Érett az ovira?

“Már unatkozik otthon, biztos jobb lesz neki az oviban.” “Miért nem adod óvodába, úgy sokkal önállóbb lesz!” Mikor igaz, mikor nem ez a két játszótéri mondat?

Iskolaérettségről gyakran beszélünk, óvodaérettségről ritkábban. Vannak olyan helyzetek, amikor nem is vehetjük figyelembe, hogy mennyire érett a gyerek, vissza kell mennünk dolgozni, és kész. Ám van, amikor érezzük, hogy valami nem stimmel, naphosszat nyűglődünk, a gyerek látványosan unatkozik, de amint más gyerekekkel összekerül, kivirul, és remekül eljátszik. Ebből könnyen arra következtethetünk, hogy a gyereknek már oviban a helye. Pedig dehogy… Igazából nem az ovi hiányzik neki, hanem az, hogy mások társasága, nyüzsgése, mozgalmas, mégis nyugodt és megbízható világ vegye körül. Ha ezt az ovi meg tudja adni, akkor minden rendben!
De vajon miért szeretne másokkal lenni, miért nem elég neki az édesanyja? Kukkantsunk be őseinkhez, hogyan éltek vajon réges-régen, mielőtt a biológiai evolúciótól elhúzott a kulturális fejlődés. A gyerek idegrendszerének érése ugyanis az ősi ritmust követi, tehát az igényei is egy kőkorszaki babáéinak felelnek meg.

Nyugalom és nyüzsgés együtt

A családban több korosztály élt együtt, az anya nem szigetelődött el a gyerkőccel, körülvették őket az idős, tapasztalt nők, a fiatalok és sok-sok gyerek, mindenféle korosztályból. Az anya nem egy személyben volt felelős a gyerek épségéért, táplálásáért, fejlődéséért, hanem mindannyian együtt. Ha az anya éppen nem volt kéznél, a síró gyereket felkapta egy nagyobbacska testvér, nagybácsi vagy nagyi, szinte kézről kézre járt. Lehet, hogy nem voltak fejlesztő játékai, de figyelte a nála nagyobbakat, és mindenfélét kipróbált. Általában senki nem kapkodott, nem kellett időre odaérni sehova, senki nem akarta, hogy különösebb teljesítményeket érjen el, a nevelés egyszerű utasításokból állt.