenvedi az első iskolai napot. Kinek nehezebb? A gyereknek, vagy a szülőknek?

Az idegeskedés ragadós
A gyerekek sokkal kevésbé aggódnak, alig várják, hogy az óvoda után végre iskolatáskával a hátukon beülhessenek a padba – állítja a lapunk által megkérdezett pedagógus. Ha izgulnak, legfeljebb azért teszik, mert érzékelik az otthoni feszültséget (anya ideges, csomagolja a könyveket, félti a csemetéjét, apa mérges, mert sokba kerültek a tanszerek), s nem értik, miért nem örülnek annak, amit ő már annyira vár. Hiszen egy-két óvodás társa biztosan egy osztályba fog vele kerülni.

Az első nap meghatározó  a gyerek számára, ezért, ha ez élménnyel teli, akkor nyert ügye van a pedagógusnak: másnap is mindenki örömmel jön az iskolába.
Persze a tanítónak is nehéz, hiszen különböző óvodákból érkezettekből kell osztályközösséget formálni, akik nem egyforma képességekkel rendelkeznek, a családi háttérről nem is beszélve.
Az óvodákban – azóta, hogy nem kötelező a foglakozásokon a részvétel, csak fel kell kínálni a gyereknek a lehetőséget -, egyre több tanulási nehézséget későn vesznek észre, az esetek többségében azonban csak az iskolában derül ki. Ha nem szeret rajzolni, hát nem kényszerítik rá és csodálkozunk, hogy a finommozgása nem alakult ki. Nem szereti a mesét hallgatni, hát ne üljön oda a mesesarokba! De mi van ha ez már a figyelemzavar előjele?

Egyre több a “kötelező”
Egy megengedő szemléletű óvodából egy – valljuk be – elég poroszos szemléletű iskolai oktatásba bekerülni nem könnyű. Az iskolában már szabályok vannak, szinte minden kötelező.
Ezért nagyon fontos az első osztályban egy pár hetes előkészítő időszak, amikor az olvasáshoz, a számoláshoz szükséges apró kis „trükköket” elsajátítják, összeszoknak, a pedagógus kialakítja a szabályokat sok játékkal, de már iskolásként kezelve (és sok-sok piros ponttal jutalmazva őket). Ez – vallja a tanárnő – sokkal fontosabb, mint hogy három héttel hamarabb megtanuljunk egy betűt.

Ne anya vigye a táskát!
A beilleszkedés legfontosabb része azonban a család, az a szemlélet, amit a kis iskolás otthonról hoz.
Ha anya viszi a táskát, ha nem együtt pakolnak be esténként, ha otthon nincsenek szabályok, nincs semmi kötelesség, ha addig hisztizik, míg úgyis megkap mindent, akkor hiába minden iskolai erőfeszítés, a beilleszkedés nagyon keserves lesz.

Együttműködés, hisz közös a cél
Ha együttműködik a szülő a pedagógussal (elhiszi neki, hogy nem azért szól valamiért, mert bántani akarja a gyereket, hanem tényleg jót akar), ha minden gondját megosztja vele, elfogadja a tanácsát, és a szülő is mer azonnal szólni, ha úgy érzi nem ért egyet valamivel, mindkét fél helyzete könnyebb lesz. Együtt a gyerekért, hisz ő a legfontosabb.