Fiatalok esete a vallással

Szülőként, nagyszülőként, keresztszülőként vagy lelkiismeretes családtagként egyaránt szembejöhet a kérdés: hogyan és mikortól lehet, vagy hogyan és mikortól kell vallásosságra nevelni a gyereket?

Manapság, amikor már egy egyébként egyházi keresztelő után sem egyértelmű, hogy vajon a gyereket amúgy vallásosan neveli-e a család, különös jelentősége van, milyen módon lehet megragadni a vonatkozó pedagógiát. Egy biztos: szülői hozzájárulás nélkül lehetetlen a vallásos életre nevelés.

Lehetőségek
Cipőt a cipőboltból, szokás mondani, és e kérdésben is ez a helyzet: ha vallás, akkor irány a templom. Az egyházak ugyanis kötelező jelleggel kell, hogy tartsanak ifjúsági foglalkozásokat, konfirmációs/ elsőáldozós/ bérmálkozási felkészítést. Ehhez persze érdemes egyháztagnak lenni, ami formálisan egy aláírás a megfelelő könyvbe, és az egyházi adó befizetése (általában jelentéktelen összeg). A jobb egyházaknál aztán egyéb lehetőségek is vannak, mint pl. különféle „ifikörök” (zenei kör, alkotókör, stb.) melyek amellett, hogy a fiatal kedvtelésével is foglalkoznak, vallásos tartalommal is bírnak. Szintén említésre méltók a misékkel vagy istentiszteletekkel párhuzamosan futó ifjúsági alkalmak is.

Egy lépés a profanitás irányába, amikor a lelkész/ pap átgyalogol a helyi iskolába, és ott tart hittant. Ez már inkább elérhető, de minőségi szempontból (nagyobb az ellenálló gyermekközeg) kifogásolhatóbb, és kevés eséllyel ruházza fel valódi hittel a gyermeket.

További alternatív lehetőséget nyújtanak a különböző ifjúsági szervezetek (KIE, Cserkészet, egyházi diákszövetségek stb.), ahol tagadhatatlan előny, hogy a fiatal hozzá hasonlókkal találkozik és valóban elindul benne valami, viszont gyakran a szülők megelégszenek ennyivel, és még a komoly hitre tért gyermeket sem viszik templomba (mondván, jár ő más helyre).

Ami lényeges volna
Bár sokan lázadnak az intézményesült vallás ellen, e téren is az a lényeg, hogy a helyzet csak akkor lesz rendben, ha rendesen csináljuk. Ezért minden, a vallásos életszemléletet helyeslő szülő kötelessége volna, hogy gyermekét nemcsak vallásossá, hanem aktív gyülekezeti taggá is nevel(tet)i; hosszú távon csak így tud jól működni az intézményesség.

És ami a lényeg volna
A nagybetűs Lényeg persze a keresztény családoknál nem a forma, hanem a tartalom, és aki nagyon szeretné gyermekét igazi, valódi hittel megajándékozni, vagy arra nevelni, annak bizony nincs könnyű dolga: ez a világ, ez az oktatási rendszer úgy van berendezkedve, hogy a fiataloknak csak az értékes szabadidejéből áldozható be az az idő, amit a vallásgyakorlásra fordít (különórák, templombajárás, stb. formájában).

Ezért kiabál szinte a megoldás: nincs olyan, hogy minimális életkor, nincs olyan, hogy megfelelő intézmény, és főleg nincs olyan, hogy „nekem erre nincs időm”. Minden gyerek alapvetően ezt hozza magával normaként, amit otthon lát. Nem fog jobban imádkozni, ha csak a templomban tanítják meg neki, és nem fog szívesebben vasárnap templomba járni, ha azt az iskolai hittanon utasításba kapja. Ezeknek a fejlődő dolgoknak, magának a hitnek otthon, a négy fal között, a legkisebb, de legszentebb gyülekezetben, a Családban kell megvetni az alapot: otthon is imádkozzunk a gyermekkel reggel-este-evés előtt és után, amikor csak gondoljuk. Legyen természetes része az életének a vallás, ne pedig szükséges muszáj, ami miatt aztán mások majd cikizik. A templombajárás is lehet életforma, és mint hétvégi fix program, nagyon könnyen beépíthető a családi vasárnapokba.

A vallásosságra nevelés lényege tehát, hogy ne a külső dolgoktól várjuk a csodát, hanem igenis vegyük a fáradságot, és legyünk mi a példák a gyermek előtt. Ha olyan példát adunk, amely alapján nem boldogul a világban, akkor érdemes felülvizsgálni a mi hitünket, mert a hit nem egy szenvedést és nyűgöt ígérő valami, hanem olyan természetes alkotóelem kéne legyen, mint az éltető levegő.