Félelem mindhalálig!?

Háború, betegség, testi-lelki szenvedés, szeretteink vagy a munkánk elvesztése, pénztelenség… Mindannyian számtalan dolgot fel tudnánk sorolni, amely félelemmel tölt el minket. Vajon milyen mélyebb okai lehetnek ennek? És mit tehetnénk annak érdekében, hogy ne tartsanak bennünket fogva mindazok, amiktől rettegünk?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
háttér
2017. február 26. Family - Dr. Bajtsi Miklós pszichiáter

A félelem az egyik alapérzelmünk. A Wikipédia szerint nem más, mint „lehangoló érzés, amelyet egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk”. Valóban, ha kiállok egy szakadék szélére, ahol nincs előttem korlát, félni kezdek. De milyen jó, hogy így van! Ez a bizonyos kellemetlen érzés figyelmeztet, és ily módon próbál megvédeni valami rossztól. Tehát alapvetően nem baj, hogy félünk.

Mi van a mélyben?

Persze nem mindig könnyű néven nevezni, hogy mitől is tartunk. Ha a félelemnek nincs konkrét, valós oka, vagy irracionálisnak tűnik, akkor szorongásról beszélünk.

Néhány hete egy fiatalasszony keresett fel a rendelőmben. Évek óta attól retteg, hogy a látása teljesen el fog romlani – márpedig ennek a félelmének semmilyen valós alapja nincs. Tavaly egy rossz házastársi kapcsolatban élő fiatalember tárta elém, hogy állandóan azon aggódik, hogy valamilyen súlyos betegsége lesz. Az ilyen szorongások általában nincsenek direkt kapcsolatban a tárgyukkal. Az utóbbi fiatalembernél például kiderült, hogy a házasságában rejlő problémák, valamint az elfojtott indulatai állnak a háttérben.

Persze van, amikor a szorongásunknak ennél megfoghatóbb alapja van. Előrehaladó szembetegségem miatt az életem egy pontján a közlekedésben egyre bizonytalanabbá kezdtem válni. Egyszer csak az tűnt fel, hogy egyre feszültebben telnek a napjaim. Mindez arra figyelmeztetett, hogy változtatnom kell az életformámon.

Öröklött idegrendszeri adottságaink legfeljebb hajlamosíthatnak bennünket a szorongásra, a panaszok kialakulásához azonban külső hatások is szükségesek. Komoly szerepe lehet a gyermekkori családi háttérnek, a neveltetésünkkel mélyen belénk rögzülő meggyőződéseinknek, a magunkról alkotott képnek és az önértékelésünk formálódásának. Mindezek befolyásolják, hogy mennyire küzdünk olyan szorongáskeltő kérdésekkel, mint hogy „meg tudom-e oldani holnap a rám váró feladatokat?”, „mit fognak rólam gondolni a többiek, ha kiderül, hogy…?”.

A bennünket érő hatásokra adott válaszaink, például a konfliktusaink megoldásának módja is nagyon fontos. Szorongást okozhat, ha a konfliktusokat rendszeresen elfojtással próbáljuk megoldani – aztán kinek a gyomrára megy a „lenyelt” feszültség, kinek magas vérnyomást vagy más betegséget okoz. A testi panaszok felbukkanása a figyelmeztetés második vonala. Ha ezekre sem figyelünk, lehet, hogy tényleg „mindhalálig” szorongunk, mert belehalunk.

Járt utat a járatlanért el ne hagyj?

A változás, az új megjelenése mindig kiszámíthatatlansággal jár. A bejáratott fogódzókat el kell engednünk, és újakat kell találnunk, bizony időnként szembe kell fordulnunk a jól ismert bölcsességgel: „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!” Az életből nem tudjuk kizárni a változásokat. Sokan éppen azért szoronganak, mert annyira próbálják kontrollálni az életüket, amennyire nem lehet.

Hiába szeretnénk kikerülni a kellemetlenségeket, konfliktusokat, változásokat, nem tudjuk, mert az életünkbe épített programként utolérnek. A szorongás ilyenkor talán pont ezt igyekszik jelezni nekünk. Azt szeretné velünk tudatni, hogy nem célravezető az a módszer, ahogyan életünk egy-egy problémájával próbálunk megküzdeni. Tulajdonképpen örülhetnénk a jelzésnek, de persze a szorongás okozta szubjektív rossz élmény akadályozhatja ezt. No meg a „járt utat” nem is könnyű elhagyni és a „bevált” módszer helyett újat keresni. Sokszor körömszakadtunkig ragaszkodunk a régihez, akkor is, ha már nem működik. Próbáljuk erőltetni, ahelyett hogy új utak felé fordulnánk.

Ha a szorongás okait keressük, meg kell említenünk a körülöttünk lévő világot is: egyebek mellett beszélhetünk társadalmi értékvesztésről, elbizonytalanodásról, az erkölcsi értékek, életcélok hiányáról. Nem feledkezhetünk meg a múltunkban rejlő nyomorúságokról sem, amelyek évtizedeken át hatással lehetnek egy adott társadalom tagjainak gondolkodásmódjára, lelkiállapotára.

Üres kézzel

Mindezek tükrében mi adhat biztonságot ebben a változó, sok bizonytalansággal terhelt világban, ahol ráadásul még a rossz mintáinkkal és a nem működő megoldási mechanizmusainkkal is küszködünk? A válasz megtalálásához érdemes visszapörgetnünk az idő kerekét, s így rátalálhatunk arra a pontra, amikor az ember életében először jelent meg a félelem. „Szavadat hallottam a kertben, és megijedtem, mivel mezítelen vagyok, és elrejtőztem” – mondja Ádám Istennek, miután ettek a jó és rossz tudásának fájáról, azaz magukhoz ragadva az erkölcsi ítéletet, elszakadtak Istentől. Az elhagyott kapcsolat hiányérzetet támasztott bennük, elveszett például a biztonságérzetük.

Tulajdonképpen így is fogalmazhatunk: a szorongásunk végső soron Isten hiányát jelzi. Igen, a valódi kérdés az, hogy Isten hogyan és mitől tud olyan mértékben újra az életünk része lenni, hogy ne kelljen félnünk az élettől s attól sem, hogy mi lesz velünk annak végén vagy utána.

Ez azok számára is húsba vágó kérdés, akik elmondhatják magukról, hogy Istennel napi kapcsolatban állnak. Hogy tudok lemondani a már „bevált” kapaszkodóimról, és támaszkodhatok helyettük Istenre? Bár a pszichiáterektől azt is elvárják, hogy adjanak a beteg számára megfelelő receptet is, esetünkben egyet tudnék erre írni: „élő kapcsolat”. Kapcsolat vele, a mindenség Urával, s a többit majd ő hozzáírja a recepthez. Ő tudja, mit kell megélnünk ahhoz, hogy a saját erőforrásaink helyett benne bízzunk. Ő tudja, mivel oldhatja halálfélelmünket.

Egy biztos, ehhez – bármennyire fontos is – nem elég az értelem, mert a lelkünk mélyén működő meggyőződéseink átformálására is szükség van. A tanuláselméleti pszichológia szerint is a legtöbbet a gyakorlatban tanulunk. A gyakorlat persze sokszor nem egyszerű. Ahhoz, hogy bízni tudjunk a mi Urunkban, át kell élnünk, hogy ő gondoskodik róluk. Ahhoz viszont, hogy ezt megtapasztalhassuk, sokszor el kell mennünk a határainkig, ahol mi már nem tudunk magunkról gondoskodni. El kell jutnunk addig a pontig, ahol úgymond már „nincs vesztenivalónk”. Ezt megélnünk nem könnyű, de érdemes. S ha a határra jutva el tudjuk engedni görcsös próbálkozásainkat, megtapasztalhatjuk: bizony nem kell mindhalálig szoronganunk.

(Megjelent a Family 2016/4. számában.)