Állami óvodák régen és ma

Mi teszi jó óvodává az óvodát? A kor, amely kiszolgálja, vagy az emberek, akik működtetik? Valahol nyilván határozott korreláció van a kettő között, mégis afelé hajlunk, hogy az ovikérdés inkább emberfüggő.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. október 01. szabo.daniel

Mi teszi jó óvodává az óvodát? A kor, amely kiszolgálja, vagy az emberek, akik működtetik? Valahol nyilván határozott korreláció van a kettő között, mégis afelé hajlunk, hogy az ovikérdés inkább emberfüggő.


Az óvodák története az 1820-as évekig nyúlik vissza, amikoris az első gyermekmegőrző intézmény alakult, de az intézményesség állami szintre terjedése még sok évtizedet váratott magára. A háború(k) jóvoltából ráadásul mint sok más „ágazatban” is, itt is újrakezdések mutatkoznak, a főbb törvényi szabályozások, és nem utolsó sorban a képzések terén számunkra a II. világháború utáni időktől érdemes „régi” óvodákról beszélni.

Óvodák régen

Igazán nagy szám volt az, amit ma olyan természetesnek veszünk: hogy a szülők mindegyike mehetett vissza a munkahelyre, akár egész állásba is, mert volt, aki vigyázott a gyerekére! Mai szempontból nézve a hangsúlyok is ennek a fő igénynek voltak alárendelve: legyen biztonságos helyen a gyerek, neveljünk belőle jó állampolgárt, míg szülei építik a szebb jövőt. Ennek megfelelően az óvodai tervek kevésbé voltak kifinomultak, mint ma, nem voltak különórák és egyéni képességfejlesztések, hacsak nem az adott nevelő miatt. Igaz, több gyerek is jutott egy csoportba: akár a negyven főt is elérhette, de maga a tömeges gyermekmegőrzés műfaja még nem volt egységesen képzett, így az óvónőknek jóval nehezebb dolga volt.

Óvodák ma

Ma már óvodapedagógusnak és dajkának lenni is komoly szakmai tudás igazolásával lehetséges csak, a képzési követelmények főiskolai szintre emelték az óvónénivé válás lehetőségét. Ráadásul ezzel együtt nőtt a „rohanó világ” tendencia, és lehet, a világ nem rohan sehova, a szülők mégis rohannak. Azt gondolják, a gyerek végérvényesen lemarad, ha nincs már óvodás korban fejlesztve az a készsége, amit anya vagy apa fejlesztene, ha nem dolgoznának, mert hiszen olyan jó benne. Ezért az óvodapedagógiai intézmények kvázi rá vannak kényszerítve, hogy olyan, akár a saját programjuktól elütő, mégis regionálisan megjelenő lehetőségeket biztosítsanak (pl. kung-fu edzés a helyi csapatban, kerámiaszakkör a helyi műhelynél, idegennyelv-órák játékosan stb.), hogy a gyerek testileg-lelkileg lefáradhasson, és már három évesen megtanulja, hogy „hát kérem szépen, az élet nem habostorta!”

A kontraszt

Érezzük a kettősséget az iménti bekezdésben? Az óvodák programjába egyre nagyobb beleszólási lehetőséget kapnak a szülők. Onnantól, hogy szülői munkaközösség jön létre, lényegében a csoport fölötti pénzügyi hatalom is a szülők kezébe kerül, pedig a szülőktől befolyó pl. csoportpénz nagy segítség az óvónőknek, akikhez már nem „csorog le” az állami támogatásból (mert a konyhát kell pl. fejleszteni, hogy megfeleljen az új szabványoknak), pedig az összes mesekönyv rongyos, és a báboknak hiányoznak a szemeik.

Tőlünk függ

Szakmai bizalom szempontjából a régi óvoda vezet. Ott leadták a gyereket, és elhitték, hogy ennél jobb tényleg csak akkor lehetne neki, ha anyával lenne, ami pedig lehetetlen, hiszen anya dolgozik. De hogy beleszóljanak abba, hogy mit csináljon az állam állami keretből a gyerekkel, aki lényegében „szívességből” van odavéve, az eszükbe sem jutott. Manapság elég egy erőszakosabb anyuka egy SZMK-ban, aki keresztülviszi az akaratát, hogy igenis legyen játékos nyelvi foglalkozás csütörtökönként kettőtől, ezzel máris belenyúlt az óvónők gondosan felépített programjába. A helyes megoldás az, hogy ha már állami óvodát választunk, elhisszük, hogy az állam a mi adónkból igenis jó és felelős szakembereket képzett ki, és rájuk hagyjuk, hogy képezzék és őrizzék a gyerekeinket. Tapasztalat szerint ezt meg is teszik. Minden egyéb, a különórák, a specializációk, a berendelt előadók és megszervezett kirándulások, talán jó élménnyel szolgálnak, de az élmény feldolgozása megintcsak a pedagógusokra hárul, akiket ezzel plusz munkára kényszerítünk.