Genetikai vizsgálatok pró és kontra

Gyerekeinkhez jóformán fogantatásuk pillanatától ezer szállal, szeretettel kötődünk. Ezért különösen felkavarók azok a félelmek, vizsgálati eredmények, amelyek arra utalnak, hogy valami nincs rendben. Hogyan tovább? Ez a nagy kérdés ilyenkor!

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. október 26. szabo.daniel

Gyerekeinkhez jóformán fogantatásuk pillanatától ezer szállal, szeretettel kötődünk. Ezért különösen felkavarók azok a félelmek, vizsgálati eredmények, amelyek arra utalnak, hogy valami nincs rendben. Hogyan tovább? Ez a nagy kérdés ilyenkor!


Sokféle tapasztalat, változatos végeredménnyel – így összegezhetnénk összeállításunk lényegét.

Nem tudtuk előre
Időnként eszembe jut, hogy nem olyan nagy kunszt negyven körül vagy afölött szülni, ha az ember meg tudja tenni, hogy a magzatai között válogasson, és csak azt tartsa meg, akinek a génjei, szervei rendben vannak. Azt viszont mindenképpen szeretném hangsúlyozni, hogy nem érzem magam feljogosítva, hogy mások életébe beleszóljak, döntéseiket megítéljem vagy elítéljem. Magamról beszélek. Ismerek olyan szülőt is, aki azt mondja, örül, hogy nem tudta, hogy Down-szindrómás lesz a gyereke, mert ha tudta volna, elveteti – és soha sem értette volna meg, mit veszít.
Szirkánál (harminchat évesen) nagyon féltem, hogy downos lesz. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy nem kockáztathatom a genetikai vizsgálattal az életét csak azért, hogy én kevésbé aggódjak, vagy biztosat tudjak. Való igaz, hogy így nem készültem fel a fogadására, akkor hirtelen kellett mindennek utánanézni, és a születés örömét teljesen beárnyékolta a fájdalom, hogy mi lesz szegénykével, milyen élete lesz majd, mikre nem lesz képes soha, mikből marad ki örökre. (Utólag már csodálkozom, honnan vettem ennyi hülyeséget.) Viszont nem hiszem, hogy jó lett volna, ha ez a fájdalom már a korábbi hónapokat is beárnyékolja. Jó volt őt kilenc hónapig feltétel nélkül szeretni. Szirka “elfogadásában” a legtöbbet ő maga segített.