Jutalomjáték

A család életében különböző irányultságú szakaszok váltogatják egymást. Összehúzó, egymásra hangolódó időszak a gyerekvárás, szülés, a csecsemő- és kisgyermekkor.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. június 19. Paulik András

A család életében különböző irányultságú szakaszok váltogatják egymást. Összehúzó, egymásra hangolódó időszak a gyerekvárás, szülés, a csecsemő- és kisgyermekkor.


A családi szerkezetet lazító, úgynevezett repítő szakaszok a kamaszkor, a nyugdíjazás, a nagyszülőség. Ez utóbbi két szakasz életkor szempontjából egyre jobban kitolódik, illetve sorrendje felcserélődik. Nagyon sok nagyszülő még aktív munkavállaló az első unoka, unokák megérkezésekor. Ez a tény részben segíti az időskorú embert pozitív önértékelésének, önállóságának megtartásában, részben szerepütközést okoz benne, mert nem tud úgy és annyi segítséget nyújtani a fiatalabb generációnak, amennyit szeretne, és amennyire igény lenne. Mire valóban nyugdíjas lesz, már az unokái is más életszakaszba érnek, esetleg kirepülni készülnek, esetleg már ő szorul inkább segítségre, gondozásra. A nyugdíjba vonulás nagy szerepredukció, legalább olyan intenzív átgondolással kéne készülni rá, mint a felnőtté válásra! Napjainkra nem ez a jellemző, mert az idős ember vagy egész váratlanul, korábbi terveket áthúzva lesz belenyomva ebbe a helyzetbe, vagy a számára érthetetlen világ miatt, hamis illúziókat kergetve menekül bele a „nyugalomba”. Ezekből a kényszer szülte pozíciókból nem könnyű, de lehetséges az egyén és a család számára üdvözítő helyzetekbe eljutni.

Majd én megmutatom!

Egy unoka megérkezése jövőkép, új igazodási pont a szülők, a nagyszülők életében. Akár együtt él több generáció, akár csak a közelben vagy távol, minden lehetőséget használni kell a kapcsolat kiépítése, fejlődése érdekében. Nagyszülőnek lenni, a színészek kifejezését használva, jutalomjáték. Azonban, hogy ez valóban így legyen, a szabályokat érdemes következetesen betartani. Az egyik legfontosabb, hogy tisztelni és szerepükben erősíteni kell a szülőket. Nem jó üzenet, ha segítségkérésüket ellenük fordítjuk, kimondva, kimondatlanul gyengeségnek, alkalmatlanságnak minősítjük.

Az ilyesfajta vélekedés a gyermeket elbizonytalanítja, és a nagyszülői pozíciót is aláássa! Ennek a hatalmi harcnak csak vesztesei lehetnek.

„Nem szívesen adom oda őket, de egyedül kényszerhelyzetben vagyok. Nálunk addig tart a munkaidő, ameddig munka van. Apám hét év után is azt mondogatja, hogy ő már akkor tudta, nem kéne hozzámennem ahhoz a léhűtőhöz. A gyerekek előtt is így emlegeti az apjukat, a fiamat meg az apjához hasonlítja.”Mennyivel könnyebb lenne feldolgoznia ennek a kisfiúnak a szülei válását, az apja hiányát a mindennapi életéből, ha azt érezhetné, nagyszülei tisztelik anyja erőfeszítéseit, hogy a család stabil anyagi hátterét megteremtse. Szülei házassági kudarca ellenére örülnek az ő létezésének, nagyszülői feladataiknak. Érzelmi deprivációját enyhítené az összetartozás megélése. Az anya sem küzdene bűntudattal, felszabadultan, görcsök nélkül tudná átadni magát gyermekeinek abban a rövid időben, amiben velük tud lenni. A pozitív hangulat jótékony hatással lenne az apa és a gyermekek közötti viszonyra is.

Elfogadni és küzdeni

A megözvegyülés újabb tehertétel az időskorban. A veszteségek folyamatával kell megbirkózni ebben az életszakaszban, úgy, hogy a pozitív életszemlélet megmaradjon.

A társ elvesztése nagy trauma, mellette el kell viselni, hogy az idősödő test is elárulja az embert. A szellemi és fizikai erőnlét fenntartásának érdekében, a folyamat lassításában sok lehetőség van, de érdemes tudomásul venni az élet rendjét. Nem célszerű energiát pazarolni a változtathatatlan tagadására, az örömképesség megőrzése viszont minden erőfeszítést megér.

A 20 éves Sára kislányként nagyon kötődött a nagypapájához. Az érzelmi szál folyamatosan erős volt közöttük, még akkor is, amikor az egyetemista lányt életformája, teendői messzebbre sodorták. Átmenetileg döcögőssé vált a kapcsolatuk, de azután megegyeztek egy fix időpontban, amikor a lány rendszeresen meglátogatta a nagypapát. Egy alkalommal soron kívül ugrott fel, mert éppen arra járt.

A papa kedvesen fogadta, be is vezette a lakásba. Bemutatta az éppen nála tartózkodó kártyapartnereit, azután elnézést kért, mert folytatni akarták a játékot. Sára először talán meg is sértődött a fogadtatáson, de minél tovább forgatta a dolgot magában, annál boldogabbá tette a tudat, hogy nagyapjának vannak barátai, van kialakult életrendje, amihez ragaszkodik. Nem azzal tengeti napjait, hogy a fotelbe süppedve várakozik, hogy valaki rányissa az ajtót.

(A teljes cikk a Képmás magazin júniusi számában olvasható!)